HUBBARD KOMMUNIKÁCIÓS IRODA
SAINT HILL MANOR, EAST GRINSTEAD, SUSSEX

HCO-IRÁNYLEVÉL, 1967. FEBRUÁR 12.
(Ugyanezzel a címmel és dátummal HCOB-ként is kiadva.)
 

SZERVEZETI ÜGYVEZETÕI TANFOLYAM

ADMIN KNOW-HOW SOROZAT 13.
A VEZETÕK FELELÕSSÉGE

 

Néhány megjegyzés a HATALOMRÓL, arról, amikor valaki hatalom közelében,
illetve irányítása alatt áll vagy dolgozik – ami alatt egy olyan vezetõt vagy olyan
valakit értünk, akinek széles körû közvetlen befolyása van az emberek dolgaira.
Ezt így írtam meg, két valós személy felhasználásával, hogy egy olyan példát
adjak, ami elég nagyszabású ahhoz, hogy érdeklõdést keltsen, és kellemes olvasmány
legyen. Katonai környezetbe helyeztem, hogy világosan érthetõ legyen anélkül,
hogy adminisztrációs problémákat restimulálna.
Egyébként az a könyv, amit hivatkozásul használok, egy fantasztikusan jól megírt
könyv.
 

MILYEN HIBÁKAT VÉTETT SIMÓN BOLÍVAR ÉS MANUELA SAENZ
Referencia:
The Four Seasons of Manuela (Manuela négy évszaka)
címû életrajz Victor W. von Hagentõl.
Mayflower Dell, papírkötésû, 1966. okt., 6 shilling.
 

Simón Bolívar volt a férfi, aki felszabadította Dél-Amerikát Spanyolország igája
alól.

Manuela Saenz volt a nõ, aki ebben segítette õt, és a társa volt.

Tetteiket és sorsukat beszéli el ez a megindító életrajz.

De a könyv, pusztán drámai értékén túl, feltár és megokol különbözõ olyan
cselekedeteket, amelyek nagy érdeklõdésre tarthatnak számot azok részérõl, akik
vezetnek, vezetõket támogatnak, vagy azok közelében élnek.

Simón Bolívar igen erõs jellem volt, és Dél-Amerika egyik leggazdagabb embere,
olyan valódi személyes képességgel, amilyen csak keveseknek adatik meg
ezen a bolygón. Olyan katonai parancsnok volt, aki párját ritkítja a történelemben.
Ezért nagy érdeklõdésre tarthat számot, hogy miért kellett elbuknia és számûzetésben
meghalnia, csak hogy késõbb istenítsék. Milyen hibákat követett el?

Manuela Saenz zseniális, gyönyörû és tehetséges nõ volt. Hûséges volt, odaadó,
nagyon is Bolívaréhoz hasonló kvalitásokkal, és messze az átlagember szintje felett
állt. Akkor hát miért élt megvetetten, számûzetésben, miért utasította el oly hevesen
a társadalom, miért volt az, hogy szegénységben lelte halálát és ismeretlen
maradt a történelem számára? Milyen hibákat követett el?

BOLÍVAR HIBÁI

A „felszabadítani dolgokat” egy olyan ki nem mondott dramatizáció, ami az
elme mechanizmusai által diktált rabszolgaság fordítottja (azaz az érem másik
oldala). A felszabadítás – hacsak nincs egy elérendõ cél az emberek felszabadítá-
sával – pusztán a rabszolgaság elleni tiltakozás. És mivel valójában egyetlen ember
sem szabad, valójában amíg aberrált a test ciklusában, politikailag felszabadítani
természetesen csak egy gesztus, ami csak arra jó, hogy szabadon dramatizálja
aberrációit, és ezáltal MINDENNEMÛ kontroll NÉLKÜLI anarchiát idézne elõ,
anélkül, hogy lenne valami külsõ dolog, ami ellen harcolhat; és az ember, ha nem
tudja kifelé fordítani az érdeklõdését, akkor – zajosan vagy csendben – egyszerûen
megõrül.

Ha már egyszer elkövettek egy olyan óriási gaztettet, mint a lények lezülleszt
ése, akkor természetesen nincs szabadság – kivéve, ha magától a züllöttségtõl
vagy legalábbis annak a társadalomra való legnyilvánvalóbb befolyásától szabad
ítjuk meg az embert. Röviden, az embert kellene deaberrálni, mielõtt még a
társadalom egész felépítését deaberrálni lehetne.

Ha valaki nem rendelkezik a teljes képességgel arra, hogy maradéktalanul
megszabadítsa az emberiséget reaktív viselkedésmintáitól, akkor legalább attól
megszabadíthatná, ami restimulálja ezeket a mintákat a társadalomban. Ha
valakinek meglenne minden adata (de híján volna a Szcientológia technol
ógiájának), akkor egyszerûen reaktív viselkedésmintákat használna a régi
társadalom szétrobbantására, és aztán szépen összeszedegetné a darabokat egy új
mintává. Ha valakinek fogalma sem lenne arról, hogy mennyire reaktívvá válhat
valaki (és természetesen Bolívarnak egyáltalán semmiféle ismerete nem volt e
téren), azért még mindig maradna egy mûködõképes, a legtöbb sikeres, gyakorlati
politikai vezetõ által „ösztönösen” használt formula:

Ha az ember megszabadít egy társadalmat azoktól a dolgoktól, amelyekrõl úgy
látja, hogy rosszak, és erõt használva követeli meg, hogy azt tegyék, ami helyes,
valamint ha eltökélten és alapossággal halad elõre, anélkül hogy folyton húzná az
idõt, akkor saját varázsát és adottságait felhasználva képes egy nagy politikai reformot
véghezvinni, vagy felemelni egy hanyatló országot.

Így Bolívar elsõ hibája, amit ráadásul nagyon következetesen elkövetett, a fenti
bekezdésnek abban a két lényeges szavában állt, hogy „úgy látja”. Nem nézett rá a
dolgokra, sõt még a megbízható hírszerzõi jelentésekre sem hallgatott. Annyira biztos
volt benne, hogy képes helyreragyogni a dolgokat, vagy helyreharcolni, illetve
helyrevarázsolni dolgokat, hogy sosem keresett meg semmit, ami rossz volt, hogy
kijavítsa, amíg túl késõ nem lett. Ez az önbizalom netovábbja, ami felér a legnagyobb
hiúsággal. „Mikor õ megjelenik, minden jóra fordul” – ez nem csak a hite, hanem
az alapfilozófiája is volt. Így az elsõ olyan alkalommal, amikor ez nem vált be,
összeomlott. Minden képességét és varázsát erre az egy próbára összpontosította.
Csak ennyit tudott megfigyelni.

Nem azért, hogy összemérjem magam Bolívarral, csak hogy megmutassam, én
hogyan értem ezt:

Egyszer nekem is volt egy hasonló megoldásom. „Megyek tovább, ameddig tudok,
és ha megállítanak, akkor meghalok.” Ezt elég könnyû volt kijelenteni, de igazán
nehéz megérteni addig, amíg fogalmatok sincs arról, mit is értettem az alatt, hogy
megyek tovább. A meteorok mennek tovább – nagyon-nagyon gyorsan. És én is
ezt tettem. Aztán réges-rég egy nap tényleg megállítottak, miután a társadalmi
kapcsolatoktól és a családtól már számtalan apró megállítást kaptam, hogy felk
észítsenek arra, ami a haditengerészetnél érte el csúcspontját, mely inkább a
paszománynak szentelte magát, mint a halott ellenségeknek, és szó szerint feladtam.
Egy ideig fogalmam sem volt, hogy mi is a baj velem. Az élet teljesen
élhetetlenné vált, amíg nem találtam egy új megoldást. Ezért aztán ismerem az
ilyen „egyetlen” megoldások törékenységét. Nem azért, hogy összemérjem Bolí-
varral magam, csak meg akartam mutatni, hogy ez mindannyiunkkal megesik,
nemcsak a Bolívarokkal.

Bolívar teljesen képtelen volt magába nézni. Csak „kifelé tudott nézni”, és még
olyankor sem nézett vagy figyelt oda. Õ helyreragyogta a dolgokat. Sajnálatos módon
az volt a veszte, hogy képes volt erre. Amíg többé már nem volt képes rá. Amikor
nem tudott ragyogni, akkor üvöltött, és amikor nem tudott üvölteni, akkor megvívott
egy csatát. Aztán a civil ellenség nem katonai ellenség volt, így egyáltalán nem
maradt semmilyen megoldása.

Sosem jutott eszébe, hogy többet tegyen annál, mint egyéni varázsával jóvá és
gyõzedelmessé varázsolja a dolgokat.

Az volt a veszte, hogy túlságosan is ezt az egy képességét használta, egyszerûen
csak azért, mert könnyû volt. Túlságosan is jó volt ebben az egy dologban. Ezért
sosem fordított figyelmet semmilyen más képességre, és álmában sem jutott
eszébe, hogy bármilyen más lehetõség is van.

Semmilyen helyzetre nem volt rálátása, és fogalma sem volt a politikai és
személyes gyõzelemhez szükséges szervezési vagy elõkészítõ lépésekrõl. Csak a
katonai szervezést ismerte, és ez volt az, ahol a szervezési betekintése véget ért.
A francia forradalom mámorító szellemében tanították – és az a forradalom
hírhedten képtelen volt a kultúraformáló szervezésre –, és erre végzetes módon
egy olyan gyerekkori tanár tanította, aki a saját magánéletében módfelett gyakorlatiatlan
volt (Simón Rodriguez, a házitanítóvá lett, kiugrott pap).

Bolívarnak nem volt személyes üzleti érzéke. Gazdagon kezdte, és nincstelenk
ént végezte. Ez egy olyan statisztika, ami Dél-Amerika egyik leggazdagabb – ha
nem a leggazdagabb – emberétõl vezetett lefelé odáig, hogy számûzöttként, kölcsön
hálóingben temették el. És mindezt úgy, hogy közben a királypártiak tulajdona,
Dél-Amerika földjeinek és bányáinak legnagyobb kincsei a lábai elõtt hevertek; ez
pedig hihetetlen! De igaz. Sohasem szedte be a kormányoktól saját kölcsöneinek
tartozásait, még akkor sem, mikor ezen kormányok feje volt.

Nem csoda hát, hogy találunk még két nagyon valós, bukásához vezetõ hibát: a
csapatait, illetve tisztjeit nem jutalmazta, és nem tûzött ki célul semmiféle fizetõ-
képességet az általa kontrollált államok számára. Az rendben is volt, hogy nem
kaptak fizetést, amikor még hosszú, csatákkal teli évek álltak elõttük, mivel a
valódi gazdagságra még nem tettek szert, de nem jutalmazni õket, mikor az egész
terület a rendelkezésére állt! Hát?!

A képességei odáig terjedtek, hogy aktuális kifizetésekre és némi háztartási költségre
egy kis készpénzt követelt az egyházaktól, akik kezdetben nem voltak aktívan ellene,
de ami végtelenül bosszantotta õket.

Félretehette volna (és félre is kellett volna tennie) az összes királypárti tulajdont
és birtokot, hogy szétossza õket a tisztjei, azok emberei és saját támogatói
között. Ezeknek most nem volt tulajdonosuk. És ez a mulasztása az ország gazdas
ágának, mindezen termékeny birtokok adóinak (az ország teljes gazdasága)
elvesztésébe került. Így nem csoda, hogy kormánya – amelynek adóztatható
birtokai most mûködésképtelenek voltak, vagy legjobb esetben profithajhászok
dézsmálták, illetve az indiánok kifosztották – fizetésképtelen volt. Továbbá az, hogy
elmulasztott megtenni egy ilyen nyilvánvaló lépést, a nála elõrelátóbb ellenségek
kezére juttatta a tulajdont, így saját tisztjeinek és embereinek egy fillérje sem
maradt arra, hogy az új társadalomban bármilyen támogatással finanszírozzák
saját stabilitásukat, és az övét is.

Ami az állam pénzügyeit illeti, Dél-Amerika hirtelen tulajdonos nélkül maradt,
óriási bányái elkerülték a figyelmet, aztán idegen kalandorok kaparintották meg és
aknázták ki azokat, akik egyszerûen csak bejöttek, és fizetség nélkül rátették a
kezüket.

A spanyolok a bányadézsmák és az általános adók bevételeibõl mûködtették az
országot. Bolívar nemcsak nem szedte be a dézsmákat, hanem hagyta, hogy az
ország egészen adóztathatatlanná értéktelenedjen. Akármilyen fortéllyal is, de be
kellett volna indítania a termelést a birtokain, és az összes királypárti bányát államilag
kellett volna irányítania, amint a tulajdonába kerültek. Ezek elmulasztása teljes –
ámde jellegzetesen humanoid – ostobaság volt.

Mindeközben a tulajdonok felosztását teljes mértékben az igénybíróságokként
mûködõ tiszti bizottságokra kellett volna hagynia, hogy a vele járó természetszerû
korrupcióval ne szennyezze be a saját kezét. Két odalról is támadhatóvá vált, mivel
nem csak hogy nem törõdött vele, hanem ráadásul, ha bárki tényleg megkaparintott
valamit, akkor õt nevezték korruptnak.

Országainak a messzeségbe nyúló, hatalmas kiterjedését is elmulasztotta felismerni,
annak ellenére, hogy végiglovagolta és végigharcolta õket. Ezért erõsen
központosított kormányt igyekezett létrehozni, nemcsak az államokat centralizálva,
hanem a különbözõ nemzeteket is egy szövetségi államba központosítva. És ezt
egy óriási szárazfölddarabon keresztül, ami tele volt áthághatatlan hegyláncokkal,
áthatolhatatlan dzsungelekkel és sivatagokkal, és úgy, hogy nem volt posta, távíró,
váltóállomások, utak, vasutak, folyami hajók, sõt még gyaloghidak sem, melyeket
a mindent felõrlõ háború után helyreállítottak volna.

Csak egy lépcsõzetes hierarchia volt lehetséges, a pueblótól (falu) a tartomá-
nyig, a tartománytól az országig, és az országtól a szövetségi államig (ilyen
hatalmas kiterjedésû országban, ahol a jelölteket sohasem ismerhették meg szemé-
lyesen nagyobb területen, és még a véleményüket is képtelenség volt néhány
mérföldnyi szamárcsapáson túl terjeszteni) – ahol csak a puebló volt demokratikus,
és az összes többi hivatal a pueblótól felfelé kinevezésen alapult –, és ahol õ
maga volt a címek jóváhagyója, ha egyáltalán szüksége volt rá. Ha a saját tisztjei és
katonái tartják kezükben a földet, minden, a királypártiaktól és a spanyol koronától
elkobzott dolog tulajdonosaiként, akkor nem lettek volna lázongások. Természetesen
lettek volna kisebb polgárháborúk, de szövetségi szinten mûködhetett volna
egy, a végsõ igényeiket elrendezõ bíróság, ami miatt olyan sokat kellett volna
utazniuk azokon a hatalmas távolságokon át, hogy az egyrészt teljesen elvette
volna a kedvüket a pereskedéstõl, másrészt a vérre menõ bírósági döntésekkel a
legerõsebb kezû helyi uralkodókat biztosította volna a maga számára, ha nem állt
volna egyik oldalra se.

Bolívar nem állt félre, és nem mondott le diktátori pozíciójáról. Tévesen azt
hitte, hogy a katonai siker és képesség a béke elérésének eszköze. A háború csak
anarchiát teremt, így hát anarchiát kapott. A béke több, mint „az egységre való felszó-
lítás” – ami kedvenc szólása volt. A termelékeny béke azt jelenti, hogy lefoglaljuk
az embereket, és adunk nekik valamit, hogy csináljanak belõle valamit, amit csin
álni akarnak belõle, és azt mondjuk nekik, hogy fogjanak hozzá.

Soha nem sikerült felismernie az elnyomókat, és sosem tekintette úgy, hogy valakit
meg kellene ölni, kivéve a csatamezõn. Ott dicsõség volt. De hogy valakit, aki lerombolja
magát a nevét és a lelkét, valamint minden támogatójának és barátjának biztons
ágát: az SP Santander, Bolívar alelnöke, akit a rendelkezésre álló bizonyítékok
egy századrésze alapján is egy osztaggal le lehetett volna fogatni és ki lehetett volna
végeztetni, aki az egész kincstárat és népességet Bolívar ellen tudta bujtani, anélkül
hogy õ – akit folyamatosan figyelmeztettek és bizonyítékokkal árasztottak el – akár
egyszer is megrótta volna. És ez okozta népszerûségének elvesztését, és végül
számûzetését.

Ugyanígy elmulasztotta megvédelmezni vezérkarát vagy Manuela Saenzt is más
ellenségektõl. Így pusztán figyelmetlenségbõl gyengítette barátait, és nem vett tudomást
ellenségeirõl.

Legnagyobb tévedése abban rejlett, hogy bár Spanyolországtól megszabadult,
nem szabadult meg annak legnagyobb hatalommal bíró csatlósától, az egyháztól,
és még csak nem is alakította át helyi egyházzá, illetve nem jutalmazta meg egy
különálló dél-amerikai ágát, hogy megszerezze hûségét, és (attól eltekintve, hogy
pénzt csikart ki tõle) semmit nem tett egy olyan szervezettel, ami folyamatosan a
spanyoloknak dolgozott úgy, ahogy senki más nem tudott – az ország minden
lakosára hatva egy közvetlenül Bolívar-ellenes rémuralommal a színfalak mögött.
Egy ilyen csoportot az ember vagy megveszteget, vagy eltávolít, ha az többé már
nem egyetemes, hanem az ellenség partnerévé válik, vagy eleve az.

Mivel az egyháznak hatalmas vagyona volt, és mivel Bolívar csapatai és támogatói
kifizetetlenül maradtak – még a filléres bakáknak járó zsoldot sem kapták meg –,
akkor, ha már a királypárti birtokokra nem akart szemet vetni, legalább az egyházi
vagyont elkobozhatta és odaadhatta volna a katonáknak. Vallejo tábornok ezt tette
1835-ben Kaliforniában, Bolívarral közel egy idõben, anélkül hogy Róma bármiféle
katasztrófával sújtotta volna. Vagy átvehették volna õket a nincstelen országok. Az
ember nem engedi, hogy egy ellenség továbbra is finanszírozva legyen, és fizetõképes
maradjon, miközben a barátait éhezni hagyja egy olyan játszmában, mint a délamerikai
politika. Ó nem.

Bolívar pazarolta az ellenségeit. A „godókat”, illetve a legyõzött királypárti
katonákat kitoloncolta. A legtöbbnek Dél-Amerikán kívül nem volt otthona. Nem
hirdetett amnesztiákat, amire számíthattak volna. Hajóra rakták õket, vagy hagyták,
hogy meghaljanak az „árokparton” – köztük az ország legjobb mesteremberei.

Amikor valaki (Rodil tábornok) nem akarta feladni Callao erõdjét, miután Perut
már legyõzték, Bolívarnak egy nagy amnesztia-gesztussal nem sikerült megadást
elérnie, úgyhogy megvívott az erõddel. Négyezer politikai menekült és négyezer
királypárti katona halt meg a több hónap során Lima városának szeme láttára –
míg Bolívar keményen harcolt velük, csak mert az erõd harcolt. De Bolívarnak
Perut kellett volna sürgõsen rendbe hoznia ahelyett, hogy a legyõzött ellenséggel
hadakozik. Az ilyen ostoba parancsnokokra mint Rodil – és Bolívarnak megvoltak
ehhez a csapatai – az a helyes megoldás, hogy az utakat fedezi úgy, hogy ágyútûzzel
végigpásztázhatóvá teszi õket, hogy azzal minden, az erõdbõl való kitöréstõl
elvegye a kedvüket, a saját csapataiból pedig többet egy távoli, de nyugodt és
kényelmes támadóállásba helyez, és azt mondja: „Mi nem fogunk harcolni. Vége a
háborúnak, te bolond. Nézd meg ezeket az ostoba fickókat odabenn, patkányokon
élnek, amikor egyszerûen kisétálhatnának, és otthon alhatnának az éjszaka, vagy
elmehetnének Spanyolországba, vagy beállhatnának hozzám, vagy egyszerûen
csak elmehetnének táborozni” – és hagyja, hogy akinek csak tetszik, ki-be járjon.
Ezáltal az erõd parancsnokát (Rodilt) kívülrõl minden könyörgõ feleség és anya
prédájává téve, belülrõl pedig a leendõ dezertõrökévé vagy lázadókévá, amíg
ténylegesen, szégyenkezve fel nem adná a tettetést – az ember nem tud egyedül
harcolni. De Bolívarnak a csata dicsõség volt. És a szûnni nem akaró ágyúzással,
ami sehová sem vezetett, és idegesítõ volt, nagyon ellenszenvessé tette magát.

A nagyrabecsülés igen sokat jelentett Bolívarnak. Az volt az élete, hogy kedvelik.
És ez alighanem többet jelentett a számára, mint az, hogy tényleg jól lássa a
dolgokat. Soha nem engedett az elveibõl, hanem csodálaton élt, ami meglehetõsen
betegítõ étrend, ugyanis folyamatos „színházat” kíván. Az ember az, ami, nem az,
amiért csodálják vagy gyûlölik. Saját magunkat a sikereink alapján megítélni
egyszerûen annyit jelent, hogy látjuk, hogy mûködtek a posztulátumaink, és ez
bizalmat ébreszt a saját képességeink iránt. Az, ha az embernek meg kell mondani,
hogy mûködött, csak a saját látását kritizálja, és lándzsát ad az ellenség kezébe,
hogy tetszés szerint sebet ejtsen az ember hiúságán. A taps kellemes. Nagyszerû
dolog köszönetet és csodálatot kapni. De csak ezért dolgozni?

És erre való sóvárgása, a történelem legbizonytalanabb mákonyától – a hírn
évtõl – való függõsége ölte meg Bolívart. Ez az önmaga által felkínált lándzsa.
Mindig elmondta a világnak, hogyan tudják megölni – azzal, ha csökkentik az
iránta való megbecsülésüket. Így, mivel pénzzel és földdel korlátlan mennyiségû
intrikát meg lehet venni, Bolívart meg lehetett ölni azzal, hogy tönkretették megbecs
ülését – amit a legegyszerûbb a csõcselékkel megcsináltatni.

Minden hatalom az övé volt. Nem használta se jóra, se rosszra. Az nem lehet,
hogy valakinek hatalma van, és nem használja. Ez megsérti a Hatalom képletét.
Mivel ez másokat akadályoz abban, hogy megtegyenek dolgokat, ha az övék lenne
valamennyi a hatalomból, így aztán ezek azt látják az egyetlen megoldásnak, ha
megsemmisítik a hatalom birtokosát, aki azáltal, hogy nem él a hatalommal,
illetve nem ruházza azt át, akaratlanul is gátja minden tervüknek. Így végül még a
barátai és a seregei közül is sokan egyetértettek azzal, hogy mennie kell. Ezek nem
voltak jó képességû emberek. Zûrzavarban voltak. De akár jót, akár rosszat, nekik
tenniük kellett valamit. Tizennégy évi polgárháború után kétségbe voltak esve, a
dolgok lepusztultak, és az emberek éheztek. Így aztán vagy meg kellett szerezniük
valamennyit az abszolút hatalomból, vagy különben semmit sem tehettek volna.
Nem voltak nagy elmék. Bolívar úgy gondolta, hogy neki egyáltalán nem kellenek
„nagy elmék”, még ha szóban meghívta is õket. Látta a kisszerû, gyakran gyilkos
megoldásaikat, és megfeddte õket. Így övé volt a hatalom, és nem élt vele.
Nem volt képes elviselni egy másik személyiség fenyegetését.

A baj Peruban akkor jött, amikor legyõzte annak igazi meghódítóját (Argentínából),
La Mart, egy bagatell gyõzelemmel, Guayaquil Kolumbiához csatolásával. Bolívar
ismét gyõzedelmesnek akart látszani, és nem vette észre, hogy ez igazából neki és
Perunak La Mar támogatásába került – aki érthetõ módon lemondott és hazatért,
otthagyva Bolívarnak Perut, hogy meghódítsa. Sajnos, már a kezében volt. La Marnak
néhány csapatra lett volna szüksége, hogy eltakarítson egy kis királypárti
sereget – ez volt minden. La Marnak nem volt szüksége arra, hogy Peru elveszítse
Guayaquilt – ami különben sem volt hasznára soha senkinek!

Bolívar tétlenségbe süppedt, amikor két területnyi problémával került szembe
–nem tudta, merre induljon. Ezért semmit sem csinált.

Bár a csatamezõn, az Andokban vagy megáradt folyókban bátrabb volt a tört
énelem minden tábornokánál, mégsem igazán volt meg a szükséges bátorsága,
hogy megbízzon alacsonyabb rendû elmékben, és nyugton üljön gyakran sokkoló
balfogásaik mellett. Félt a balfogásaiktól. Így nem merte szabadjára ereszteni sok
készséges kutyáját.

Tudott embereket vezetni, el tudta érni, hogy az emberek csodálatosan érezzék
magukat, el tudta érni, hogy harcoljanak és feláldozzák az életüket olyan nehézségek
után, amilyenekkel soha nem került szembe semmilyen hadsereg máshol a világon,
sem azelõtt, sem azóta. De nem tudott embereket használni, még akkor sem,
amikor azok könyörögtek érte.

A bátorság ijesztõ szintje olyan embereket használni, akikrõl tudjuk, hogy kegyetlenek,
elvetemültek és inkompetensek tudnak lenni. Soha nem félt attól, hogy
valaha is ellene fordulnak. És csak akkor döbbent meg, amikor végül megtették.
De Bolívar megvédte „a népet” attól, hogy vitathatóan kompetens emberek kezébe
hatalom kerüljön. Így valójában soha nem használt fel senkit, csak három vagy
négy szelíd alaptermészetû és elképesztõen kiemelkedõ képességû tábornokot. És
a többiektõl megtagadta a hatalmat. Nagyon figyelmes eljárás a homályos „néppel”
szemben, de igazából nagyon rossz a közjónak. És ez valóban a halálát okozta.
Nem. Bolívar színház volt.

Az egész színház volt. Az ember nem tudja továbbra is azt színlelni – miközben
ilyen hibákat követ el –, hogy az életet hús-vér és tényszerû életnek tartja. Az igazi
emberek és az igazi élet tele vannak veszélyes, durva, eleven helyzetekkel; és a
sebek fájnak, és az éhezés önmagában is kétségbeejtõ, különösen ha valaki olyann
ál látod, akit szeretsz.

Ez a hatalmas színész, fantasztikus személyes potenciállal a tarsolyában, elkövette
azt a hibát, hogy azt gondolta, a szabadság témája és az õ nagyszerû szerepe a színpadon elég ahhoz, hogy az embereket érdekelje minden dolgos, szenvedõ órájukban,
hogy megvegye a kenyerüket, kifizesse a szajháikat, lelõje a feleségük szeretõjét és
bekötözze a sebeiket, vagy akár ahhoz, hogy elég drámát vigyen bele erõsen szorongatott
életükbe ahhoz, hogy azt élni akarják.

Nem, Bolívar sajnos az egyetlen színész volt a színpadon, és a világon egyetlen
más ember sem volt reális számára.

És így meghalt. Szerették. De õk is ott voltak a színpadon, ahol Bolívar szövegk
önyvében vagy Rousseau szövegkönyvében meghaltak a szabadságért, de arra
nem volt szövegkönyv, hogy hogyan éljék a nagyon is valódi életüket.
A történelem legnagyobb hadvezére volt, ha az akadályokhoz mérjük, amelyek
az útjában álltak, azokhoz az emberekhez és országokhoz, akik ellen és amelyeken
át harcolt.

És teljes kudarc volt önmaga és barátai számára.

Miközben mindent összevetve az egyik legnagyobb ember volt, aki valaha élt.
Ebbõl láthatjuk, hogy másoknak, akik vezetõ pozícióban vannak, valóban mennyire
hitványoknak kell lenniük.

MANUELA SAENZ

Manuela Saenz tragédiája Bolívar szeretõjeként az volt, hogy soha nem volt
hasznára, soha nem volt igazán része semmiben, és Bolívar se nem védte, se nem
becsülte õt.

Egy okos, nagyszerû, hihetetlenül hûséges és tehetséges nõ fantasztikus adottsá-
gokkal, aki képes volt óriási megelégedettséget okozni, és nagy szolgálatot tenni.
De csak a megelégedettséget adó képességét fogadták el, azt sem állandóan, és még
csak nem is tisztességesen.

Elõször is, Bolívar soha nem vette feleségül. Soha senkit nem vett feleségül. Ez
óriási rést ütött minden védelmen, amit valaha is fel tudott állítani a saját vagy
Bolívar légiószámra hemzsegõ ellenségeivel szemben. Így az elsõ hiba, amit Manuela
elkövetett, az volt, hogy nem sikerült neki valahogy összehozni a házasságot.
Hagyta, hogy az élete közvetve tönkremenjen attól, hogy volt egy elhidegült
férje, akinek többé-kevésbé eladták.

Túlságosan önzetlen volt ahhoz, hogy az összes, rendkívül ügyes cselszövése
reális lehessen.

Erre a házassági problémára számtalan akciót kitervelhetett volna.

Szoros barátságban volt Bolívar összes bizalmi tanácsadójával, még az öreg házitanítójával is. Mégsem hozott össze magának semmit.

Tökéletesen odaadó volt, teljes mértékben zseniális, és tökéletesen képtelen
volt bármiféle végleges lépést sikeresen megtenni.

Megsértette a Hatalom képletét azzal, hogy nem ismerte fel, hogy hatalma van.
Manuelának egy nehezen kezelhetõ emberrel kellett boldogulnia. De nem
tudott eleget ahhoz, hogy hatékonnyá tegye a saját udvarát. Megszervezte, de nem
tudta, mihez kezdjen vele.

A legvégzetesebb hibája az volt, hogy nem végzett Santanderrel, Bolívar fõ
ellenségével. Emiatt mindent elveszített, amije csak volt a vég elõtt, és amije
azután volt, hogy Bolívar meghalt. Éveken át tudta, hogy Santandert meg kell ölni. Pár
naponként elmondta vagy leírta, hogy így van. Mégsem ígért soha egy szép éjszakát vagy egy marék aranyat valami fiatal tisztnek, hogy megtegye, olyan idõkben,
amikor a párbaj divat volt. Ez olyan, mint ácsorogni, és azt fejtegetni, hogy le
kellene lõni a kertben tisztán látható farkast, ami eszi a csirkéket, miközben az
embernél még puska is van, amit évekig soha még csak fel sem emel, miközben
eltûnik az összes csirkéje.

Egy olyan földön, ami hemzsegett a papoktól, soha nem kerített magának egy
engedelmes papot, hogy elérje a saját céljait.

Fantasztikus hírszerzõ tiszt volt. De olyannak adta át az információt, aki képtelen
volt cselekedni saját maga vagy barátai védelmére, aki csak hadseregekkel tudott
drámai módon harcolni. Manuela nem látta ezt, és nem vállalta magára csendben a
titkosrendõrség fõnökének tárcáját is. A tévedése az volt, hogy arra várt, hogy
megkérjék – hogy megkérjék, menjen oda hozzá, és cselekedjen. Önként volt Bolí-
var legjobb politikai hírszerzõ ügynöke. Következésképp további szerepeket is fel
kellett volna vállalnia.

Õrizte Bolívar levelezését, és bizalmasa volt Bolívar titkárainak. És mégsem gyûjtött
be, hamisított vagy lopott soha semmilyen dokumentumot, hogy ezeket Bolívarnak
vagy a saját udvari körének bemutatva végezzen az ellenséggel. És egy olyan
területen, ahol ilyen alacsony szinten van az etika, ez végzetes.

Nyíltan pamfleteket írt, és olyan hévvel harcolt a saját csõcseléke ellen, mint
egy csatában.

Rengeteg pénz állt rendelkezésére. A „megvehetõ” indiánok földjén soha nem
költött egy fillért sem arra, hogy vegyen egy fürge késelõt vagy akár egy megb
ízható bizonyítékot.

Ha egyáltalán megszólalt volna, bármelyik elkobzott királypárti birtok az övé
lehetett volna, a bírósághoz fordult egy jogos örökségért, amit soha nem nyert el,
és egy másikért, amit elnyert, de soha nem fizettek ki neki.
Az ingovány szélén éltek. Soha nem vett egy deszkát vagy kötelet.

Ennek az egésznek a dicsõségétõl elragadtatva, teljesen elkötelezetten, potenciálisan jó képességekkel rendelkezve, és félelmetes ellenség létére, nem cselekedett.

Arra várt, hogy szóljanak neki, hogy menjen oda hozzá, még akkor is, amikor
Bolívar haldokolva feküdt számûzetésében.

Bolívar uralma felette, aki rajta kívül soha nem engedelmeskedett másnak, túl
abszolút volt mind Bolívar saját túléléséhez, mind a magáéhoz.

A neki tulajdonított tévedések (amelyekre akkoriban mint szeszélyre és színjátszásra mutattak rá) nem voltak a hibái. Csak érdekessé tették õt. Messze voltak
a végzetestõl.

Nem volt elég könyörtelen ahhoz, hogy Bolívar könyörtelenségének hiányát kompenzálja, és nem volt elég elõrelátó, hogy elõrelátásának hiányát kompenzálja.

Teljesen akadálytalanok voltak az utak, amelyek a pénzügyekben és a tettekben
nyitva álltak elõtte. A sugárút a látóhatárig nyúlt.

Bátran harcolt, de egyszerûen csak nem lépett akcióba.

Színésznõ volt, de csakis a színház számára.

És belehalt. És hagyta, hogy Bolívar is belehaljon.

Manuela egyszer sem nézett körül és mondta azt, hogy: „Na, nézzük csak, a
dolgok nem mehetnek ilyen rosszul. A szeretõm egy fél kontinenst tart a kezében,
és a zászlóaljak még irántam is hûséggel vannak. Az a nõ mégis tojással dobált!”
Manuela soha nem mondta Bolívar orvosának, aki szeretõje hírében állt, hogy:
„Mondd meg annak az embernek, hogy nem fog anélkül élni, hogy állandó részese
ne lennék kíséretének, és addig mondd neki, amíg el nem hiszi, vagy hamarosan
új orvosunk lesz!”

A világ nyitva állt. Míg Theodora, a konstantinápolyi I. Justinianus császár felesége,
aki csak cirkuszoslány és szajha volt, a férje háta mögött, de a férjéért, keményebben
uralkodott, mint a férje – és aki feleségül is vetette magát vele –, addig Manuela
soha nem hozatott be egy véka aranyat, hogy odaadja Bolívarnak a kifizetetlen csapatai
számára, azt mondván Bolívar „Honnan a csodából… ?” kérdésére, hogy
„Ezt csak úgy találtam, kedvesem” – azután, hogy saját vállalkozó szellemû
kísérete és tiszt barátai gondosan megsarcolták a börtönbõl megszökött királypárti
foglyokat. Soha nem adta át egy ellene tiltakozó család lányát néger csapatoknak,
mondván: „Melyik bõbeszédû család a következõ?”

Még ezredesi rangja is volt, de csak azért használta, mert férfiruhát viselt délut
ánonként. Kegyetlen, erõszakos, könyörtelen föld volt ez, nem székfoglaló játék.
És így Manuela, az ellenségtõl számûzetve és a barátaitól elhagyatva egyetlen
fillér és elõrelátás híján nyomorban és szegénységben halt meg.

De miért is ne hagyták volna el a barátai? Mindannyian olyannyira elszegényedtek,
hogy már teljesen képtelenek voltak segíteni neki, pedig akartak – mivel korábban
megvolt a hatalma, hogy fizetõképessé tegye õket, de nem élt vele. Szegények
voltak, mielõtt gyõztek, de végül õk uralták a területet. Ezután mire jó rossz
szokássá tenni a szegénységet?

És így két szánalomra méltó, igazán kedves, de flittercsillogású figurát látunk,
mindketten a színpadon, mindketten nagyon messze ennek az egésznek a valóságától.
Azt mondhatnánk: „De ha nem lettek volna ilyen idealisták, soha nem harcoltak
volna ilyen keményen, és nem szabadítottak volna fel egy fél kontinenst!”
Vagy: „Ha Manuela ilyen intrikákhoz alacsonyodott volna le, vagy ha Bolívar
erõszakos politikai akciókról lett volna ismert, akkor soha nem lett volna erejük,
és soha nem szerették volna õket.”

Ez így önmagában mind nagyon idealisztikusan hangzik. Az „árokban” haltak
meg, szeretetlenül, gyûlöletben és megvetésben, két tisztességes, bátor ember,
akik majdhogynem túl jók voltak erre a világra.

Egy igazi hõs, egy igazi hõsnõ. De a színpadon, és nem az életben. Gyakorlatiatlanok
voltak, híjával az elõrelátásnak, és egyiknek sem volt a leghalványabb tehetsége
sem arra, hogy éljen azzal a hatalommal, amit össze tudtak szedni.

Ez a történet Bolívarról és Manueláról a lehetõ legszánalomraméltóbb tragédia.

Egy rejtett ellenséggel küzdöttek, az egyházzal; a barátaik ölték meg õket.

De ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy mennyire gyakorlatiatlan dolog, ha az
ember nem ad elég hatalmat a barátainak, amikor van hatalma, amit nekik adhatna.
Mindig adhatunk belõle valaki másnak, ha az elsõ összeomlik a tehetségtelensége
miatt. És aki a ráruházott hatalmat arra akarja használni, hogy megöljön minket,
azt le lehet teríteni, mint egy nyulat a vadászaton – ha megvan a többi barátunk.
Az élet nem színpad, hogy az ember pózoljon, meg hogy „Nézz rám!”, „Nézz
rám!”, „Nézz rám!” Ha valakinek egy vezetõ életét kell élnie, vagy egy vezetõ közelében
kell élnie, akkor az életet életként kell kezelnie. Az élet vérzik. Szenved. Éhezik.
És az életnek jogában kell álljon, hogy lelõje az ellenségeit, amíg el nem jön az
aranykor ideje.

Az aberrált ember jelenlegi állapotában három percig sem képes támogatni egy
kinyilvánított aranykort, még akkor sem, ha a világ minden eszköze és gazdagsága
a rendelkezésére áll.

Ha valaki vezetõ életet akar élni, vagy a vezetés közelében akar élni, akkor
hatalmat kell gyûjtenie, amilyen gyorsan csak lehet, és átruháznia másokra, amilyen
gyorsan csak elképzelhetõ, és a legjobb képességei szerint és azon túlmenõen
is minden humanoidot széles körben fel kell használnia, ha egyáltalán élni akar.
Ha valaki azt választja, hogy nem ilyen életet él, akkor menjen a színpadra, és
legyen igazi színész. Ne öljön meg embereket azt tettetve, hogy az nem valóságos.

Vagy elmehet remetének, tanulónak vagy hivatalnoknak. Vagy pillangókat tanulmányozni, vagy teniszezni.

Mert abban a pillanatban, ahogy az ember hódításba kezd, akár mint maga a
felelõs személy, akár mint valaki, aki közel van hozzá, vagy a vezérkarában, vagy a
seregében, máris kötik bizonyos megmásíthatatlan természeti törvények. És a legfõbb
szabály persze – már amennyiben valakinek az az ambíciója, hogy nyerjen – nyerni.
De az is, hogy továbbra is gondoskodjon legyõzendõ dolgokról és meghódítandó
ellenségekrõl.

Bolívar hagyta, hogy a ciklusa elmenjen a „szabadságig”, és ott véget érjen.
Ezen a ponton túl soha nem volt más terve. Kifogyott a felszabadítandó területekb
õl. Aztán nem tudta, hogy mit kezdjen a területtel, és ahhoz sem tudott eleget,
hogy találjon valahol egy másik felszabadítható területet. De persze minden korlá-
tozott játszma véget ér. És amikor véget ér, a játékosok elterülnek a pályán, és
rongybabák lesznek belõlük, hacsak valaki legalább azt nem mondja nekik, hogy a
játszmának vége, nincs játszmájuk, és öltözõjük sincs, se otthonuk, csak ez a pálya.

És fekszenek a pályán, és nem veszik észre, hogy nincs mód további játszmára,
mert a másik csapat megfutamodott, és egy kis idõ múlva csinálniuk kell valamit;
és ha a vezér és az élettársa is ott ülnek, mint rongybabák a füvön, akkor termé-
szetesen nincs semmiféle játszma. Így aztán a játékosok egymással kezdenek
verekedni, csak hogy legyen játszmájuk. És ha akkor a vezér azt mondja: „Nem,
nem”, és az élettársa nem mondja azt, hogy: „Drágám, legjobb lesz ha telefonálsz,
és meghívod a Baltimore Oriolest szombatra”, akkor természetesen a szegény
játékosok, akik már halálra unták magukat, azt mondják: „Le vele!”, és az élett
ársára is azt mondják: „Le vele!” „Most pedig kettéosztjuk a csapatot, és lesz egy
játszmánk.”

És ez történt Bolívarral és Manuelával. Meg kellett tõlük szabadulni, mert nem
volt játszma, és nem alakítottak ki egy másikat, amit játszani lehetett volna, miközben
megtiltották az egyetlen elérhetõ játékot – a kisebb polgárháborúkat.

Egy egész kontinenst, ahol az akkori világ legfõbb bányái voltak, egész népességeket
hagytak ott heverni „felszabadítva”. De senki sem birtokolt belõle semmit, bár a
korábbi tulajdonosok távoztak. Nem adták oda nekik. És az irányításukkal sem
bízták meg õket. Nem volt játszma.

És ha Bolívarnak ehhez nem volt elég esze, akkor legalább azt mondhatta
volna: „Na, apafejek, ti itt most jót fogtok szórakozni azzal, hogy beindítsátok a
motort, de ez már nem az én dolgom. Eldöntitek, hogy milyen típusú kormányotok
legyen, és hogy milyen legyen. Az én szakmám a katonaság. Na most, én
kezelésbe veszem ezeket a régi birtokaimat, meg a királypártiakat a közelében, és a
smaragdbányákat, csak úgy emlékbe, és én meg Manuela elmegyünk haza.” És ezt
úgy öt perccel az után kellett volna mondania, hogy az utolsó királypárti sereget
legyõzték Peruban.

És a hozzá tartozó hivatali gárda, és ezer olyan katona, akiknek földet adott
volna, azonnal villámgyorsan távozott volna vele együtt. És az emberek néhány
rémült kiáltás után, amiért elhagyták õket, nekiestek volna egymásnak, összekardlapoztak
volna egy államot itt, egy városkát ott, és puszta önvédelembõl
elfoglalták volna magukat azzal a létfontosságú új játszmával, hogy „Ki lesz most
Bolívar?”

És amikor hazaértek, azt kellett volna mondania: „Nézd csak, Manuela, azok a
jó kis erdõk szörnyen királypártinak tûnnek nekem, és még az az 1 000 000 hektár
legelõ is. A tulajdonosuk egyszer királypárti tojással dobált meg, emlékszel?
Szóval ez a tiéd.”

És az ország többi része is ugyanezt csinálta volna, és folytatták volna az új
játékkal: „Te királypárti vótál.”

Bolívarnak és Manuelának pedig szobrokat emeltek volna, TONNASZÁMRA,
mihelyt az ügynökök Párizsba értek volna a csodáló tömegek megrendeléseivel.

Arra, hogy „Bolívar, gyere, uralkodj felettünk!”, az kellett volna legyen a
válasz, hogy „Nem látok semmilyen felszabadítatlan Dél-Amerikát. Ha azt látjátok,
hogy egy francia vagy spanyol sereg közeleg, gyertek vissza, és szóljatok nekem!”

Ez mûködött volna. És ez a szegény pár illõ csodálatban hunyt volna el a dicsõség
szentségében és (talán, ami sokkal fontosabb) a saját ágyukban, és nem „az árokparton”.
És ha folytatniuk kellett volna az uralkodást, akkor meghirdethették volna azt
az új játszmát, hogy „fizessünk a katonáknak és tiszteknek királypárti földdel”. És
amikor ez a játszma lejárt, akkor azt, hogy „ki innen az egyházzal, és adjuk a földjüket a szegény, barátságos indiánoknak”.

Az ember nem állhat örökké a rivaldafényben hajlongva, ha nincs mûsor, még
akkor sem, ha remek színész. Valaki más sokkal jobban fel tud használni egy színpadot,
mint akár a legjóképûbb színész, aki nem hajlandó használni azt.

Az ember túl aberrált ahhoz, hogy megértsen legalább hét dolgot a hatalomról:

1. Az életet sok ember éli. És ha te vezetsz, akkor vagy hagynod kell, hogy
boldoguljanak, vagy aktívan tovább kell vezetned õket.
2. Amikor a játszmának vagy a mûsornak vége, akkor kell lennie egy új játszmának
vagy egy új mûsornak. És ha nincs, valaki más holtbiztos, hogy el fog kezdeni
egyet, és ha senkinek nem hagyod, hogy új játszmát kezdjen, akkor az lesz a
játszma, hogy „elkapunk”.
3. Ha van hatalmad, élj vele vagy ruházd át, különben biztos, hogy nem sokáig
lesz hatalmad.
4. Ha vannak embereid, használd õket, mert különben hamarosan nagyon boldogtalanok
lesznek, és többé már nem lesznek az embereid.
5. Ha hatalmi helyzetbõl távozol, azonnal fizesd ki minden adósságodat, minden
barátodat teljes mértékben hatalmazd fel, és úgy menj el, hogy a zsebed tele
van nehézfegyverekkel, zsarolási lehetõségekkel minden egykori rivális ellen,
korlátlan tõkével a magánszámládon és tapasztalt bérgyilkosok címeivel, és
költözz el Bulgráviába, és vesztegesd meg a rendõrséget. És még ezek után is
lehet, hogy nem fogsz sokáig élni, ha megtartottad az uralkodásnak akár csak
egy morzsáját bármelyik olyan táborban, amit most már nem kontrollálsz,
vagy csak ha azt mondod: „Benei politikust részesítem elõnyben.” Igazán
veszélyes a hatalmat teljesen feladni.

De nem lehetünk mindannyian vezetõk vagy olyan figurák, akik peckesen
járkálnak a rivaldafényben, tehát van még más is, amit tudni kell errõl:

6. Ha hatalom közelében vagy, ruháztass át magadra valamennyit, eleget ahhoz,
hogy végezd a munkád, és megvédd magad és az érdekeidet, mert lelõhetnek,
öregem, lelõhetnek, mert a hatalomhoz közeli pozíció nagyon kellemes, de
veszélyes, mindig veszélyes, és ki van téve annak, hogy a hatalom minden
olyan ellensége beleköt, aki abba, aki hatalmon van, nem igazán mer belerúgni,
beléd viszont igen. Így ahhoz, hogy a hatalom árnyékában vagy alkalmazásában
egyáltalán élni tudj, neked magadnak elég hatalmat kell összegyûjtened és
HASZNÁLNOD ahhoz, hogy tartani tudd a pozíciódat – anélkül, hogy nyíltan
vagy ennél elnyomóbb, burkolt módon zsörtölõdnél a hatalomnak, hogy „öld
meg Pétert”, mert az tönkreteszi azt a hatalmat, ami a te hatalmadat támogatja.
Nem kell tudnia minden rossz hírt, és ha tényleg hatalom, akkor nem fogja
állandóan azt kérdezni, hogy: „Mit keresnek azok a hullák a hátsó ajtónál?”
És ha okos vagy, soha nem hagyod, hogy azt gondolják, hogy Õ ölte meg õket
– ez gyengít téged, és árt a hatalom forrásának is. „Hát, fõnök, ami ezeket a
hullákat illeti, a világon senki nem fogja azt feltételezni, hogy te tetted. Az ott,
a kiálló rózsaszín lábaival, nem kedvelt engem.” „Na – mondja erre õ, ha
igazán hatalom – és miért zavarsz ezzel, ha megtörtént, és te tetted. Hol van a
kék tintám?” Vagy: „Kapitány, három parti járõr lesz itt hamarosan a szaká-
csoddal, Doberrel, és azt akarják majd mondani neked, hogy elverte Simsont.”
„Ki az a Simson?” „Hivatalnok az ellenség hivatalában, a belvárosban.” „Jó.
Amikor végeztek, vidd le Dobert a beteggondozóba, hogy megkapja a szükséges
kezelést. Még valami! Emeld fel a fizetését.” Vagy: „Uram, megkaphatom a
jogot az osztályszintû utasítások aláírására?” „Persze.”

7. Végül pedig, és ami a legfontosabb: mivel nem vagyunk mindannyian a színpadon,
a nevünket nem írják kivilágított betûkkel, mindig olyan valakinek az
irányába nyomd a hatalmat, akinek függsz a hatalmától. Ez lehet több pénz,
vagy nagyobb kényelem a hatalomnak, vagy az, hogy ádázul megvéded a
hatalmat egy kritikusa ellenében, vagy akár egy ellenségének a tompa puffanása
a sötétben, vagy születésnapi meglepetésként az egész lángoló ellenséges tábor
dicsõséges fénye.

Ha így dolgozol, és az a hatalom, aminek a közelében vagy, vagy amitõl függsz,
olyan hatalom, akinek legalább némi fogalma van arról, hogy hogyan legyen hatalom,
és eléred, hogy mások is így dolgozzanak, akkor a hatalomtényezõ egyre csak nõni
fog, és neked is nagyobb hatalmi szférád lesz, mintha egyedül dolgoztál volna. Az
igazi hatalmakat ilyenfajta szoros összefonódások hozzák létre, feljuttatva valakit,
akinek a vezetésében hisznek. És ha igazuk van, és ha menedzselik is az ember
üket, és megvédik attól, hogy a túlhajszoltság, rossz hangulat vagy rossz adatok
miatt összeessen, akkor egyfajta hatalmas, mindent elsöprõ erõ jön létre. Soha ne
érezd úgy, hogy gyengébb vagy attól, hogy valaki olyannak dolgozol, aki erõsebb.

Az egyetlen kudarc annak az erõnek a megterhelésében vagy legyengítésében rejlik,
amitõl függsz. Minden kudarc azon a téren, hogy továbbra is hatalom maradjon
egy hatalmi figura számára abban áll, hogy az ember nem járul hozzá a hatalom
munkájának, egészségének és hatalmának erejéhez és hosszú életûségéhez. Az
elkötelezettség aktív hozzájárulást igényel a hatalmon levõtõl kifelé ugyanúgy,
mint befelé.

Ha Bolívar és Manuela tudták volna ezeket a dolgokat, akkor eposz lett volna
az életük, nem tragédia. Nem „az árokban haltak volna meg”, úgy, hogy Bolívar
mind a mai napig meg van fosztva valódi tetteinek igazán kiérdemelt dicséretétõl. És
Manuela nem lenne ismeretlen még a saját hazájának archívumában sem, olyan
hõsnõként, amilyen volt.

Bátor, bátor alakok. De ha ez megtörténhet ilyen kimagasló személyiségekkel,
akik más halandók legnagyszerûbbjei képességeinek tízszeresével voltak megáldva,
olyan emberekkel, akik képesek voltak arra, hogy fogják a csõcseléket egy képtelenül
nagy területen, és legyõzzék a Föld akkori egyik legnagyobb hatalmát, pénz és
fegyverek nélkül, csak a személyiségükre alapozva, akkor mekkora lehet az átlagos
emberi vezetõk tudatlansága és zûrzavara, nem is beszélve a kisemberekrõl,
akik unalommal és szenvedéssel teli életükön botladoznak keresztül?

Nyissuk fel a szemüket, jó? Egy olyan világban, ahol még a legnagyobb vezetõk
sem tudnak vezetni, nem lehet élni.

L. RON HUBBARD
ALAPÍTÓ