Ez egy személyesebb hangvételű bejegyzés lesz.
A szcientológiához való csatlakozásom egyik fő motívuma (itt pszichológiai szakkifejezésként abban az értelemben használva, hogy „az az ok, amely valamely cselekedetet megindít, vagy irányt szab neki”) az volt, hogy szerettem volna jobban érteni az emberi viselkedést. Amikor még nem tudtam a szcientológia létezéséről, ezért ezt úgy képzeltem megvalósítani, hogy pszichológus leszek. Ebből aztán több okból sem lett semmi (a fő ok természetesen a „pszichókat” [„psychs” – a pszichológusok és pszichiáterek összefoglaló elnevezése a szcientológiában] ellenségként kezelő szcientológia volt).
Tavaly úgy döntöttem, hogy visszatérek az eredeti tervhez. Az is motivált ebben, hogy a Clarus Animus Alapítványnál folyó munka szakmai színvonalát így javítani tudom – a szcientológiát nagyon jól és belülről ismerő pszichológusként jobban tudok, tudunk majd segíteni azoknak, akik otthagyják a rendszert és remélhetőleg le lehet majd rövidíteni a lelki felépülés idejét.
Mivel 1996-ban érettségiztem, ezért emelt szintű érettségit kellett tennem egy tárgyból, hogy egyáltalán jelentkezhessek valamelyik levelező képzésre. Ezt sikerült történelemből abszolválni, és fel is vettek a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre. Jelenleg ott folytatom a tanulmányaimat, és a mostani állás szerint a teljes, ötéves képzést végig szeretném csinálni, pszichológus diplomáig. Eddig jól megy; már most, az első félévben több dolog a helyére került a szcientológiával és más dolgokkal kapcsolatban is.
Azt tervezem, hogy a tanultak alapján cikkekben teszek majd összehasonlításokat, illetve egyfajta „emberkísérletként” kezelve dokumentálom majd a haladásomat. Lehet, hogy ezt majd egy külön blogon/felületen teszem.
Bevezetőnek ennyit, nemsokára folytatom az első benyomásokkal.
