Anya, az elnyomó

Agymosás százezerért

„Azt gondoljuk, jó lenne, ha az emberek tudnák, hogy a zseni-, személyiség- és stresszteszt egyenes út a szcientológiához. Aki kitölti, nem tudja, milyen szervezet áll mögöttük, csak hosszabb idő után szembesül a valósággal. Cseppenként adagolják az információkat, kipuhatolják a jelentkezők gyenge pontjait, amelyekre építik a későbbi „beszélgetéseiket”. Kemény, nehéz hónapokat töltött el családunk a szcientológia miatt, és egyelőre még nem látjuk a végét. Szeretnénk segíteni gyermekünknek, bár sokszor tehetetlennek érezzük magunkat.” Az olvasói levél történetét KRUG EMÍLIÁNAK mesélték el.

– Így sötét és tragikus. Mintha már ötször elvitt volna a mentő.

Pedig Dávid szerint nincs dráma.

– Milyet fotót képzelnél?

– Nézek felfelé az égre, miközben kilépek a házból.

Épp illusztráció készül az íráshoz. Arcát és nevét a család egyik tagja sem vállalja. A szülők a fiút féltik, Dávid – hívjuk így – a jövőjét.

– Ugye tudod, hogy a cikkeddel örökre elszakíthatsz a szcientológiától? Kérték, ne beszéljek. Rajtam csak ők segíthetnek.


Dávid nem a leporellós könyveket nézegette kiskorában. A földrajz és Csontváry érdekelte. Csak az óvoda utolsó évét járta ki. Leszidták tornaórán, mert nem tudta, mit jelent a jobbra át.

– Az óvónő azt mondta, nem iskolaérett. A nevelési tanácsadóban meg állították, jóval az óvoda szintje felett áll – emlékszik édesanyja, Ágnes.

Feltűnt: a gyerek hármasával számol. Közelükben az egyik HÉV-szerelvény három, a másik hat kocsival közlekedett. Általánosban aztán elegendő volt órán figyelnie, otthon nem kellett biflázni. Dávid másodikban furulyázni kezdett, harmadikban jött a trombita, mellette folyatamosan atletizált.

– A sprint helyett mindig a hosszú távot kedveltem. Miért legyek túl rajta olyan hamar?

Életébe befutott a sakk.

– Az esztétikumát szeretem. Ránézni egy állásra, taktikázni, manőverezni.

Egyszer büntetésből szülei elvették a táblát. Fejben játszott tovább.

Akkoriban heti nyolc-kilenc különórára járt. Azt mondja, azért barátai is akadtak. Bár édesanyja szerint a fia mindig túl előzékeny volt.

– Az óvodában az első napon valaki az ő jeléhez ült. Dávid felpofozta. Sarokba állították. Azóta ha bántják se védi meg magát, nem tud nemet mondani. Egyszer a Keletinél egy fiú leszólította, hogy a barátnőjével haza szeretnének menni vidékre, pénz kellene. Õ bevallotta, csak egy ezrese van. Beérték azzal is. A lányokat, akik közel kerülnek hozzá, szinte megfojtja a figyelmességével.

– Azt szeretném, ha a társadalom nem a küzdelemről szólna – magyarázza a fiú.

Mosolyog a szeme.

Nyolcosztályos gimnáziumba ment, megkedvelte a biciklizést is, bekerült a sakkcsapatba. Edzővel gyakorolta a nyitásokat, kombinációkat, végjátékot. Nyolcadikosként országos bajnokságot nyert, három év múlva ob-második lett a korcsoportos versenyen.

– Sosem azt néztem, hol rontottam el, hanem mindig egy-egy szép állást. Mintha az ellenfél is én volnék.

Aztán a nagy versengésből eltűnt a játék. Csak a pontszám maradt. Néha már lógott a suliból.

A legjobb akart lenni. Trombitálásban Louis Armstrong, kerékpározásban Lance Armstrong.
Nehéz kereszt.

Most is épp sakkversenyről ért haza. A húsz éven aluliak országos bajnokságán tízen indultak, ő lett az utolsó. Úgy hiszi: azért, mert nem foglalkozott mostanában eleget a sakkal.

Édesanyja húslevest melegít. Estebéd.

Napsárga falak közt a családi asztal, karácsonyi üdvözletek, nyaralás képei a kredenc üvege mögött. Középütt pici baba mosolyog. Dávid most tizenkilenc éves, három testvére van. Samu, a csecsemő az egyik unoka. Egy hónapot élt.

– Sosem voltam vallásos. De becsülöm azt, aki hinni tud. Könnyebb – véli Ágnes.

Dávid is azt mondja, sosem érdeklődött a vallás iránt.

– A szcientológia nem szekta. Nem igaz, hogy a kereszténységről szakadt le, vagy zártkörű. Ott vannak a könyvek, meg lehet ismerni.

Õ is csak ennyit akar.

Tavaly májusban egy internetes keresőprogramba írta be: zseni. Zseniteszt nevű oldalra lelt, hosszú kérdőívvel. „Tudod, mit akarsz?” „Egyéniség vagy?” „Veled jó dolgok történnek?” „Mindennap álmodozol?” Az elküldött levélre pár nap múltán kapott választ. A tesztért felelős kommunikációs igazgató bizonyos Kormány Emilt, a kérdéssor megalkotóját ajánlotta figyelmébe: „Naponta kerülnek ki a kezei közül egyre zsenibb és tudatosabb emberek, akik a bennük rejlő szellemi teljesítőképességet megtapasztalják. Tudd meg te is, hogy valójában mire vagy képes.” E-mail cím, telefonszám, „az első két alkalom ingyenes!”.

Találkoztak, beszélgettek.

– Elmondta, hogy a teljes szabadságtól a múlt zár el. Másnapra visszahívott. Akkor volt az első auditálásom. Az auditor kérdéseket tesz fel, a problémámra koncentrál. Úgy érzem, bűnöm van az emberiség ellen. Utána megkönnyebbültem, magabiztosabb lettem. Ez az esetnyereség.

– Agymosás – aggódik az anyai tekintet.


Dávid szerint az auditálás segít neki, és azt is mondták, növekedhet tőle az IQ-ja. Száztízezret fizetett a további alkalmakért. (Volt spórolt pénze, sakkozott korábban Svájcban, Liechtensteinben, Erfurtban.) A pénzért elismervényt nem kapott. Sem további képzést.

– Amíg anyuék ellenségesek a szcientológiával, elvesztem az esetnyereségemet. Pedig fontos felfedeznivalóm van az életben. Most végre van egy cél, amiért kiállhatok.

Tekintete a semmiben.

A szülők egyszer elkísérték. Kérték auditorát, hagyja békén Dávidot.

– Kínos volt, hogy 18 és fél éves koromban anyu kísérget.

Hasztalan volt a kérés. Dávid és auditora, valamint a felesége gyakran e-maileznek, telefonálnak, találkoznak. „Tetszik, hogy meg akarod tapasztalni magadat – áll az egyik levélben. – Egyet viszont ne felejts el. A zseni az zseni, akár elfogadják mások annak, akár nem! És Te igenis nagy dolgokra születtél, ez látszik abból is, ahogy kommunikálsz. Ne hagyd, hogy a kétségeid lerombolják azt, amit tudsz!... Ne haragudj, hogy a szüleid előtt nem hagytam mindig, hogy kifejtsd a véleményedet, de Velük valahogy meg kell beszélned, és meg kell értetned, hogy Te mit szeretnél, és erősnek kell lenned, hogy ezt elérd. Segíteni próbáltam, úgy láttam, sikerült is egy kicsit, de a csata nagy részét neked kell megvívnod. Hogy hogyan, abban tudok segíteni...”

– Aláírt egymilliárd évnyi hűségnyilatkozatot, merthogy ők nem emberöltőkben számolnak, és egy másik papírt, amely szerint a szcientológiát semmilyen felelősség nem terheli, ha öngyilkos lesz – mondja Ágnes. – Egyre zavarosabb a tekintete, gyógyszert nem vesz be. Ha találkozik velük, ellenséges lesz, elnyomónak tart. A pszichiátereket halálgyárosoknak gondolja.

– Azt mondtam, hogy nekem a halált jelentené az ilyen élet.
Családi kör az estebéd felett.

Szilveszterkor fogadalmat tettek. A szülők arra, hogy küzdenek a szcientológia ellen – Dávid, hogy érette. Hívják Koppenhágába, a terjesztési központba is.

– A munkáért cserébe képzést kapnék, tanfolyamokra járhatnék. Egy idő után magasabb fizetés is jutna.

Hogy mit kellene csinálnia, milyen körülmények között élnie, milyen beosztásban dolgoznia, nem tudja.

Előfordult már, hogy napokra eltűnt.

– Az életét féltem – így Ágnes. – Pénze nincs, mert nem adunk. A telefonját nem merjük elvenni, így legalább elérjük.

A tévé Dávid miatt gyerekzáras, DVD-t se nézhet, mert „képezné” magát. Internetezni csak esténként engedik. Egy erdélyi lánnyal tartja a kapcsolatot. Hátha...

A fiút érettségi után felvették az ELTE fizika szakára, de nem iratkozott be. Dolgozni sem akar.

– A társadalmilag elvárt dolgoknál jobban foglalkoztat saját magam. Talán a következő életben megtalálom a szabadságot, ha most anyuék elzárnak is előle.

– Nem elzárunk, hanem megvédünk.

– Kicsesztek velem.

Elkoppannak egymás mellett a szavak.


Kerestük Dávid auditorát, Kormány Emilt is. Felesége vette fel a telefonját, érdeklődésünkre annyit mondott: ők nem jogosultak nyilatkozni, s nem tudja, ki lehet az illetékes. Amúgy pedig Dávid elmúlt tizennyolc éves, maga dönt a saját sorsáról.