Az angol eredeti itt olvasható.
A SZCIENTOLÓGIA VILÁGÁNAK ÍGÉRETEI
Csalódások és a hatalmas hírverés mögötti valóság felfedezése
Tom Weeks története – 2008. március 31.
17 éves koromban, miután elhagytam a katolicizmust és a kereszténységet, agnosztikus lettem. Az igazsághoz és beteljesüléshez vezető utat keresve találtam rá a szcientológiára – amely a teljes szabadságot kínálta a teljes elkötelezettségért cserébe. Gyorsan belekerültem ebbe a mozgalomba, amely azonnal el is nyelt. Elfogadtam, hogy ez segít rátalálnom az igazságra. Választ fog adni az összes kérdésemre. Mindent megtanultam, amit csak lehetett. A világom kitágult minden egyes mondattal és oldallal, amit elolvastam és minden egyes beszélgetéssel. Sokkal erősebbnek éreztem magam, és a szcientológia még ennél is többet ígért, sokkal, de sokkal többet.
A szcientológia ígérete a kalandok és a tanulás világa volt, kulcs egy fantasztikus erőhöz - valamint a tökéletes emberek utópisztikus világához. Viszont a szcientológia valós világa tapasztalataim szerint tele volt kudarcokkal, cenzúrával és hiábavaló erőfeszítésekkel a szcientológia győzelméért. Az utópia nem létezett, a tevékenységükre jobban illett „az állandó áldozatvállallás a szcientológia álmaiért” kifejezés. És ez a történet – az én történetem – a megfigyeléseim és csalódásaim története.
A szcientológusok történetei különböző embereknél különbözőképpen kezdődnek. Az én esetemben egy cikk olvasásával kezdődött.
Egy karate magazint olvastam a nagybátyám házának nappalijában, amikor megláttam egy, a dianetikáról szóló cikket. Egy feketeöves mester magyarázta el benne, hogy hogyan használja a dianetikát a karategyakorlataiban és bemutatta az előnyeit. Úgy rémlik, hogy azt mondta, hogy a dianetikai képzettségének köszönhetően kevesebb volt a sérülés. Amikor pedig egyszer tényleg megsérült, a dianetika segítségével feleannyi idő alatt felépült.
Ez 1990-ben történt. A dianetikáról szóló hirdetések nemrég mentek a tévécsatornákon és még emlékeztem rájuk. A tipikus hirdetés kérdés formájában vetette fel egy problémát, aztán adott egy oldalszámot azt sugallva, hogy a problémára a megoldás a megadott oldalon található. Egy sorozat kérdés és oldalszám után mutattak egy képet egy kitörő vulkánról, aztán a könyv borítóját. „L. Ron Hubbard: Dianetika” mondta a narrátor. Ezen reklámok hatására még akkor vettem egy Dianetika könyvet, de nem éreztem késztetést az elolvasására.
A karate magazin cikkének hatására elővettem a könyvet és elkezdtem olvasni. Nyári szünetem volt, nem volt munkám, így remekül kitöltötte az időt a Dianetika könyv elolvasása. A könyv szerzője leírt egy állapotot, amit „Clear”-nek nevezett. Ez egy összefoglaló név volt bizonyos magasabb szintű képességek meglétére, amelyeket kizárólag csak a dianetika segítségével lehetett elérni.
A Clear állapot nagyon csábító volt. Aki eléri a Clear állapotot, visszanyeri a tökéletes látás képességét, majdnem teljesen egészségessé válik, és képes arra, hogy mindenre tökéletesen, fotorealisztikusan emlékezzen, ami csak történt vele a születése óta. Továbbá a Clear sokkal tisztábban gondolkodik és jobban örül az életnek.
El voltam bűvölve a dianetika ígéreteitől. Bár nem voltak súlyos problémáim, nyitott voltam az életem jobbá tételére és reméltem, hogy a dianetika segítségével ezt elérem. Az agyam egész nap ezen járt, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor tökéletes memóriám lesz, makkegészséges leszek, magasabb lesz az intelligenciahányadosom a mostaninál; csodás, varázslatos álmok voltak ezek.
BEDŐLTEM, MINT MACI A MÁLNÁSBA
Körülbelül a felénél jártam a Dianetika könyvnek, amikor olyan izgatott lettem, hogy felhívtam St. Louis-i szcientológia egyházat. Elmondtam, hogy most olvasom a Dianetika könyvet, és többet akarok tudni a témáról. Kapcsolták egy ügyfélszolgálatost, aki Ronként mutatkozott be (nem Ron Hubbard), és megbeszéltünk egy időpontot, amikor majd felkeresem őket.
Gondolkodtam, hogy milyen lehet a szcientológia egyház épülete; egy professzionális, elegáns épületet képzeltem, egy nagy udvarral, ahol egy szép kert található egy nagy szökőkúttal – ami mellett állok majd, amikor Ron a dianetikáról fog beszélni. Azt gondoltam, hogy egy tökéletes memóriájú, nagyszerű egészségű és magas IQ-jú emberekből álló csoportnak minden bizonnyal kivételes épülete van.
Az épület valóban kivételes volt – ugyanis kivételesen nagy csalódást okozott. A szcientológia egyház egy szegényes, kicsi gyárépületben volt egy közönséges, szegényes utcában. Az épületen acélbetűk jelezték, hogy ez egy szcientológia egyház, de számomra a legszembetűnőbb a furcsa nyolcágú kereszt volt. Félretéve az épület kinézete miatti csalódásomat, leparkoltam a kocsival és bementem.
Találkoztam Ronnal, aki egy huszonéves, igen jó kommunikációs készséggel rendelkező valaki volt. Leültetett az asztalához és beszélgettünk a dianetikáról. Izgatott voltam attól, hogy ilyen lehetőséget kaptam, valamint attól is, hogy nemsokára alapos választ kapok a kérdéseimre.
Ron bemutatott egy e-métert, ami teljesen lenyűgözött. A készülék két alumínium hengerből állt – ezeket kézbe kellett fogni -, és egy mérőeszközből, amelyen gombok voltak, a kijelzőjén pedig egy tű lengett ide-oda. Azt mondta, hogy a készülék a rossz érzéseket méri.
Ron bemutatta a készülék működését az általa „csípésteszt”-nek nevezett módszerrel. Ez abból állt, hogy meg kellett fognom a hengereket, megcsípte a karomat, majd megkért, hogy gondoljak a csípésre. Az e-méter kijelzőjén a tű megmozdult.
Olyan volt, mintha az e-méter olvasna a gondolataimban. Hogy biztos legyek abban, hogy a tűt nem Ron mozgatja, kihasználtam a pillanatot, amikor Ron az asztalánál matatott, és arra gondoltam, amikor egyszer elestem a biciklimmel. A tű megmozdult! Az e-méter valóban működött. Valóban mérte a lelki fájdalmakat.
A beszélgetés alatt néhányszor a polcokon lévő könyvekre tévedt a pillantásom. Az egyik könyv címe („Éltél már a mostani életed előtt?”) felkeltette a figyelmemet. Igyekeztem úgy irányítani a beszélgetést, hogy feltehessem ezt a kérdést: éltem már ezelőtt az élet előtt?
Úgy tűnt, hogy Ront készületlenül találta a kérdés. Vonakodott válaszolni, amikor megkérdeztem tőle, hogy mi történik a születés és a fogantatás előtt. – Nem akarlak elijeszteni azzal, hogy túl sok információt adok és túl gyorsan – mondta.
Biztosítottam róla, hogy ezzel nem lesz gond, mindössze kíváncsi vagyok a dianetika felfedezéseire.
Valóban éltünk ezelőtt az élet előtt is – mondta Ron. Az előző életeink emlékeit a dianetika technológiájával idézhetjük fel. Ron észrevehette a rajtam látszó örömöt és csodálatot, mert tovább mesélt az univerzum tudatának természetéről és történetéről.
Kinyitott egy könyvet, a könyv első mondata így hangzott: „Ez az utolsó 60 billiárd éved igaz és tényszerű története.”
Bár tinédzserként nem fogtam fel mindent, mégis úgy éreztem, hogy az univerzum titkai feltárulnak előttem. Belső információk birtokába jutottam. Ron megnyitotta ezt nekem minden kérdést megválaszolva, úgy szívta magába a figyelmemet, mint a szivacs. Ezen szcientológia gyorstalpaló során elmondta nekem a szcientológia alapelveit, beszélt az előző életekről, a természetfeletti képességek visszaállításáról – például a testenkívüliségről, a telekinézisről és a telepátiáról.
A beszélgetés hangneme baljóssá vált amikor megkérdeztem, hogy a pszichológusok miért nem használják a szcientológiát, ha ez ennyire nagyszerű.
Ron elmesélte, hogy L. Ron Hubbard felajánlotta a szcientológiát és a dianetikát a pszichológusok és a pszichiáterek megsegítésére, de ők visszautasították. Azzal „hálálták” meg Hubbard bizalmát, hogy megpróbálták őt elhitelteleníteni. A pszichológusok és pszichiáterek nem akarják meggyógyítani a pácienseket, mert ezek a „tudományok” nem az emberek meggyógyítását szolgálják, hanem az emberek megbetegítését. És ami még rosszabb: a kormány teljes beleegyezésével működnek. A kormányt pedig néhány gazdag ember tartja a markában, akiknek az a végső céljuk, hogy az emberiséget rabszolgává tegyék. Ezek a gazdag emberek arra használják a pszichiátriát, hogy szellemileg leépítsék az embereket, így téve őket könnyebben irányíthatóvá.
Igazán aggódni kezdtem, mert tényleg elhittem ezt. Megkérdeztem Ront, hogy ezek az emberek, akik a kormányt a kezükben tartják, miért nem mennek be egyszerűen az egyházba és lőnek le mindenkit. Ron elmagyarázta, hogy ők nem így dolgoznak, hanem olyan módon, hogy felderíthetetlenek maradjanak. Kicsit megnyugodtam, mert akkor ténylegesen fizikai veszélyben éreztem magam.
Mialatt a szcientológusok képességeiről beszélgettünk és arról, hogy kik haladtak tovább a Clear állapot elérése után, hogy szellemi lényként is Clearré váljanak, azaz OT-vá (Operatív Thetán – kb. működő szellemi lény), Ron mutatott nekem egyet közülük. Egy vörös hajú, idősebb és magabiztos nő sétált el az asztal mellett.
– Szemüveges – jegyeztem meg.
– Tessék? – kérdezte Ron.
– A Dianetika könyvben az olvastam, hogy egy Clear-nek nincs szüksége szemüvegre, mert tökéletes a látása.
Ron megmagyarázta hogy a Clear-eknek az előző életeikben gyökerező okok miatt nincs tökéletes látása, és a dianetika nem tudja kezelni az előző életeket. Ezen okok felderítése és kezelése sok időt és energiát vesz igénybe. Igazából inkább a szcientológiát használják erre, nem pedig a dianetikát. Emiatt nagyon kevés Clear-nek tökéletes a látása.
Visszanézve, volt egy kritikus megfigyelésem, amit Ron abszolút nem kielégítően válaszolt meg. Hubbard tett egy olyan kijelentést, hogy a Clear állapotnak a tökéletes látás is jellemzője. A Clear-eknek még sincs tökéletes látásuk, így az állítása hamis volt. Akkor nem akadtam fenn ezen. Ha kifinomultabb lett volna a gondolkodásmódom, már ott megláttam volna, hogy a dianetika nem úgy működik, ahogy a szerzője ígérte és talán még addig a következtetésig is eljutottam volna, hogy valószínűleg a szcientológia sem működik.
Hiányzott belőlem a kifinomult és kritikus gondolkodásra való képesség és talán annyira vártam az ígéretek beteljesülését, hogy minden objektivitásomat félretettem. Nagyon izgatott voltam a szcientológia ígéreteinek láttán, és nem akartam, hogy egy kis következetlenség megfosszon ezen csodálatos új felfedezés előnyeitől.
Tanultam még pár más dolgot is: a szcientológusok azért dohányoznak, mert a rák kiváltó okai megelőzhetőek a dianetikával és a szcientológiával. Sőt, a republikánus ideológia összeegyeztethetőbb a szcientológiával, mint a demokratikus ideológiával. – Lehet, hogy tévedtem – gondoltam magamban, mert inkább demokratikus meggyőződésű voltam addig.
MUNKATÁRS LETTEM
Miután annyi mindent megtudtam az E-méter képességeiről, az előző életekről, az OT-kről és az emberiség leigázására törekvő pszichiátriai összeesküvésről, tudtam, hogy itt a helyem.
Ron előkeresett egy díjtáblázatot, és gyorsan elhadart pár dolgot néhány tanfolyamról, meg az árukról. Párszáz dollártól párezer dollárig terjedt a tarifa; még a legolcsóbb is elérhetetlen volt számomra. Maximum a könyveket és a levelező tanfolyamokat engedhettem meg magamnak, és még azok is drágák voltak nekem. Viszont tudtam, hogy csak könyvekből nem lehetek clear, majd OT – ahhoz, hogy valódi haladást érjek el, mindenképpen szcientológia eljárásokat kell végezzek az egyház kereteiben belül. Ez nagyon lelombozott; azt gondoltam, először szereznem kell egy jól fizető állást, mielőtt továbbléphetnék.
Ekkor Ron felkínált egy lehetőséget, amit akkor páratlanul jó ajánlatnak hittem.
– Nos, van még egy megoldás. Dolgozhatnál nálunk munkatársként, és akkor a tanfolyamokért nem kellene fizetned – mondta.
Ez határozottan jól hangzott.
Ron elmagyarázta a munkafeltételeket: 4 éves szerződést kellett aláírnom, a fizetésem pedig az egyház bruttó bevételének egy bizonyos százaléka; ez a hányad a képzési haladásommal és a hatásköröm növekedésével emelkedni fog. Még jutalékot is kaphatok, ha beszervezek másokat tanfolyamokra.
Az egyetlen problémám az volt, hogy még nem fejeztem be a középiskolát. Úgy okoskodtam, jobb lesz előbb leérettségizni, és majd utána munkatárssá válni.
– Kár lenne késlekedni – válaszolt Ron. Elmondta, hogy ő akkoriban főiskolára járt, és összehasonlíthatatlanul többet tanult a szcientológia tanulmányozásával, mint amennyi tudást a hagyományos iskolákban szerezhet az ember. Ez elég nyomós érv volt számomra, hiszen csodáltam Ron intellektusát.
Mielőtt munkába állhattam volna, ki kellett töltenem egy OCA nevű személyiségtesztet. A viselkedésemmel kapcsolatos kérdések voltak benne, például hogy olvasgatok-e szórakozásból autóbusz menetrendet, vagy hogy mocorgok-e, ha ideges vagyok. Kétszáz efféle kérdés volt. Mikor végeztem, Ron elvitte a válaszaimat, és egy nyomtatott grafikonnal tért vissza. Azt mondta, a grafikon alapján minden rendben van nálam, egy területet leszámítva, ami viszont komoly probléma. Ettől kicsit feszült lettem, attól tartottam, hogy emiatt nem vesznek fel munkatársnak. Ron csalódottnak tűnt a dolog miatt, de megnyugtatott, hogy a szcientológia segíteni fog a problémámon.
Befejeztük a jelentkezési lap kitöltését, majd Ron elmondta, hogy néhány dolgot ellenőriznie kell az e-méterrel.
Beljebb mentünk az épületben, leültünk, megfogtam a hengereket, és válaszoltam néhány olyan kérdésre, hogy tagja voltam-e valaha a kommunista pártnak, körözött bűnöző vagyok-e, stb. Nekem nem okoztak gondot a kérdések, az egyháznak (és az e-méternek) pedig megfeleltek a válaszaim. Felvettek.
Este hazafelé menet letekertem a kocsi ablakait, és hagytam, hogy az arcomba csapjon a Missouri párás, meleg levegője. Nem azt éreztem, hogy hazafelé tartok. Úgy éreztem, végre úton vagyok a teljes szabadság felé. A legjobb és az egyetlen valóban fontos úton. Úton voltam egy jobb sors felé, a meleg, párás éjszakai levegőt pedig varázslatosnak és üdítőnek éreztem.
A SZCIENTOLÓGIA MUNKATÁRSAINAK BOHÉM ÉLETSTÍLUSA
A teljes szabadsághoz vezető út eléggé spártai körülményekkel társult a munkatársak számára. A fizetés semmire nem volt elég, a munkaidő pedig hosszú volt: a nap 9 körül kezdődött, és este 10-ig tartott. Vasárnap kivételével minden nap dolgoztunk.
A fizetés rémesen alacsony volt, jóval a minimálbér alatt, így nagyon nehezen lehetett megélni belőle. A munkatársak ezért különböző túlélési technikákat fejlesztettek ki. Egyikük például vett egy hatalmas vödör mogyoróvajat, és csak azt ette. Olyat is láttam, hogy egyik társam egy doboz cigi árát is úgy szedegette össze innen-onnan, centenként. Egy másik kollégámról, Randy-ről azt hallottam, hogy már nem tud a főbérlője szemébe nézni; gondolom, rendesen elmaradt a lakbérrel.
Én valamelyest szerencsésnek számítottam, hiszen nagybátyámék házában laktam, és a kajára sem volt gondom. Az egyetlen hátulütő az volt, hogy a ház elég messze volt a missziótól, és a benzinköltség kezdett gondot jelenteni. Egyszer úgy jártam, hogy kifogyott az üzemanyag az autóból, úgyhogy kannával kellett benzint hoznom bele egy kútról.
Az anyagiakat leszámítva az élet szép volt. Noha a benzinre is alig kerestem meg a pénzt (még az 1990-es árakon sem), de a szcientológia volt az egyetlen dolog, ami érdekelt. Semmi más. Szcientológiát tanulni, a szcientológia egyháznak dolgozni, de még beszélgetni a szcientológiáról is hihetelenül izgalmas volt. Nem bírtam betelni vele. És a pénz sem számított, mert mindent, amit csináltam, nagyon élveztem.
A nap első felét az osztálytermekben töltöttem, csendesen olvasgatva a Hubbard által írt irányelveket, vagy éppen magnóról hallgatva Hubbard előadásait. Utána megebédeltünk, kicsit pihentünk, aztán mentünk dolgozni. A munka nem volt bonyolult. Általában leveleket raktam borítékokba, felvettem a telefont, ha csörgött, személyiségteszteket osztottam az utcán, meg még egy csomó dolgot, amiknek a célja az volt, hogy minél többen jöjjenek be az egyházba tanfolyamot végezni. Munka közben általában jókat tudtam beszélgetni a többiekkel.
NE HAGYD ELMENNI
A főbejárat melletti asztalnál ültem, mikor Randy nevű kollégám hozzám sietett, és rámutatott egy, az osztályteremben ülő férfira. Az üvegajtón át is jól láttam, hogy ideges. Amúgy ő volt az egyetlen ember a tanfolyamteremben.
– Ne hagyd elmenni – parancsolta Randy.
– Micsoda? És mit csináljak, ha megpróbál elmenni?
– Csak ne hagyd – figyelmeztetett, aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is ment, rám hagyva az őrködés feladatát.
Össze voltam zavarodva, és mivel a fickó per pillanat nem kívánt távozni, az időt arra használtam, hogy próbáljak valami tervet kiötölni baj esetére. Elképzeltem magamat, ahogy az ajtó elé ugorva útját állom. Ez valószínűleg csak jobban feldühítené. Aztán elképzeltem, ahogy utána szaladok, és győzködni kezdem, hogy maradjon. Ügyfél volt (publiknak hívtuk őket a szcientológia zsargonban), nem munkatárs, úgyhogy nem parancsolgathattam neki. Úgy döntöttem, a legjobb megoldás a kettő kombinációja lesz: útját állni, közben rábírni a maradásra. Ha nem sikerül, akkor is mondhatom, hogy legalább megpróbáltam.
Másrészről ez a „ne hagyd elmenni" olyasminek hangzott, amit a szektákban mondogatnak. Elkötelezett voltam a szcientológia felé, de ez meddig jogosít fel arra, hogy itt fogjam ezt az embert? Azt hittem, a szcientológia technológia minden ilyen problémát kezelni tud, nem számítottam rá, hogy egyszer erővel kell megállítanom valakit, aki menni akar.
Szerencsére a fickó nem szándékozott lelépni, így nekem sem kellett megállítani őt.
Hamarosan kiderült, hogy a férfi elégedetlen volt a tanfolyammal, és visszakövetelte a pénzét. Mivel rajta kívül nagyon kevés ügyfelünk volt, a pénzvisszafizetés igen érzékenyen érintette volna a kasszánkat. Az egyház ügyvezető igazgatója behívott egy OT-t (magas szintű szcientológust), hogy jöjjön és győzze meg a fickót a tanfolyam befejezéséről.
Az OT mély benyomást tehetett az ügyfélre, mert egy rövid szóváltás után az remek kedvre derült, és azt mondta, alig várja, hogy folytathassa szcientológiai tanulmányait.
LRH JELENLÉTÉNEK MEGTEREMTÉSE
Egyszer egy asztalnál ültem, és eléggé unatkoztam. Velem szemben egy LRH-mellszobor állt. Nem tudom, hogy egy képromboló hajlam, vagy szimplán az unalom csináltatta velem, de felálltam az asztaltól, levettem a nyakkendőmet, és LRH nyakába kötöttem.
Azt hittem, hogy egyedül vagyok, de egyszercsak valahonnan ott termett Steve és Randy.
– Szedd azt le onnan! - ripakodott rám Steve.
Éreztem, hogy én itt megszegtem egy íratlan szabályt, úgyhogy gyorsan levettem a szoborról a nyakkendőt.
– Soha semmivel ne szentségtelenítsd meg LRH képmását! – utasított Steve.
Randy gyanakvóan és ellenségesen méregetett.
– Ja, ne rakd a szoborra a nyakkendőd, te szentségtörő kis ... – és itt megakadt.
Félénken próbáltam megmagyarázni, hogy nem akartam tiszteletlen lenni, csak szórakoztam egy kicsit. Hamarosan mindketten elmentek, én pedig visszaültem az asztalomhoz, és azon morfondíroztam, hogy itt komolyabban veszik Hubbardot, mint gondoltam.
Később Steve hozott egy LRH által írt hivatalos közleményt, amelyben utasítást adott arra, hogy az „LRH jelenlétének” létrehozása érdekében róla készült képeket kell kirakni az épületen belül. Továbbá mivel ő találta fel a szcientológiát, bárminemű tiszteletlenség a képei iránt a szcientológia iránti megvetésre utal, és mint ilyen, etikátlanságra vall.
Nem gondoltam volna, hogy Randy szentségtörőnek bélyegez. Olyan volt, mintha a Ronról készült képeket szent ereklyeként kezelték volna. Én sokkal lazább légkörre számítottam, nem ilyen feszültre. Ám amikor Ron képeiről vagy idézeteiről volt szó, nem volt helye istenkáromlásnak, ellenkező esetben gyors és kemény retorzióra lehetett számítani, mint később megtudtam.
Hubbard felmagasztalása még ennél is tovább ment. Minden szcientológia szervezet épületében berendeztek LRH-nak egy dolgozószobát, amiben soha nem járt senki, a foglalkozások végén pedig az egész osztály felállt, és a tanfolyamfelügyelő vezénylésével mindenki megtapsolta Hubbard hatalmas portréját. Senki sem használta az „imádat” szót, de gyakorlatilag imádtuk őt.
KIRÚGTAK OTTHONRÓL
A szcientológia egyházban töltött első heteim során nagybátyámék nyaralni voltak. Mikor megjöttek, be kellett számolnom róla, hogy abbahagytam az iskolát, és beálltam a Szcientológia Egyházba.
Utóbbival nem is lett volna gond, viszont az előbbi mellett nagynéném nem ment el szó nélkül.
Maga a vita teljesen zűrzavarossá vált. Próbáltam nekik elmagyarázni a dianetika és a szcientológia lényegét, de ők annyira evilágiak voltak, hogy semmi remény nem volt rá. Elkezdtem beszélni nekik az előző életekről, de csak még jobban összezavartam vele őket. Nagynéném nyíltan feszegetni kezdte, hogy a szcientológia nem drogeladásból szerzi-e a pénzét. Teljes káosz volt.
A gond ott volt, hogy fogalmuk sem volt, miről is beszélek. Semmit sem tudtak a szcientológiáról, így képtelenek voltak lebeszélni arról, amit egyáltalán nem ismertek. Nem tudták, milyen épkézláb ellenérvet lehetne fölhozni. A dolog ráadásul teljesen készületlenül érte őket, egyik nap még vakáción vannak, másnap meg megismerik a szcientológiát, méghozzá rögtön fejest ugorva a mélyvízbe.
A vita közben egy érdekes dolog történt. Nagybátyám vendége, akit Pennsylvaniaból hívott meg, bekapcsolódott a társalgásba. Épp arról beszéltem, hogy pénzügyileg jól járok, ha az egyháznak dolgozom (relatív igazság, de ez is valami), erre ő elkezdett a munkatársak parkolójában álló autókról kérdezgetni. A végén oda lyukadt ki, hogy ha megnézem az ott álló autókat, abból vonhatok le következtetéseket a dolgozók pénzügyi helyzetéről. Ez szöget ütött a fejembe. A legtöbb munkatársamnak még autója sem volt. Akinek meg volt, hát azzal sem lehetett büszkélkedni. Erre a kérdésére sosem válaszoltam.
Nagynéném végülis elég méltányos volt, azt mondta, amint befejezem az iskolát, visszamehetek az egyházhoz dolgozni. De ha nem folytatom a tanulmányaimat, nem maradhatok a háznál.
Így elköltöztem. Tudom, hogy ez a döntésem nagyon fájt nekik, és soha nem is róttam fel ezt a lépést nekik. Mindig is tisztában voltam vele, mit szeretnének elérni. Soha nem szakítottam meg velük a kapcsolatot, még akkor sem, mikor ellenezni kezdték a szcientológiát.
Édesanyámhoz költöztem, aki szerencsére sokkal közelebb lakott a misszióhoz. Őt nem aggódott annyira amiatt, hogy kimaradok az iskolából; úgy gondolta, egy-két éven belül megunom a dolgot, és akkor visszamegyek tanulni. Ő az én koromban katolikus apácának állt egy kis időre. Végül kiábrándult abból a vallásos életformából, és otthagyta a zárdát. Meg volt róla győződve, hogy velem is ugyanígy lesz. Igaza volt.
Mikor másnap reggel bementem dolgozni, senkinek sem meséltem el, hogy nagybátyámék az utcára tettek. Abban a kis szcientológiában töltött idő alatt is megtanultam, hogy a rossz híreket tartsam meg magamnak; ez a szcientológia filozófia és etika része volt. Büszke voltam néma szenvedésemre. Kollégáim másnap megkérdezték, hogy vagyok.
– Remekül! - mondtam harsányan, mosolyogva.
A HUBBARD KOMMUNIKÁCIÓS IRODÁBAN DOLGOZTAM
Miután állandó munkatárs lettem, az egyik, a Hubbard kommunikációs irodában (Hubbard Communications Office, HCO – a szcientológia egyházi szervezetek személyzeti osztályának elnevezése) levő álláshelyre osztottak be. Ide nehezebb bekerülni, mint más posztokra az egyházon belül; az egyik fontos kritérium például, hogy az illető soha nem nyúlt semmiféle droghoz. A HCO-nál dolgozni bizonyos extra hatáskörrel is felruházta az embert, például azt olvastam, hogy csak HCO-munkatárs engedélyezheti testi erő alkalmazását egy konfrontációnál. Voltaképpen a HCO az egyház belső rendőrsége; ők tartatják be a szabályokat, és szabad betekintésük van bármely egyháztag etikai dossziéjába.
A való életben reménytelenül alulképzett voltam bármilyen munkához, leszámítva a hamburgersütögetést. Mikor Mary, a felettesem mondta, hogy az etikán fogok dolgozni, azt feleltem, hogy nagyon érdekel az etnika. Ron és Mary összenéztek, ebből tudtam, hogy valami nagy marhaságot mondtam. Akkoriban az etikát még nem nagyon ismertem, de az etnikáról már elég sokat olvastam. Összekevertem a kettőt. De úgy tűnt, Mary szerint képes vagyok az etikán dolgozni, még ha a szó helyes kiejtését nem is ismertem. Elfogadtam a munkakört, és elhatároztam, hogy annyit tanulok, amennyit csak tudok, és én leszek a legjobb "etnika tiszt".
A pontos titulusom „személyzetfelvételi tiszt” volt. Gyakorlatilag én voltam St. Louis-i szcientológia egyház toborzója. És azt igen furcsának találtam, hogy nemrég még engem toboroztak, most pedig már én próbálok toborozni másokat.
Az elődöm tartott nekem egy kiselőadást a toborzás mikéntjéről. Azt sosem tudtam meg, ő miért megy el, és akkor úgy gondoltam, gorombaság lenne megkérdezni. Viszont azt a kis időt, amit a képzésemre fordított, hasznosan töltöttük. Mindössze egy tíz perces gyorstalpaló volt, viszont végig a saját szavaival beszélt hozzám, és nem az ide vonatkozó irányelvekből tartott felolvasást. Ez ritkaságszámba ment az egyházon belül.
Azt javasolta, összpontosítsak azokra, akik tanfolyamra vagy szolgáltatásra jönnek az egyházhoz. Ők már vagy szcientológusok, vagy legalább már érdekli őket a dolog, tehát tudják, hogy a szcientológia működik, nem kell őket meggyőzni erről. Ezután jött egy kis szerepjáték: tanfolyami szünet volt, én játszottam a tanulót, ő pedig a toborzót. Letelepedtem egy székre, ő pedig leült mellém és bemutatkozott:
Helló, én vagyok itt a toborzótiszt. Tudod-e, hogy milyen előnyöket élveznek az itt dolgozó munkatársak?
Valami ilyesmit kellett volna nekem is csinálni. Megszólítani az embereket, és mesélni nekik a csatlakozás előnyeiről. Mivel kevés időnk volt, olyasmikről nem esett szó, hogy hogyan lehet kezelni a kifogásokat, amik miatt nem akartak egyesek belépni.
Soha senkit nem szerveztem be. Nem azért, mert nem próbálkoztam, de ezzel a munkával nem lehet olyan jól keresni, hogy mások számára is túlzottan érdekes legyen. Nem egy vonzó állás sem annak, akit nem érdekel a szcientológia, de annak sem túlzottan, akit érdekel. Emiatt, és persze amiatt, hogy nem töltöttem el túl sok időt a HCO-ban, hamarosan újabb lehetőséget kaptam.
(folytatása következik)
