Előszó
A következő történet írója érthető okokból (kapcsolatmegszakítás elkerülése érdekében) névtelenséget kért.
Aki régebb óta figyelemmel követi a blogot, annak ismerősek lesznek az elemek: a lekezelő arrogancia, az agresszív "terjesztés", az irreális követelmények ész nélküli nyomatása stb.
A kiemelések tőlem vannak a szövegben.
A történet:
Az én történetem igen gyors lefolyású volt, mindössze pár hónap alatt történt. A kedvesem rokonával (nevezzük X-nek) körülbelül egy évvel ezelőtt találkoztam. Akkor is igen hamar bejelentette nekem, hogy szcientológus, de nem tulajdonítottam a dolognak túlzottan nagy jelentőséget, mivel jó, ha évente egyszer találkozik vele a család, valamint én sosem voltam az a típus, aki azon rágódik, hogy ki, miben hisz. Mivel jómagam is vallásos vagyok, nem tartottam korrektnek valakit elítélni az egyház rossz híre miatt. 2017 ősz elején ellenben úgy alakult hogy X-el gyakrabban kellett találkoznom, volt egy közös projectünk, ezért minden héten legalább egyszer találkoztunk.
Ekkoriban nekem egy kicsit megszaporodtak a problémáim, mivel egyszerre végzem nappalin az egyetemet és dolgozom teljes munkaidőben.
Ingerült voltam, stresszes, sorolhatnám. X látta ezt és kedvesen ellátott néhány jó tanáccsal. Nem volt ekkoriban erőszakos, én pedig örömmel vettem, hogy valaki segíteni akar nekem. Alapvetően apróbb tippeket adott, mint az ARK-háromszög, vagy asszisztok, stb. Ezek közül akadt olyan is, amit megfogadtam, volt olyan, amit elengedtem, mert számomra katyvasznak tűnt.
Az viszont, hogy akkor megfogadtam ezeket egyszerre vált meglehetősen gyorsan áldássá és átokká egyszerre. Voltak dolgok, amik hatásosnak bizonyultak, én pedig boldogan el is újságoltam X-nek és megköszöntem, amiért ilyen jófej. Ezen aztán végül felbátorodott. Néhány hét elteltével azon vettem észre magam, hogy minden találkozásunk alkalmával az életem minden területéről azt hallgatom, hogy mindent elrontottam, mindent rosszul csinálok.
"Legyél okozó! Nem vagy okozó!" "Látod, velem nem történik ilyen!" (persze, de nem is foglalkozik azokkal a dolgokkal, amikkel én) "Kezeld az életed, vagy az életed fog kezelni téged!"
Hallgattam a folyamatos hibáimat hétről hétre és egy idő után azon kaptam magam, hogy még kevésbé birkózom meg a gondjaimmal. Elkezdtem azon tűnődni, hogy vajon tényleg ennyire rossz vagyok? Ennyire borzasztó és haszontalan ember vagyok? Ez a rágódás végül odáig vezetett, hogy már teljesen kiborultam. Azonban történt egy olyan tényező, amivel a nagy hitbuzgóságában nem számolt: mélyen vallásos vagyok. Szóval az ügymenet egy kissé félrement, ugyanis azt sikerült elérni, hogy kiborultam, hogy nem vagyok megfelelő, nem vagyok elég a saját vallásom beteljesítéséhez és gyakorlásához.
Viszont ebben már legalább megleltem a kapaszkodót, a legjobb barátomat, akinek egy reggel kiböktem, hogy én mennyire haszontalan és pocsék ember vagyok. Pislogott óriásiakat és nem értette, mivel általában egy kemény és tettre kész nőnek ismert meg. Ő volt az végül, aki egy egész napos rimánkodással végre elérte, hogy hirtelen kipattantam ebből az állapotból. Ez az egész első hallomásra nyilván nem tűnhet olyan borzasztónak, hiszen joggal teszi fel a kérdést bárki, hogy miért etted meg? Miért hiszel neki? De ha arról van szó, hogy valaki fontos neked és megbízol benne, akkor valahogy automatikusan elkezd érdekelni a véleménye is, ha pedig rosszul mennek a dolgaid, ő pedig folyton azt hajtogatja, hogy azért mennek rosszul a dolgaid, mert mindent rosszul csinálsz és ezzel ráadásul úgy érzed, nem is tudsz kihez fordulni, az egy rettenetes nyomást tud helyezni az emberre. Ha pedig közben jön még egy kudarc, akkor az egész elkezdi őt igazolni.
Ezzel persze a problémáknak nem lett vége, hiszen a közös ügy akkor még nem szűnt meg. Viszont legalább felébredtem és elkezdtem kikapaszkodni a projectből, hogy minél távolabb kerülhessek tőle.
Mindeközben, hogy megmaradjon a bátorságom is (szociális fóbiám van, így könnyen elszáll az a bátorság) elkezdtem utánajárni, hogy tulajdonképpen mitől is van ennyire rossz hírük. Amiket olvastam és amiket láttam, az lesokkolt. Minél jobban beleástam magam és minél inkább megismertem bizonyos módszereket, lassanként felismertem azokat is egytől egyig, amiket rajtam alkalmaztak. Egyszerre két világ is összeomlott bennem akkor. Egyrészt kedveltem X-et és őszintén hittem abban, hogy amikor segíteni próbált, akkor segíteni is akart.
Borzasztó dühös lettem és elárulva éreztem magam, amiért ilyen rondán és alulról támadott be. Másrészt pedig
szörnyű volt rádöbbenni, hogy azok a dolgok, amikről minden ember szereti azt gondolni, hogy másokkal történik csak meg, a butákkal, a figyelmetlenekkel, a gyengékkel esik meg, az tulajdonképpen bárkivel megtörténik.
Természetesen amikor kiszálltam a projectből, megtapasztalhattam én is, hogy milyen remekül tud ordibálni X. Viszont már nem volt rám hatással, tudtam, mi történik végre. Hagytam ordibálni és csak csendesen ráhagytam. Azóta mondjuk szerencsére ő sem kedveli a társaságomat, mióta észrevette, hogy lepereg, vagy nem is figyelek rá.
A szörnyű, hogy... most is itt ülök és anonim történetet írok, mert nem akarom szétszakítani senkinek a családját. Nem akarom, hogy a családtagjainak választania kelljen köztem és közte. És ezeken túl az is borzasztó, hogy tulajdonképpen nagyon kevés ember van, akivel lehet erről beszélni.
Ha az átlagembernek azt mondod, hogy meg akartak téríteni, automatikusan arra gondol, hogy odamentek hozzád az utcán és elkezdtek traktálni az őrültségeikkel. És aki nem látott még ilyet, az nem is nagyon látja át, hogy mi történik.
Én sem láttam át, hetek teltek el, mire leesett a tantusz, hogy miért ennyire dühös rám és miért történt ez az egész. Hetekbe telt, mert ennyi idő volt, mire hajlandó voltam egy kicsit utánanézni a dolgoknak. És szörnyű volt látni, hogy mindezt megtették többszáz emberrel különféle módokon.
Amiért mégis el akartam mesélni ezt az egészet az az, hogy láthassa bárki: nem jó és nem járható út lenézni bárkit, aki beleesik egy ilyen csapdába. Előttem már rengetegen elmondták és én is azt tudom megerősíteni, hogy
azok az emberek, akik önként csatlakoznak, azok valami olyat remélnek, ami jó. Olyat akarnak tenni, ami jó.
És aztán vannak emberek, akik ezzel élnek vissza, akik kihasználják ezt a kínálkozó remek lehetőségeket, játszanak a másik ember érzéseivel, az elméjével, a jó szándékával.
És az a nagy büdös igazság, hogy nem minden embernek van kapaszkodója, ami kimentse ebből a helyzetből, rengeteg az olyan, aki mellett nem áll senki és nincs egy olyan fogódzkodó az életében, aki elmondja, hogy vigyázz, hogy kivel vállalsz közösséget, milyen szervezetnek akarsz a része lenni.
Eltelt nagyjából két hónap és nagyjából mostanra jutottam oda, hogy nem haragszom. Persze, nagyon fájt és oltári pofon volt az élettől, de miután rengeteget olvastam, arra is rá kellett jönnöm, hogy mindössze tette, amit a szcientológia mond, amit megkövetel, ami az irányelvekben le van fektetve. Az pedig, hogy nem sikerült, az egy kudarc, elrontotta, nem volt elég kemény és ha innen nézem, az is érthetővé válik, hogy miért dühös. Ezzel viszont már nem nekem kell megbirkóznom, hanem neki.