(További információ, a többi rész: Hamis álmok összefoglaló oldal)

Az Apollo, a Sea Org zászlóshajója

Casablanca egyáltalán nem olyan volt, mint abban a bizonyos Bogart/Bergman filmben: valójában egy zsúfolt, zajos és koszos kisváros. Modern épületek fehér tömbjei tornyosultak az ősi mecsetek és a düledező, régi házak fölé. A szűk utcácskákban autók és szamárhúzta szekerek araszoltak, a piacon gyümölcsöt, színes kelméket és tarka szőnyegeket árultak.

Két útitársam volt; az egyik Lance Davis, aki a kollégám volt a Publikációs Orgban, a másik Marcus Lanciai. Marcus régebben szintén dolgozott a Pubs-nál, de most a Stockholmi Org munkatársa volt. Mikor fölszálltunk a koppenhágai reptérről, fogalmunk sem volt, hova is megyünk – bizalmas információ volt. Elrepültünk Madridba, ahol egy amerikai, Geary Titus fogadott minket. Ő vezette a „Műveleti és Szállítási Vállalat” spanyol irodáját, ez a Sea Org madridi összekötő irodájának fedőneve volt. Olyan volt az egész, mint egy kalandregény. Geary fölrakott minket egy Marokkóba tartó propelleres gépre, amivel majd átrepüljük a Gibraltári-szorost, megállunk Tangerben, és végül leszállunk Casablanca mellett. Már másztunk befelé a gépbe, amikor elárulta az utazásunk végcélját: Safi, Marokkó.

Most itt álltunk Casablancában, a lármás forgatag magába szippantott minket. Kérdezősködni kezdtünk, hogy hogyan juthatnánk el Safiba, és végül elkalauzoltak minket egy kicsi, zsúfolt autóbuszhoz. Az ülések fémből voltak, és utastársaink között jónéhány csirke is akadt. A csomagjainkat feldobálták a tetőre, ahol szintén kuporgott pár utas.

Órákig zötykölődtünk a dombokkal és szikkadt szántóföldekkel szegélyezett országúton. Még a legkisebb falucskánál is megálltunk, ilyenkor néhány ember leugrott a járgány tetejéről, és újak másztak föl a helyükre, miután állataikat bevonszolták az utastérbe. A busz lengéscsillapítói már rég tönkrementek (ha voltak neki egyáltalán), a kemény acélülések könyörtelenül döngölték ülepünket. Vihar készülődött: mennydörgést hallottunk, a horizonton pedig villámok cikáztak.

Százvalahány mérföld megtétele után, késő délután begördültünk Safi poros főutcájára. Safi egy halászfalu volt Marokkó partjainál. A város építésénél láthatólag nem sok időt vesztegettek a tervezgetéssel – a homokszínű épületek kusza összevisszaságban egymás hegyére-hátára épültek, mintha egy gyerek kiborított volna egy doboz építőkockát. A főutca mentén pálmafák sorakoztak, és egy régi erőd ősöreg falait is megcsodálhattuk. A busz a kikötő közelében állt meg. Összeszedtük a csomagjainkat és átnyomakodtunk a tömegen a halpiac irányába. Egyszercsak két raktárépület között kitekintve megpillantottam a csillogó fehér, hatalmas testet.

Az Apollo.

1971 februárjában járunk. Lance, Marcus és én útnak indultunk az Apollóra, hogy elvégezzük a Flag Ügyvezetői tájékoztató tanfolyamot - ez egy speciális képzés volt, amire a világ minden tájáról érkeztek a szcientológia vezetői. Tina már a hajón volt, ő januárban érkezett meg. A terv az volt, hogy a kurzus után Marcus a Stockholmi Orgba megy, mi hárman pedig átvesszük a Publikációs Org vezetését.

De mit is kerestem én itt? Hisz én egy csak művész voltam, egy dizájner, nem pedig vezető. Azt gondolhatnánk, hogy feléledt bennem az „elhivatottság” vagy a „felelősségvállalás” érzete, de igazából csak a konok, makacs eltökéltség hajtott, hogy helyreállítsam a Doreen Casey által a Pubs Orgban okozott károkat.

Doreen még további hat hónapot maradt velünk Koppenhágába érkezésünk után, és sikerült tovább rontania a helyzeten. A Pubs egy régi raktárépületbe költözött a dokkok mellett, a Toldbodgade-en, avagy "Vámház úton". Az egész második emeletet elfoglaltuk, amit egyetlen fal osztott ketté hosszában. A bal oldalon rendeztük be az adminisztrációs irodákat, valamint a tervező-, produkciós- és szerkesztői részlegeket, jobboldalt voltak a könyvraktárak, a kiszállítási részleg, a hangszalag-másoló és e-méter-javító műhely. A vezetői irodák elöl, az utcafronton voltak.

Az idő rövidsége miatt nem sikerült Koppenhágában olcsó szálláshelyet találni, úgyhogy végül egy ódon farmházat béreltünk Sjaelland északi partján, egy Gilleleje nevű álmos kis halászfaluban. Innen az org több mint 50 mérföldre volt, ezért beszereztünk egy nagy furgont, amivel a be- és hazautazásokat meg tudtuk oldani. Csak tolásra indult, úgyhogy a hideg téli reggeleken mindig kész kaland volt a vén tragacs beindítása, ahogy bukdácsoltunk utána a jeges és csúszós úton.

Tina és én röviddel a megérkezésünk után összeházasodtunk. Fölkerestük a helyi anyakönyvvezetőt, és az egyik közeli farmháznál megtartottuk a polgári szertartást. Ezt egy szcientológus házassági ceremónia követte az új Dániai Orgban. Ron Biggs volt a lelkész, Kim pedig a tanúm. Mikor ezzel is megvoltunk, visszatértünk a farmházhoz, ahol csaptunk egy nagy lakomát. „Nászút” gyanánt elmentünk a helyi moziba, és megnéztünk egy filmet.

Az esküvő. Balról jobbra: John Sanborn, Marcus Lanciai, Foster Tompkins, Marcus barátnője (a nevét már elfelejtettem), Sandra Johnson, Ron Biggs, Tina, én, Kimball bátyám and Kim barátnője, Cathy Buckner.

A farmház földszintjén, a nagyszobában rendezkedtünk be, Gwennie egy kiságyban aludt mellettünk. Kényelmes életkörülményeink voltak, és a hosszú ingázásoknak is megvolt az az előnyük, hogy több időnk jutott egymásra. Néha szombaton vagy vasárnap kettesben kinn maradtunk a farmon. Egyszer felmásztunk a csűr padlására, és ott álmodoztunk egy olyan jövőről, ahol majd saját házunk és „normálisabb” életünk lesz.

A vidéki életnek a legfőbb hátulütője az volt, hogy nem sokat tudtunk félretenni a fizetésünkből, és időnként kifogytunk az élelemből. Az egyik hétvégén kinn ragadtunk a farmháznál, és gyakorlatilag semmi ennivalónk nem volt.

- Várjunk csak – mondtam Kimnek –, ez itt valaha egy farm volt, igaz? Nem létezik, hogy ne legyen itt valami kaja.

Kimentünk, és átkutattuk a kerteket. A lányok szedtek egy öl áfonyát, Kim és én pedig felfedeztünk néhány burgonyabokrot. Kiástuk őket, és találtunk alattuk egy csomó apró újkrumplit. Megpucoltuk, fölszeltük és vajon megpirítottuk őket, és degeszre ettük magunkat áfonyaszószos sültkrumplival.

Mindeközben Doreen Casey az SAS Royal Hotelben, Koppenhága legdrágább szállodájában húzta meg magát. Miután mi bezötyögtünk a fűtetlen buszunkkal a városba és elkezdtük a munkát, ő belibegett fehér díszegyenruhájában, és rikácsolva közölte velünk az aznapra kirótt feladatokat. Nagyon drága cigarettát szívott, olyat, amilyet egyikünk sem engedhetett meg magának. Népszerű geg volt, hogy egyikünk szorosan a nyomába szegődött, vagy közvetlenül mellé állt, és ájtatos arccal próbált a Doreen által kipöffentett füstfelhőből egy slukkot beszippantani. Ilyenkor a többiek megkétszerezett erővel koncentráltak a munkájukra, hogy ki ne törjön a röhögés.

Doreen szerint egyféleképpen lehetett csak megcsináltatni dolgokat: nyers erő és fenyegetőzés bevetésével. Sajnos ugyanezzel a módszerrel vette rá az orgokat is, hogy vegyenek könyveket, és fizessék a számláikat. Minden telexéből sütött a Sea Org-os státuszából származó hatalom, ami azt sugallta, hogy igen súlyos következményekkel jár, ha egy org nem tesz eleget a kívánságainak. Egyszer volt képe kiküldeni egy olyan telexet, miszerint a Pubs Org „a Hatalom állapotában” van, így minden szervezet köteles „hatalmat áramoltatni a Pubs felé”. El lehet képzelni, mit szóltak ehhez.

Egyébként halvány gőze nem volt a pénzügyekhez, és a Pubs egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt az adósságban. Az egyetlen megoldást az jelentette számára, ha még hangosabban ordibál. Mielőtt ő a színre lépett, a Pubs vagyona több mint 50.000 dollárra rúgott, ő ezt néhány havi munkával 50.000 dollár adósságra változtatta. Akkoriban ez irtózatosan nagy pénz volt.

Hogy Doreen győztes hadvezérként vagy kegyvesztetten tért vissza a hajóra, azt sosem tudtuk meg. Egy volt a lényeg: elment. Két vezető érkezett a helyére a Worldwide-tól: Richard Lacey, ő lett az ügyvezető igazgató, valamint Joan Schnehage, aki a HCO ügyvezető titkári posztot (a személyzet, kommunikációk, etika, promóció, marketing és a bevétel felügyelése a feladata – a szerk.) vette át. Mindketten Dél-Afrikából jöttek, és az eddigitől homlokegyenest más stílusban vezették az orgot, egyfajta álmatag, liberális hangulatban.

Abban az évben Dánia volt a Sea Org figyelmének középpontjában. Miután a Pubs beköltözött, egy Sea Org hajó, az Athena megérkezett Helsingorba. Ez egy „állomáshajó” volt, célja pedig az, hogy kiterjessze és megerősítse a Sea Org jelenlétét Európában. Áprilisban tőlünk nem messze, egy Abellund nevű faluban megalakult a Dániai Haladó szervezet (ahol az OT-szinteket lehet csinálni – a szerk.) Minden jel arra utalt, hogy Dánia fontos színhelye lesz a Sea Org műveleteknek.

Kb. ez idő tájt Kim úgy döntött, hogy távozik, és hazament Los Angelesbe – „meglógásnak” mondták, annak ellenére, hogy akkor már lejárt a szerződése. Én is vissza akartam menni – elegem volt az állandó stresszből és nyomorgásból, és már engem sem kötött szerződés. Ráadásul olyan posztra osztottak be, amit utáltam – nekem kellett ösztönözni az orgokat, hogy juttassák be a könyveinket a helyi könyvesboltokba. Ez eddig Marcus Lanciai dolga volt, de ő visszatért Svédországba. Az orgoknak fogalmuk sem volt, mit is kéne csinálniuk, és én is tanácstalan voltam. Még a Koppenhágában levő könyvesboltokat is végigjártam, hogy megpróbáljam velük átvetetni a könyveket; úgy néztek rám, mintha a Marsról jöttem volna. Nyilvánvalóan nem ez volt a módja. De akkor hogy kell csinálni? Ezt a problémát húsz évvel később LA-ben tudtam csak megoldani.

Elfáradtam, kiégtem – úgy tűnt, az összes barátom itthagy: Kim hazament, Marcus Stockholmban, Foster csatlakozott a Sea Org-hoz, és elment az Apollóra. Ott akartam hagyni Európát, és visszatérni az Államokba. Úgy terveztem, hogy újrakezdem a reklámtervezői karrieremet, és közben elvégzem az auditorképzést. De Tina mást forgatott a fejében: ő a végsőkig elkötelezte magát a Pubs mellett, maradni akart. Végül kikértem az akkori felettesem, Sandra Johnson véleményét. Sandra jó barátom volt, és bíztam józan ítélőképességében. Mindent elmondtam neki, ami a szívemet nyomta: meséltem a nélkülözésekről, a rossz munkakörülményekről, és főként arról, hogy nem tudom szabadjára engedni a kreativitásomat.

- Ide hallgass, mindnyájan frusztráltak vagyunk – mondta. – Nehéz hónapok vannak mögöttünk. De ha mind feladjuk, mi lesz a Pubs-szal? Mi lesz a szcientológia nemzetközi könyvellátásával?

Érvelését a szcientológiában használt dinamikákra építette. Hubbard nyolc részre, nyolc „dinamikára” osztotta az életet: egyén, család, csoport, emberiség, minden élőlény, az egész fizikai univerzum, a lélek, és végül a Legfelsőbb Lény. Az én személyes gondjaim az első dinamikát, az egyén érdekeit érintik. És mi van a többi dinamikával? Mi van a csoport érdekeivel? Mi vár az emberiségre, ha a szcientológia elpusztul?

Ez rosszul érintett. Önző voltam, hiszen csak magamra gondoltam, csak az én kényelmem, az én céljaim lebegtek a szemem előtt.

- Persze foglalkozhatsz csak a saját művészi ambícióiddal is – mutatott rá –, de ha a szcientológia elbukik, ki tudja, hány generációnyi művészt kárhoztatsz rabszolgasorsba, akik aztán semmiféle célért nem dolgozhatnak majd.

- Kétféle megoldás van erre a problémára – szajkózta ismét LRH tanait –, lehetsz hatás, vagy lehetsz okozó. El is futhatsz, de miért nem válsz inkább okozóvá, és teszel valamit azért, hogy javuljanak az állapotok a Pubs Orgban?

Ez hatott. Megígértem neki, hogy maradok, és segítek ismét talpra állítani a Pubs-t.

Ekkortájt hozták létre a produkciós titkári posztot, amire önként jelentkeztem. Ez azt jelentette, hogy egy nagyobb részleget kell majd irányítanom, de úgy éreztem, hogy készen állok a feladatra. Ha tényleg aktív szerepet akarok játszani a Pub Org feltámasztásában, akkor el kell indulni valahol, és ez az osztályvezetői poszt jó kezdetnek tűnt.

A produkciós osztály profiljába tartozott a könyvnyomás- és szerkesztés, hangszalag-másolás, az e-méterek gyártása és javítása, valamint a filmgyártás. Rengeteg új dolgot kellett elsajátítanom. Csapatom nem volt túl nagy: egy ember csinálta a másolást, egy másik foglalkozott az e-méterekkel, volt egy szállítási tiszt, meg még pár másik. A veteránnak számító John Sanborn vette kézbe a szerkesztőséget, és a későbbiek folyamán jó barátok lettünk. Rengeteg mulatságos sztorija volt a Ronnal együtt töltött kezdeti időkből.

Tinát mindeközben kinevezték a kvalifikációs titkári posztra, ami úgyszintén egy osztályvezetői álláshely volt. A kval osztály szolgáltatta a munkatársak szcientológiai képzését és auditálását, valamint a termékek minőségellenőrzéséért is ez felelt.

Ám míg a munka egyre több lett, és mi buzgóbban robotoltunk, mint valaha, Richard és Joan lagymatag vezetési stílusa miatt az org helyzete tovább romlott. Hamarosan már a farmház bérleti díját sem tudtuk fizetni, nem is beszélve a furgon üzemeltetésének költségeiről. Fizetést senki sem kapott, és végül a legtöbb dolgozó beköltözött az orgba. Mindenki kinézett magának egy üres sarkot a nagy könyvespolcokon, ahova fekhetett, és csekély ingóságát elhelyezhette. A fémpolcok márkája után Dexion Hotelnek kezdtük hívni a helyet. Tisztálkodni a WC-helyiségekben levő mosdóknál tudtunk.

Az étkezések is egyre bizarrabbak lettek. Emlékszem, egyszer a „hagymaleves” gyakorlatilag abból állt, hogy egy darab hagymát megfőztünk egy fazék vízben. Ezt húsz ember ette meg.

Ennél a pontnál újabb Sea Org beavatkozás következett, leváltották Richardot és Joan-t. Ám korántsem egy újabb Doreen-t kaptunk – Tony és Kima Dunleavy, ez a jó kiállású, dinamikus páros akár a Sea Org reklámarca is lehetett volna. Tony egy ausztrál származású, széles körben ismert Sea Org veterán volt, jóképűen markáns arcát rövidre nyírt szakáll keretezte. Kima egy feltűnően gyönyörű szőkeség volt. Mindkettőjükről sugárzott a csendes magabiztosság és derű. Szinte rögtön összebarátkoztunk velük.

Végrehajtottak néhány ésszerű pénzügyi manővert, és kis idő múlva a dolgok kezdtek helyreállni. Hamarosan ismét jutott pénz lakásbérlésre, úgyhogy Tinával és még néhány munkatársunkkal kivettünk egy nagy házat Koppenhágától délre a tengerparton, egy Greve Strand nevű helyen. A fővárosba tartó buszútvonal éppen a ház előtt ment el, úgyhogy a beutazás nem volt nehéz.

Egyszer anyám is ellátogatott hozzánk. Akkoriban egy International Schools nevű cégnél dolgozott, ami angol és amerikai tanárok kiközvetítésével foglalkozott. Épp egy két éves kiküldetést töltött Párizsban, imádta az ottani életet. Körülbelül egy hetet töltött velünk, és mikor mi dolgozni mentünk, ő örömmel vigyázott Gwennie-re, és együtt bejárták a Tivoli Kerteket és a város többi nevezetességét.

 Édesanyám Gwennie-vel

Még abban az évben sikerült kivennünk egy hét szabadságot, úgyhogy felültünk egy vonatra, és elutaztunk édesanyámhoz. A nappalijában aludtunk egy matracon, napközben pedig a várost jártuk. Igazi álomnyaralás volt számunkra.

Gwennie-t minden nap bevittük magunkkal az orgba, ő lett a Pubs kedvence. Volt egy kis babakompja, azzal száguldozott keresztbe-kasul az épületben, sorban végiglátogatva a dolgozókat. Mindenki imádta őt, és vigyáztak is rá a felfedezőútjai alatt. Könyveket pakolt le a polcokról, és szívesen pózolt a fotósunknak. Első lépéseit is egy mustra alatt tette meg.

Gwennie felfedezőútra indul az orgban

1970 vége felé L. Ron Hubbard bejelentette, hogy új vezetőképzési programot indít az Apollo fedélzetén, ettől várta a szcientológia robbanásszerű nemzetközi elterjedését. Mindegyik orgnak háromfős csapatot kellett delegálnia erre a képzésre – nem feltétlenül a jelenlegi vezetőket, hanem olyan éles eszű, agilis munkatársakat, akikből eredményesen lehet majd kiképezni a szcientológiai felsővezetés új generációját. Hubbard személyesen mutatja majd be nekik az általa kifejlesztett vadonatúj adminisztrációs technológiát, továbbá felsőbb szintű, szintén új típusú auditálást is kapnak. Akkoriban ez a program volt a sláger, mindenki erről beszélt.

Tony és Kima elhatározták, hogy Tinát azonnal elküldik erre a képzésre, mivel őt szánták a Pub Org ügyvezető igazgatói posztjára. 1971 januárjában lépett a hajó fedélzetére. Nem sokkal később úgy döntöttek, hogy Lance Davis és jómagam lesz a trió másik két tagja. Kima vállalta, hogy gondját viseli Gwennie-nek abban a pár hónapban, amíg távol leszünk. Megszervezték az odajutásunkat is – régi cimborámmal, Marcus Lanciai-val fogunk utazni, akit a Stockholmi Org delegált, mint leendő ügyvezető igazgatót. Marcus az indulás napján érkezett meg hozzánk, és már a bejáratnál vígan kurjantotta felém: - Megyünk a Flag-be! - Odarohantam hozzá, összeölelkeztünk, és úgy ugráltunk föl-alá, mint a bolondok. Megyünk a Flag-be!

Hát így lyukadtam ki a marokkói Safi városának mólóján, előttem az Apollo hatalmas, hófehér tömege. Ahogy fölnéztem a kiszállóhídra, egy nyakigláb, ismerős alakot pillantottam meg: David Ziff volt az, a néhai főnököm az Edinburgh-i Pubs-nál. Fülig ért a szája. – Üdv a fedélzeten! – kiabálta. Föltessékelt minket, és elkísért egy társalgóba, ahol Tina már várt rám.

Elsőként meg kellett tennem egy „tájékozódási körutat”, hogy kiismerjem magam a hajón. A 3200 tonnás Apollo eredetileg egy jószágszállító hajó volt, a II. világháborúban csapatszállítóként funkcionált. Irdatlan méretű rakodóajtók nyíltak a hajótörzsön a dokk szintjén, de ezeket többnyire zárva tartották. Az óriási hajótest kabinokat, étkezőhelyiségeket, irodákat rejtett magában, tetején pedig két hatalmas kémény meredezett, mindkettőt cikornyás „LRH” felirat ékesítette.

Beosztottak mellém egy társat, de mivel ekkorra már besötétedett, és a viharfelhőkből már szitált az eső, a körutat szélsebesen tettük meg: lépcsőn föl, lépcsőn le, fedélzeteken át, ki és be. Menet közben olyasmiket kiabált át a válla fölött, hogy „az ott a híd szárny, az a híd, és ez a sétafedélzet, azok ott a mentőcsónakok, és ott van a Commodore kutatószobája…”

Elsiettünk egy kabinablak mellett, ahonnan fény szűrődött ki. A részben összehúzott  függöny résén át torkomban dobogó szívvel megpillantottam annak az embernek a vörös üstökét, akit addig csak képeken és filmeken láttam, és akinek a hangját csak a számtalan hangszalagon levő előadásról hallhattam.

- …és az ott a Commodore. - zihálta vezetőm.

A Flag Ügyvezetői tájékoztató tanfolyam részvevőit úgy kezelték, mint a VIP-ket. Ez érthető is volt, elvégre mi jelentettük a szcientológia jövőjét. Tinát és engem az A-fedélzeten lévő kabinok egyikébe szállásoltak el. A fő étkezőben ettünk, együtt a Sea Org tisztekkel és vezetőkkel. Norman Starkey, az Apollo kapitánya, és a többi főtiszt egy külön sarokban étkeztek. A legénység többi része a hátsó traktusban evett, amit egymás közt „Kutyakajáldának” hívtak. Megismerkedtünk a többi hallgatóval; gyakorlatilag a világ minden tájáról jöttek, minden orgból.

Azt reméltem, hogy Foster is itt lesz, de megtudtam, hogy ő épp egy Sea Org küldetésen járt – létre kellett hoznia egy Publikációs Orgot az Egyesült Államokban. Nem volt egyszerű megfelelő mennyiségű könyvet eljuttatni Európából az USÁ-ba, a helyi Pubs ezt a problémát volt hivatott orvosolni. Foster az US Pubs-ot, Tina és én az EU Pubs-ot irányítjuk majd; ez is egyike volt annak a sok különös párhuzamnak, ami Fostert és engem jellemzett hosszú barátságunk alatt.

A napirend elég szoros volt. Korán reggel keltünk, gyorsan megreggeliztünk, majd lementünk a Kettes Raktérbe, itt rendezték be a tanfolyamtermet. Én úgy tudtam, hogy Hubbard maga tartja az előadásokat, de aztán kiderült, hogy ezeket már korábban megtartotta, és már nem is lesz több. Viszont készültek felvételek a kurzusról, ezeket hallgattuk.

A Flag Ügyvezetői tájékoztató tanfolyam megkezdése előtt el kellett végeznünk a Szervezetei ügyvezetői tanfolyamot, ahol L. Ron Hubbard tekintélyes mennyiségű irányelvét kellett végigtanulni. Ezeket zöld tintával nyomtatták, ezért „zöld-fehér kiadványoknak” is hívták őket. Ezek a szervezet irányításával kapcsolatos, a legapróbb részletekre is kiterjedő gyakorlati tanácsokat és útmutatásokat tartalmazták. LRH pontosan meghatározta, hogyan kell számlát kiállítani, pénzt letétbe helyezni, a pénzügyeket intézni és tervezni; hogyan írjunk promóciós anyagokat és reklámokat, hogyan szervezzünk be új szcientológusokat, a régieket hogyan „segítsük tovább a Hídon” (természetesen szolgáltatások eladásával). Sok száz ilyen irányelv volt, ezeket egy ellenőrzőlapon sorolták fel. Ezen kívül volt még jópár gyakorlati drill, hanganyag és „gyurmademonstráció” (Hubbard szituációs gyakorlati módszere: a kulcsfontosságú helyzeteket gyurmafigurákkal le kellett modelleznie a tanulónak, hogy ellenőrizni lehessen, hogy mindent pontosan megértett-e) volt, amin át kellett rágni magunkat.

Az Apollo a tanfolyam ideje alatt vagy egy kikötőben állt, vagy a marokkói partoknál úszkált fel-alá, először északi irányban Casablancától, majd Agadirtól dél felé. Csodálatos látvány volt, ahogy szeltük az Atlanti-óceán hullámait. Időnként delfinek szegődtek a nyomunkba, vidáman ugráltak egyik hullámtarajból a másikba. Hamarosan ráéreztem a „matrózjárásra”, és a tengeribetegségem is elmúlt. Érdekes élmény volt menet közben a Kettes Raktérben tartózkodni: a hullámzás miatt az egyik pillanatban még lefelé nézel a veled szemben ülőre, a következőben meg már fölnézel rá. A gyurmafiguráim folyton fölborultak, úgyhogy egy idő után a kis emberkéimet hatalmas, lapos talpakkal láttam el.

Az LA-i származású Bob Harvey volt az osztály bolondja. Tina tanulópárja volt, és hangos kacajuk nem egyszer paprikázta föl a tanfolyam-felügyelőt. Bob egyszer csinált egy gyurma-demonstrációt az „etikai grádiensekről” - „egy rendellenesség szóvátételétől” egészen az „Egyházból való kizárásig”. Az utolsó demónál csinált egy etika tisztet egy hatalmas ágyúval, a terem másig végébe pedig a falon szétplaccsant számkivetettet.

A „Commodore-t”, L. Ron Hubbardot elég ritkán láttuk. Egyszer föl kellett szaladnom valamiért a tanteremből a kabinunkba. Az A-fedélzet bejárata épp amellett a lépcső mellett volt, ami Hubbard kutatószobájához vezet. Szélvészként robbantam be az ajtón, és egyszercsak ott volt a Commodore, szárnysegédei társaságában. Nagy csikorgások közepette lefékeztem. – H-h-helló, Sir! – dadogtam.

Meglepődtem, milyen nagydarab volt. 180 cm-nél is magasabbnak tűnt, széles hordómelle és kerek feje is kisebbnek látszott a képeken. Arcán széles mosoly ült. – Nos, üdvözöllek! – zengte, és jókedvűen nevetett. A szárnysegédei is mind engem bámultak, ám ők nem mosolyogtak. De ez egy cseppet sem érdekelt. Továbbrohantam, közben a szám boldog vigyorra húzódott. Megszólított engem!

Tina és én időközben összebarátkoztunk jövőbeli főnökünkkel, egy Robin Roos nevű hölggyel, aki a Commodore Gárdájának tagja volt. Ő volt a 2-es Commodore Gárdatag, és ő felügyelt minden terjesztéssel kapcsolatos tevékenységet, így a Pubs Orgok is a fennhatósága alá tartoztak. Időnként a tanulók eltávozásra mehettek, ha kikötöttünk valahol, és az egyik ilyen alkalommal Robin és a párja, Ron Strauss meghívtak Tinát és engem Agadirban egy tengeri ételekre szakosodott étterembe, és együtt költöttünk el egy kellemes, hosszú vacsorát.

A Szervezeti ügyvezetői tanfolyam elvégzése után megkezdhettük a Flag Ügyvezetői tájékoztató tanfolyamot. Továbbra is felvételről hallgattuk az anyagot, ami az LRH által kifejlesztett technológiáról, a „terméktiszt – szervezési tiszt rendszerről” szólt. Dióhéjban: a terméktiszt kizárólag arra koncentrál, hogy az embereket rávegye a termelésre. Megkövetel egy teljesítményszintet, és azt ki is hajtja az egyénből. Nem számít, hogy az illetőnek milyen korlátai vagy kifogásai vannak. Az sem számít, hogy az illető kapott-e képzést a munkájához. Egy dolog számít, a termelés. A szervezési tiszt a terméktiszt előtt jár, az ő feladata felmérni, hogy a dolgozónak milyen képzésre, eszközökre, vagy bármi más forrásra van szüksége a „termék létrehozásához”. Az ő dolga továbbá a Hubbard által HE&R-nek („Human Emotion and Reaction – emberi érzelmek és reakciók”) nevezett jelenség orvoslása, ami LRH szerint „a legfőbb akadálya a termelésnek”. Más szóval az emberek felidegesednek, ha egyfolytában a termeléssel nyaggatják őket. A szervezési tisztnek ezeket a reakciókat kellett kezelnie a Hubbard-féle „érzelmi tónusskála” segítségével. A vezérkar harmadik tagja a HAS (a későbbiekben a megalapozási tiszt), aki „odateszi” magát a szervezetet új munkatársak felvételével és „kalapozással” (munkahelyi tréninggel). Elmondásuk szerint ez volt a menedzsment-technológia non plus ultrája, messze hatékonyabb bárminél, amit a „wogok” képesek felmutatni.

A tanfolyammal párhuzamosan auditálást is kaptunk, méghozzá a világ legképzettebb, XII-es osztályú auditoraitól. Őket maga Hubbard képezte ki. Az én auditorom egy Otto Roos nevű, holland származású fickó volt. Meglehetősen goromba ember hírében állt, de mi nagyszerűen kijöttünk egymással. Hubbard nemrégiben fejlesztett ki néhány új rundown-t (auditálási eljárások sorozata, egy program – a szerk.), az L-rundown-okat, mégpedig kifejezetten szupervezetők kiképzéséhez. Mi voltunk a kísérleti nyulak ezekhez a rundown-okhoz, ezért Hubbard személyesen felügyelte az üléseket – az auditálási dossziéink minden nap őhozzá futottak be.

Vad volt a cucc – az ülés nagy részében többnyire overteket (ártó tettek) futtattunk a teljes időnyomon, azaz felderítettük, hogy milyen bűnöket követtünk el az előző életeinkben, több száz, több ezer, több millió, vagy akár több milliárd éve. Én egy csomó „űropera” incidenst futtattam, más bolygókon történt dolgokat, meg efféléket.

Volt valami bizsergető ebben a dologban. Amikor rájössz, hogy már számtalan életet leéltél ezelőtt, és voltál már minden az űrkalóztól a császáron át a katonáig, elkezdesz úgy tekinteni az életedre, mint egy kis villanásra, és ráébredsz, hogy ez egy sokkal nagyobb játék, mint csak egy élet, egy bolygó.

Keringett akkoriban egy sztori az Apollón, amikor én is ott voltam. Egy matróz fölment a hídra, a Commodore pedig rámutatott, és azt mondta: - Mostantól te vagy a navigátor.

- De Sir – hebegte a szegény fickó -, én még soha nem navigáltam.

Hubbard rámeredt. – Egy fenét nem. – mondta végül.

Ez volt a „Sea Org attitűd”: nincs semmi, amit eddig ne csináltál volna, semmi, ami eddig ne lettél volna – azaz nincs semmi, amire ne lennél képes. Ez egy nagyon erőteljes gondolat. Hamarosan tele voltam sziklaszilárd önbizalommal. Persze, hogy menni fog a vezetés. Miért is ne? Korábban valószínűleg egész bolygók fölött uralkodtam!

A Flag Ügyvezetői tájékoztató tanfolyam tanulói elkezdtek csatlakozni a Sea Org-hoz, egyik a másik után. Aztán egy napon engem is behívtak a Flag HAS-hez (személyzeti osztályvezető), egy Sue Pomeroy nevű hölgyhöz. Egyetlen kérdést tett föl:

- Mik a terveid a következő egymilliárd évre?

Eszembe jutott az összes hihetetlen űrkaland, amit Ottóval futtattam.

- Nos, azt hiszem, igazából nincs tervem – ismertem be.

Néhány pillanattal később már alá is írtam az egymilliárd éves szerződésemet. A Sea Org tagjává váltam.

Nem telt el sok idő, és a hajón levő összes tanuló belépett a Sea Org-ba. A közös cél tudata és a bajtársiasság érzése feltüzelt bennünket: mi voltunk azok a Sea Org-os vezetők, az az elitcsapat, akiknek az a küldetése, hogy Megmentsék a Bolygót.

Végül Tina, Lance és én elvégeztük az összes kurzust és L-rundown-t, és készülődni kezdtünk, hogy visszatérjünk a Pubs-ba. Minthogy mi már Sea Org tagok voltunk, így egy Sea Orgos küldetés keretében küldtek minket vissza.

A kezdetektől fogva úgy hittem, hogy Tina lesz az ügyvezető igazgató. Egy hónappal korábban érkezett a hajóra, kifejezetten ezzel a célzattal, ráadásul jóval több vezetői tapasztalata volt, mint nekem. Bementünk a „küldetési eligazításra”, és az eligazító tiszt, Maria Starkey – aki Starkey kapitány felesége volt – átadta nekünk a küldetést taglaló parancsokat. Az első sorban ez állt: „Jeff Hawkins – a dániai Pubs parancsnoka.”

- Én leszek a parancsnok? – hápogtam, s hirtelen rám tört a szédülés.

- Valami problémád van ezzel? – nézett rám élesen Maria.

Gyorsan összeszedtem magam. – Nem, izé, csak mi mindig ügyvezető igazgatónak hívtuk. De most már értem – a Sea Org-ban ez parancsnoknak hívják.

Merőn fürkészte az arcomat még egy másodpercig, aztán visszatért a papírjaihoz, és folytatta az eligazítást. A szívem vadul dörömbölt.

Én lettem a Pubs parancsnoka.