Lassan véget ér pszichológiai tanulmányaim 1. éve. Nagyon tanulságos volt, sokat tanultam magamról, az embertársaimról és a világról.
Az egyik legfontosabb felfedezés az volt, hogy a pszichológiának létezik egy új irányzata, a pozitív pszichológia. Ez röviden az erő és a kiválóság tudománya - azaz inkább a személyiségfejlesztésre, a boldogság és a teljesítmény tudományos kutatására helyezi a hangsúlyt, nem annyira a lelki bajok orvoslására. Vagyis ami a szcientológia mindig akart lenni, de soha nem tudta igazán megvalósítani.
Egyik beadandó dolgozatomat most megosztanám, amely röviden áttekinti a boldogság kutatásának témáját a pszichológiában.
A boldogság pszichológiája
Mi a boldogság?
Erre a kérdésre nagyon régóta keresi a pontos választ az emberiség. A modern pszichológia előfutárának tekinthető filozófia már az ókor óta igyekszik életbölcseleteket megfogalmazni és olyan szabályszerűséget találni, amelyek egy általános receptet tudnak adni a boldog élethez. A különféle vallások és a művészek is rendkívül sokat foglalkoztak ezzel a témával, és a filozófiához hasonlóan igen változatos nézeteket (illetve tanításokat) fogalmaztak meg, vagy mutattak be.
A pszichológiában a boldogság tudományos kutatása során is beleütközünk abba az alapvető paradoxonba, amely a pszichológia minden kutatási területén jelen van; ez pedig az egyediről az általánosra, és az általánosról az egyedire való következtetés problémája. Az embert és az emberiséget tanulmányozó tudományok közül a szociológia és az antropológia az embercsoportokra összpontosít, a biológia pedig az élet más formáihoz viszonyítva tanulmányozza az emberi fajt. A pszichológia fókusza az egyén; annak fejlődése, érzelmei, motivációi és működése. Minél többet akarunk tudni egy egyénről, annál többet kell tudnunk az ő egyedi sorsáról, életeseményeiről, illetve jelenlegi élethelyzetéről. Viszont minél inkább ezekre koncentrálunk, annál kevésbé leszünk képesek ennek eredményeit más egyénekre általánosítani. (Ha valakivel sokat foglalkozunk pszichológusként, vagy egyszerűen csak pszichológiai ismeretekkel és élettapasztalattal rendelkező barátként, akkor általában fogunk neki tudni adni személyre szabott és használható boldogságrecepteket. Ez viszont nem feltétlenül lesz hasznos egy más élethelyzetben lévő, más temperamentumú másik ismerősünk számára.) Ezen paradoxon következtében a boldogságra irányuló tudományos kutatásokról is elmondható, hogy mindig lesz egy bizonytalanság abban, hogy milyen következtetéseket lehet levonni az egyéni esetek és az általános trendek viszonylatában. (Cole & Cole, 2006, 40. oldal).
A másik probléma pedig az, hogy a tudományos pszichológia elég sokáig túl összetett jelenségnek gondolta a boldogságot ahhoz, hogy azt empirikus módszerekkel kutatni lehessen. A pszichoanalízis és a humanisztikus pszichológia foglalkozott először behatóbban a témával, de csak az elméletalkotás szintjén. A szükséglet-, illetve a cél-elégedettség elméletek kötődnek ezekhez az irányzatokhoz. A szükségletelméletek szerint a feszültségek csökkentése, illetve a biológiai és pszichológiai szükségletek kielégítése vezet el a boldogsághoz. A célelméletek szerint egy ideális állapot felé kell tartatunk, vagy egy számunkra értékkel bíró cél megvalósításán kell dolgoznunk ahhoz, hogy boldogunk legyünk. Tehát ezen elméletek központi eleme, hogy akkor leszünk boldogok, ha kielégítjük szükségleteinket és elérjük céljainkat – azaz megélünk egy célállapotot, amely felé minden cselekedetünk irányul. (Bányai & Varga, 2013, 561. oldal).
A boldogság kutatásában a pozitív pszichológia hozott el egy olyan fordulatot, amellyel valamennyire feloldható az egyediről az általánosra és az általánosról az egyedire való következtetés paradoxona. A pozitív pszichológia egy viszonylag új irányzat a pszichológián belül, amely pszichés betegségek tudományos módszerekkel való megközelítését a humán jóllét, a jó közérzet ugyancsak szofisztikált megközelítésével ellensúlyozza. A humanisztikus pszichológiához hasonlóan hisz az emberi képességek minél jobb kibontakoztatásában, de annyiban különbözik tőle, hogy az empirikus módszerek jelentőségét hangsúlyozza. Egy példa erre (ha már boldogságnál járunk) a pozitív érzelmek szerepének meghatározása. A szükséglet-, illetve a cél-elégedettség elméleteken túlmutatva a pozitív pszichológia kutatásai szerint a pozitív érzelmek kiszélesítik az ember gondolkodását, új ötletekre és megoldásokra késztetik – azaz a pozitív érzelmeket nem a végcélnak kell tekinteni, hanem lelki fejlődésünk és jó közérzetünk, jóllétünk felfelé emelkedő, spirál alakú mintát követő növekedését okozó tényezőknek. (Atkinson & Hilgard, 2005., 41. oldal)
A paradoxon egyfajta feloldásaként ezen tudományos áramlat boldogságértelmezése azt feltételezi, hogy a boldogság lényegi eleme a szubjektivitás; csak az egyén ítélheti meg, hogy boldog-e vagy sem, és tőle függ, hogy mit ért boldogság alatt; tehát ha ő annak tartja magát, akkor azt el kell fogadni. Ez az úgynevezett szubjektív jóllét (önbeszámolós jóllét) fogalma. A másik fontos megállapítás pedig az, hogy ez nem egy homogén dolog, hanem több komponensből áll, és ezért az általános érvényű következtetésekhez vezető empirikus kutatások eredményessége érdekében fontos ezeket az összetevőket elkülöníteni és külön vizsgálni. Diener 1984-ben megjelent, az addigi tudományos kutatásokat összefoglaló áttekintése (Diener: Subjective Well-Being. Psychological Bulletin, Vol. 95, No. 3, 1984) szerint az alapvető komponensek a következők: a pozitív érzelmi állapotok (öröm, büszkeség stb.) gyakori jelenléte, a negatív érzelmek (bűntudat, félelem, szorongás stb.) relatív hiánya, és az élettel való relatív elégedettség, mint a szubjektív jóllét kognitív összetevője. Ez utóbbit lehet általánosan, az élet egészére vonatkoztatva, de specifikus területekre szűkítve (elégedettség a munkával, szociális helyzettel, vagyoni helyzettel, egészséggel stb. vizsgálni). (Bányai & Varga, 2013, 562. oldal).
Ezen specifikus területek empirikus kutatásai a következő eredményeket hozták:
A demográfiai változókkal kapcsolatos kutatásokról alapján kijelenthető, hogy nem találtak különösebben erős összefüggést az életkor és a boldogság között – maximum annyit, hogy idős korunkra egyenletesebbé válik boldogságszintünk, mérséklődnek az érzelmi szélsőségek. A férfiak és nők boldogságszintjével kapcsolatos kutatások arra jutottak, hogy ezen a téren nincs különbség a két nem között; egyik nem képviselői sem boldogabbak általánosságban a másikénál. Végül az iskolázottság és az intelligencia sem mutat a kapcsolatot a szubjektív jólléttel. (Bányai & Varga, 2013, 563. oldal).
Az életeseményekről azt lehet megállapítani, hogy képesek befolyásolni a szubjektív jóllétet, de csak rövidtávon. Jelentősebb pozitív vagy negatív életeseményeket követően az érintettek boldogságszintje visszatér a rájuk jellemző alapszintre. (Bányai & Varga, 2013, 563. oldal).
Az egészségi állapottal való összefüggés kutatásakor a szubjektív jóllét eredeti fogalmát visszaigazoló eredmények születtek. A jelek szerint nem az objektív egészségi állapot függvénye a boldogság, hanem az önbeszámoló alapján becsült szubjektív egészségi állapoté. (Bányai & Varga, 2013, 564. oldal).
Gyakorlati példa lehet erre a pánikbetegséget kísérő katasztrofizálás jelensége: a pánikrohamokra hajlamos emberek saját fiziológiai jelzéseikre is fokozott figyelmet fordítanak, és testi állapotaikat könnyen katasztrofizálják, azaz negatív és a lehető legborúlátóbb módon értelmezik azt (Atkinson & Hilgard, 2005., 569. oldal). Egy kisebb gyomorrontásra is képesek például erős szorongásos tünetekkel úgy reagálni, hogy ettől belső vérzésük alakulhat ki, és bármikor meghalhatnak.
A társas kapcsolatok és a szubjektív jóllét összefüggéséről egy sokat idézett filmes jelenet mond talán a legtöbbet. Jon Krakauer: Út a vadonba című könyve Chris McCandless életét dolgozza fel, aki az egyetem elvégzése után nomád életmódra vált, bejárja az Egyesült Államokat, majd az alaszkai vadonba vonul, ahol csak saját magára támaszkodva próbál meg túlélni. A 2007-es filmes adaptáció megrázó módon mutatja be ezt a tragikus véget érő történetet; tévedésből egy mérgező bogyót elfogyasztva meghal, de előtte az ikonikus záró jelenetben filccel beírja csupa nagybetűvel egy könyvbe az üzenetet és a tanulságot az utókornak: HAPPINESS ONLY REAL WHEN SHARED (azaz a boldogság csak akkor igazi, ha megosztjuk mással vagy másokkal).
A boldogsághoz tehát meg kell tanulnunk önmagunkat háttérbe szorítani, és az örömeinket meg kell osztanunk másokkal. A legboldogtalanabbak azok, akik csak önmagukra tudnak figyelni. Ahhoz, hogy háttérbe tudjuk szorítani magunkat, viszont (némileg paradox módon) szilárd önismeret és önelfogadás szükséges. Ahhoz pedig, hogy örömeinket meg tudjuk osztani másokkal, empátia szükséges.
A házasságokkal kapcsolatos kutatások (ezeket elsősorban Európában és Észak-Amerikában végezték) azt jelzik, hogy a házasság hozzájárulhat a magasabb szubjektív jólléthez, azaz a házas emberek boldogabbak; ez azonban természetesen csak a jól működő házasságokban élőkre vonatkozik. Továbbá nyitva marad még az a kérdés, hogy maga a házasság okozza-e a boldogságot, vagy inkább az áll ennek hátterében, hogy a boldog emberek vonzóbbak, és könnyebben találnak maguknak társat. (Bányai & Varga, 2013, 564. oldal).
A kultúra és a szubjektív jóllét terén végzett kutatások egyik fontos tanulsága, hogy bizonyos személyiségjellemzők eltérő módon befolyásolhatják a boldogságunkat a különböző kultúrákban. Az önbecsülés például a kollektivista kultúrákban gyengén, az individualista kultúrában viszont erősen befolyásolja az élettel való elégedettséget. A pozitív pszichológia ezért hangsúlyozza, az egyén felelősségén túl a társadalomnak is van felelőssége az emberek boldogságának megteremtésében, és ehhez ezért például elengedhetetlen egy bizonyos fokú politikai szabadság biztosítása. A kulturális közeg ezenkívül meghatározza azt is, hogy milyen célokat tűznek ki a tagjai, amely szintjén befolyásolja az elérhető vagy elérendő boldogságot. (Bányai & Varga, 2013, 565. oldal).
A végére hagytam az örök kérdést: boldogít-e a pénz? Szaknyelven ez a materiális és a szubjektív jóllét közötti kapcsolat kutatása. A megtermelt éves bruttó nemzeti össztermék és az önbevalláson alapuló boldogságszint közötti kapcsolat vizsgálatával érdekes összefüggésre derült fény: egy bizonyos szintig (fejenként 8000 dollár) van összefüggés a kettő között. A magyarázat elég egyértelmű: ha a pénzhiány és annak következtében fellépő létbizonytalanság és stressz a központi probléma az egyén és a család életében, az biztosan erősen rontja a szubjektív boldogságérzetet. Ez azonban egy bizonyos összeg felett megfordul: egy szint felett a több pénz alacsonyabb szintű boldogsággal jár együtt.
Mi ennek a magyarázata? Csíkszentmihályit idézve két okot feltételezhetünk ennek hátterében.
Az elvárások eszkalációja az egyik: a legtöbb ember adott anyagi jóllét elérésekor máris többet akar, és a mércét magasabbra rakja.
A másik azon az emberi jellemvonáson alapul, hogy nem az alapján ítéljük meg saját anyagi helyzetünket, hogy minek a megvásárlására és birtoklására elég, vagy hogy tényleg szükségünk van-e annyi pénzre, hanem ahhoz mérjük ezt, hogy másoknak mennyi van (előfordul például, hogy kortársaink, egykori iskolatársaink eredményeit vesszük alapul, hogy ők hol tartanak hozzánk képest az életben). Ezt a jelenséget relatív hiánynak hívják a pozitív pszichológiában. (Bányai & Varga, 2013, 563-564. oldal).
Zárszóként annyit hozzátennék, hogy ez csak az érem egyik oldala volt, amit bemutattam; hiszen a pozitív pszichológia egyik legfőbb üzenete az, hogy a pszichológia nem csak a patológia, a gyengeség és károsodás tudománya, hanem az erő és kiválóság tudománya is. (Bányai & Varga, 2013, 557. oldal). Ebből következően a boldogság definiálása és összetevőinek vizsgálata mellett ugyanolyan fontos kutatni és megfogalmazni a boldogság elérésének, megteremtésének és fenntartásának módszereit és technikáit.
Két fontos könyvet említenék itt meg a teljesség kedvéért, ezek feldolgozása azonban egy külön esszét érdemel és igényel.
Bryant és Veroff 2007-ben megjelent könyve, a Savoring. A new model of positive experience bevezette a savoring fogalmát, melyek elsődleges jelentése az élet élvezetére való képesség. Ez kifejezés az angol „savor” szóból ered, amelynek jelentése: ízlelni, jó ízűnek lenni. Lefedi a pozitív élményeknek szentelt kiemelt figyelmet, illetve ezek felértékelésének és meghosszabbításának folyamatát – hogy tudatára ébredjünk a boldogságnak, és ne hagyjuk elillanni azt. Ennek eléréséhez tíz savoring stratégiát dolgoztak ki. (Bányai & Varga, 2013, 566. oldal).
A boldogságunk és jóllétünk fokozására használható stratégiákból létezik egy másik készlet is; Sonja Lyubomirski 2008-as könyve (magyarul is megjelent, Hogyan legyünk boldogok? Életünk átalakításának útjai tudományos megközelítésben címmel) 12 tudományosan hitelesített eljárást mutat be.
Ezek felsorolásszerűen a következők:
a hála kifejezése
az optimizmus gyakorlása
a kényszeres gondolkodás (rágódás) és a társas összehasonlítgatás kerülése
a jó cselekedetek gyakorlása
a kapcsolatok ápolása
olyan stratégiákat kidolgozása, amelyek segítségével megbirkózunk a ránk váró nehézségekkel (azaz a megküzdőképesség erősítése)
a megbocsátás gyakorlása
az optimális élmény (flow) fokozása
apró örömök élvezete
elköteleződés céljaink mellett
vallásgyakorlás és spirituális élet
rendszeres testmozgás.
(Bányai & Varga, 2013, 567. oldal).
Szintén Lyubomirskitől származik a boldogság okainak diagramja, amely szintén önmagáért beszél:
Felhasznált irodalom:
Atkison, Hilgard (2005). Pszichológia. Budapest: Osiris Kiadó
Bányai, Varga (2013). Affektív pszichológia. Budapest: Medicina Könyvkiadó Zrt.
Cole, M., Cole, S. R. (2006). Fejlődéslélektan. Budapest: Osiris Kiadó
