Tények, tapasztalatok, vélemények és hírek a szcientológia egyházról

Szcientológia: objektíven és szubjektíven

Szcientológia: objektíven és szubjektíven

Hamis álmok, XVII. fejezet - Szabadság

2009. június 25. - Reformer

Hamis álmok

XVII. fejezet - Szabadság

(További információ, a többi rész: Hamis álmok összefoglaló oldal)

 

Az autóm kerekei surrogva szelték a kilométereket a 101-es főút aszfaltján, ahogy haladtam észak felé, át Calabasas-en, Agoura Hills-en és Thousand Oaks-on. Sokszor megtettem már ezt az utat, amikor Anyát mentem meglátogatni. Már éjfél is elmúlt, úgyhogy nem nagyon volt forgalom az utakon. Finom köd szitált a szélvédőre, de elég volt csak pár percenként töröltetni az ablakot.
A hátsó ülés magasan meg volt pakolva egy csomó dobozzal és szatyorral, a csomagtartó is tele lett tömve mindenfélével; az Accord furcsán lomhának tűnt a túlsúlytól. Annyi ingóságomat begyömöszöltem a kocsiba, amennyit csak tudtam. A többit, beleértve a bútoraimat, és jópár doboznyi – nagyrészt szcientológiai témájú – könyvet egy Beaumont-i raktárban helyeztem el, a Bázis melletti domb túloldalán.
Az utcai lámpák sárga fényét tompa ragyogássá enyhítette a szitáló köd. Az út mentén a civilizáció darabkái tünedeztek fel: egy autószalon, egy benzinkút. Máshogy, érdeklődőbben tekintettem rájuk. Én, egy újszülött polgára ennek a világnak – ennek a szcientológián kívüli világnak. Ahogy kapaszkodtam fölfelé a Newbury Park melletti hosszú emelkedőn, autók száguldottak el mellettem, hátsó lámpáik vörösen izzottak a homályban. Hadd menjenek; én nem sietek sehová. A világ minden ideje az enyém.
2005. április 16. volt, egy szombati nap. Már tíz hete éltem az OGH-táborban (Old Gilman House, egy kis házikó a szcientológia nemzetközi bázisához tartozó birtokon. Itt dolgoztak azok, akiket el akartak küldeni), tíz hete irtottam a gazt és a bokrokat, kaptam óráról órára a biztonsági ellenőrzéseket, hogy kiirtsak magamból minden „David Miscavige-el kapcsolatos bíráló gondolatot” a „szcientológia ellen elkövetett bűneim” felderítésével.
Április elején Manu és Michela is megérkezett az OGH-ra. Elmesélték, hogy őket is most rakják ki a Sea Orgból. A közösen végzett munka kiirtotta belőlünk a korábbi ellenszenvet, és mindhárman barátok lettünk. A biztonsági szolgálat vásárolt valahonnan egy régi tűzoltóautót, azt kellett kitakarítanunk és lepolíroznunk. Esténként a két lány buzgón írta az etikai kondíció formulákat, petíciókat, vallomásokat. Nagyon szerettek volna visszakerülni a Bázisra. Engem is megpróbáltak rábeszélni, de finoman elutasítottam őket – én már nem akartam visszamenni. Gondolatban én már kiléptem. Az estéimet olvasással, és a vagyontárgyaim rendezgetésével és becsomagolásával töltöttem.
Két másik CMU-s (Central Marketing Unit, az egyház központi marketing egysége, ld. korábbi fejezetek) művész is volt az OGH-táborban, akik a kirakásukra vártak, Carrie Cook és Jimmy Yeoh. Úgy számolgattam, hogy Manu és Michela távozását követően mintegy nyolc ember maradhatott a CMU-ban – az elképzelhető minimális létszám. És még csak azt sem lehet mondani, hogy Miscavige a jobbját szemezgette ki, sőt. Jimmy és Carrie a legjobb tervezők voltak, az egyetlen megmaradt tervező, Kerrie Francis pedig a leggyengébb és leglassabb. Manu és Michela eltávolításával nem maradt senki, aki normálisan meg tudott volna írni egy marketingkampányt. A CMU nem létezett többé.
Az április 16-ra virradó reggel más volt, mint a többi. A biztonsági őrök fejvesztve rohangáltak ide-oda. A kirakásra váróknak azonnal el kellett tűnniük, még aznap. Bele se mertünk gondolni, miféle zűr lehet; talán Miscavige úton van visszafelé a Bázisra.
Elbúcsúztam Manutól és Michelától, akik azt mondták, valószínűleg visszatérnek Olaszországba a családjaikhoz. Jimmy Yeoh megadta nekem az e-mail címét.
A dolgaim nagy részét kihozták az OGH-hoz és berakták egy üres szobába, de néhány nagyobb darab még mindig a Kirby Apartments-ben volt. Egy Salvatore Meo nevű őr kivitt a biztonságiak teherautójával a Kirby-hez, és fölpakoltuk a maradék cuccomat a platóra, beleértve az íróasztalomat és egy királyi méretű ágybetétet. Kettőt fordultunk, mire kiürítettük az egész lakást. Ezután Sal elfuvarozott San Jacintóba egy U-Haul telephelyhez, ahol béreltem egy teherautót. Természetesen én fizettem. Visszamentem az OGH-hoz és bepakoltuk minden vagyonomat a teherautó hátuljába. A mindennapos élethez szükséges dolgokból annyit tömtem az autómba, amennyit csak tudtam, a maradékot pedig a teherautóval elvittük a Birka-kanyonon át a hegy túloldalán fekvő Beaumont-ba, ahol kerestünk neki egy raktárt. Kifizettem a bérleti díjat, aztán Sal segítségével berámoltam mindent az egyik raktárhelyiségbe. Már éppen indultunk volna vissza a Bázisra a kocsimért, amikor Murphy ránk telefonált, hogy változott a terv: már nem léphetek be a Bázis területére, úgyhogy majd ő kihozza az autómat.
Megittunk egy kávét a közeli Denny’s-ben, amíg megérkezett, majd Murphy visszavitte a teherautót, Sal és én pedig a kocsimmal elmentünk a Hollywood Guaranty Building-hez. Sal vezetett. Már jócskán besötétedett, mire megérkeztünk. Lifttel fölmentünk a 10. emeletre, ahol az OSA irodája volt. Betereltek egy tárgyalóterembe, ahol már jelen volt két OSA-s jogász. A tárgyalóasztal egyik végén egy videokamera állt, középen egy nagy kupac irat tornyosult. Mielőtt bekapcsolták volna a kamerát, Sal félrehúzódott, hogy ne látszódjon a felvételen – egy egyenruhás őr a hátam mögött még azt engedné feltételezni, hogy fizikai kényszer alatt állok.
Amilyen lelkiállapotban voltam, kérdezés nélkül aláírtam mindent, amit elém raktak. Igen, megértem, hogy nem perelhetem be az Egyházat, nem vallhatok az Egyház ellen, sosem beszélhetek arról, ami a Bázison folyt, és így tovább. Hogyne, persze, aláírok mindent. Átfutni az összes oldalt, aláírni az utolsót. Ez így ment iratról iratra, mindent rögzítettek videóra. Órákig tartott.
Mikor végre mindennel megvoltunk, Sal átnyújtott egy borítékot, benne egy csekkel. Ötszáz dollár. Ez volt a „végkielégítésem”.
Ötszáz dollár? Fogalmam sem volt, mennyiért adnak manapság egy szobát, vagy mennyibe kerül a kaja, de abban biztos voltam, hogy ennyi pénzzel nem jutok messzire. Ez egy arcul csapás volt. A „kirakási” procedúra tíz hete alatt végig abban a hiszemben voltam, hogy az Egyház valamilyen módon segít elhelyezkedni a kilépő munkatársaknak – még azoknak is, akiket „elnyomónak nyilvánítottak”. Azt gondoltam, hogy majd segítenek lakást és munkát találni, meg adnak annyi végkielégítést, amennyiből az ember el tud élni egy-két hónapig, amíg talál magának munkát.
Hát nem így történt. Hitetlenkedve ballagtam a kocsim felé a csekkel. Szerencsére volt még valamennyi Anya örökségéből is; nem sok, de maradt annyi, amennyiből elélhetek… meddig is? Négy hónapig? Hatig? Fogalmam sem volt, mi mennyibe kerül.
Beszálltam a kocsiba, és egy percig csak bámultam magam elé. Íme, egy 58 éves, hajléktalan öregember egy zsúfolásig megrakott kocsival, egy szerény egyenlegű bankszámlával és egy 500$-os csekkel a zsebében, Hollywood-ban.
Nem volt hová mennem. Az egyetlen élő rokonom, Kim bátyám még mindig szcientológus volt, és Murphy figyelmeztetett, hogy elnyomó személyként semmilyen körülmények között nem beszélhetek vele. Utoljára akkor hallottam Kim felől, amikor Clearwater-be költözött; sem a címét, sem a telefonszámát nem tudtam. Négy éve Gwennie-nek is nyoma veszett – elköltözött, és nem hagyta meg az új címét. A Sea Org-ban eltöltött harmincöt év után az egyedüli barátaim a Sea Org tagjaiból kerültek ki. Senkit sem ismertem a „kinti világban”; magamra maradtam.
Abban a pillanatban ráébredtem, hogy gyakorlatilag bárhol újrakezdhetném az életemet; mehetnék a parton lefelé, felfelé, vagy ki Arizonába. De tudtam, hova akarok menni – Santa Barbarába, ahol az anyám élt. Ismertem és szerettem azt a várost. A tenger partján feküdt, ráadásul épp a Bázissal ellentétes irányban.
Bedugtam egy Rolling Stones CD-t a lejátszóba, a hangszórókból felharsant a „Start Me Up” („Indíts be”). Beindítottam a motort, és kisoroltam a forgalomba.
Fél órával később már a parton haladtam felfelé, és valahogy súlytalan lebegő érzés kerített hatalmába. A zene már elhallgatott, csendben ereszkedtem lefelé a hosszú lejtőn Camarillo fényei felé, majd átvágtam egy sötét, kivilágítatlan mezőgazdasági vidéken Ventura irányába. A balomon elnyúló Csendes-óceán hullámain bágyadtan játszadozott a Hold fénye. Így sodródtam végig a kontinens peremén, víz és kő között.
Jóval éjfél után érkeztem meg Santa Barbarába. A belvárosba vezető lejárat után a State Street felé vettem az irányt. Találtam egy motelt, ahol volt szabad szoba, és bejelentkeztem. 100$-ba került egy éjszaka; máris odalett a végkielégítésem egyötöde, de nem érdekelt. Kimerültem. Hosszú nap volt.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Santa Barbara
Másnap reggel felfrissülten ébredtem. Kimentem az utcára, és mélyet szippantottam az üde tengerparti levegőből. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy tényleg szabad és önálló vagyok. Csodálatos érzés volt.
Ugyanakkor ébredezni kezdett bennem a pánik. Nem volt sem munkám, sem otthonom. Hogy eltereljem a gondolataimat, átmentem az utca túloldalán levő IHOP-ba és megreggeliztem. Útközben vettem egy helyi napilapot, és evés közben átfutottam az apróhirdetések „szállás” rovatát. Tudtam, hogy a legfontosabb most az, hogy fedél legyen a fejem fölött.
Ironikus módon találtam egyet a Bath Street-en, egy háztömbnyire Anya régi házától. Elmentem megnézni, de az árfekvése nem volt számomra elérhető. Fölhívtam még néhány számot, aztán a State Street-en az egyik fodrászüzletben levágattam a hajamat, és bementem a Barnes&Noble-ba, hogy vásároljak valami munkakereséssel kapcsolatos könyvet.
Harmincöt éve voltam távol a munkaerő-piactól. Fogalmam sem volt, hogyan kell munkát keresni, vagy hogyan kell megírni egy önéletrajzot. Két könyvet is vettem, az egyik „A tökéletes önéletrajzírás rejtelmei idiótáknak”, a másik a „Milyen színű az ejtőernyőd” volt, ami a karrierváltáshoz nyújtott segítséget. Rájöttem, hogy én éppen ezt teszem – karriert váltok. Nem akartam megint kidobni 100$-t a szobáért, úgyhogy körbejártam a közeli moteleket. Végül egy háztömbbel odébb találtam egyet, ahol megszállhattam öt éjszakára, napi 55$-ért. A tulaja egy Chris nevű igen rendes fickó volt, ő adott pár tanácsot a lakásvadászattal kapcsolatban.
Az elkövetkező pár napban több tucatnyi lakást megnéztem, míg végül rátaláltam egy kis garzonlakásra az East Victoria Street-en, nem messze a belvárostól. Éppen megfelelt egy ember számára, és az ára is kedvező volt. Jelentkeztem is érte.
Eközben esténként szorgalmasan bújtam az álláskeresős könyveimet. Bizonyos fokig még mindig „Bázis-üzemmódban” működtem; bűntudatom támadt, ha nem csinálok, nem produkálok valamit akár egy percig is. Nem akartam „tunya” lenni. Csak annyi időre álltam le, amíg gyorsan haraptam valamit, aztán mentem is vissza dolgozni. Teljesen felpörögtem. Azért is bűntudatom volt, mert nem tanulmányoztam Hubbard műveit minden szabad percemben. Egyik este megpróbáltam meghallgatni egy Hubbard-előadást, de egyszerűen nem tudtam odafigyelni – túlságosan feszült voltam.
Aztán egyik nap épp a State Street-en siettem valahová bekapni az ebédemet, amikor észrevettem, hogy milyen gyönyörű, derűs napunk van. Mindenfelé emberek sétáltak, élvezték a jó időt, vásárolgattak, kávéztak. Addig mentem, míg végül a parton kötöttem ki. Órákon át néztem a fodrozódó hullámokat és a fejem felett köröző sirályokat, aztán visszatértem a hotelszobámba. Nem jött el a világvége, nem pusztult el semmi. Talán mégsem olyan nagy bűn lazítani egy kicsit.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

State Street
Az egyik könyvem, a „Milyen színű az ejtőernyőd” hosszan fejtegette, hogy milyen fontos előre elképzelni az ideális karriert. Ettől a választástól függ minden – hogyan írod meg az önéletrajzodat, hol keresel munkát, hogyan viselkedsz az állásinterjún. Nekem határozott elképzelésem volt, hogy a grafikai tervezés területén szeretnék elhelyezkedni; ehhez értettem, és ezt szerettem a legjobban csinálni. Az egyik legnagyobb csalódásom a Sea Org-ban az volt, hogy nem végezhettem tervező munkát. Persze elvállalhattam volna bármilyen melót – lehettem volna targoncás a Costco-nál, vagy „forgathattam volna a burgereket a McDonalds-nál”, ahogy Miscavige szokta mondani, de minek? Volt még egy kis időm a nélkülözésig, úgyhogy elhatároztam, hogy grafikusként fogok elhelyezkedni.
Szerdán lerendeztem az új lakásomat, átvettem a kulcsokat és kifizettem a kauciót meg az első havi lakbért. Ezután fölhívtam a U-Hault, és megrendeltem egy autót csütörtökre. Roppant hosszú volt az út vissza Beaumont-ig, majdnem 300 kilométer, úgyhogy többször meg kellett állnom tankolni; szívtam is a fogam minden liter gázolaj után. Kifizettem a raktározási díjat, aztán teljesen egyedül bepakoltam a cuccaimat a U-Haul hátuljába, és visszafuvaroztam őket a lakásomhoz. Két fiatal srác, akik a szomszédban laktak, segítettek a hurcolkodásban. Ez is egy hosszú és fárasztó nap volt.
A pénteket és a szombatot a lakás berendezésének szenteltem. Mindent kicsomagoltam, aztán elmentem a Sears-be, és megvettem, ami még kellett – ágyneműt, párnákat, zuhanyfüggönyt, vasalót, szemetest. A Home Depot-ban folytattam a nézelődést, találtam egy olcsó ágykeretet a matracnak, egy széket az íróasztalhoz meg egy polcrendszert. Szépen berendeztem a lakást, a falakat teleaggattam családi képekkel. Legalább ilyen formában velem volt a családom. Cathy-ről is sikerült kicsempésznem egy fotót egy másik kép alatt, ezt is bekereteztem, és kitettem a falra.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Jeff háza
Aztán itt volt a kaja kérdése. Harmincöt éve nem főztem magamra, fogalmam sem volt, hol kezdjem. Kisvártatva a Vons-ban kötöttem ki, ahol tanácstalanul vizsgálgattam a félkész ételek csomagolását és árcéduláit. Végül találtam fogamra való és könnyen elkészíthető ételeket. Konyhai eszközöket is vettem, amikről úgy gondoltam, hogy szükségem lehet rájuk – edényeket, serpenyőket, késeket, evőeszközt, tányérokat.
Eszembe jutott, hogy Anya egyszer megemlítette, hogy Apa régi üzlettársa, Merv Corning valahol a környéken lakik. Megkerestem a telefonkönyvben a számát, és csak úgy felhívtam. Solvang-ben élt, kb. Santa Barbarától kb. félórányira északra. Vasárnap meglátogattam őt és a feleségét, Tulát. Utoljára akkor találkoztunk, amikor 12 éves voltam, mégis igen kellemes délutánt töltöttünk el együtt, és rengeteg mókás sztorit mesélt Apáról. Merv amúgy igen tehetséges festőművész volt, megmutatta nekem a stúdióját is. Nagyon szép élménnyel lettem gazdagabb aznap – kicsit olyan volt, mintha egy rokonomat látogattam volna meg.
Miután a lakásom megvolt, minden erőmmel a munkakeresésre koncentrálhattam. Beköttettem a telefont, és egy DSL-vonalra is előfizettem. A laptopom még megvolt, és azon túl, hogy minden fotót letöröltek róla, hibátlanul működött. Beüzemeltem a rendszert, hogy az interneten is vadászhassak állások után. Rendeltem a Delltől egy szkennelésre és faxolásra is képes nyomtatót, valamint beszereztem egy kétfiókos irattartó szekrényt és egy nagy iratfűzőt a „portfóliómnak”. Átnéztem minden anyagot, amit ki tudtam szöktetni valahogy – régi Advance magazinokat, hirdetéseket, könyvborítókat – és megtaláltam elég sok saját tervemet, illusztrációmat és rajzomat. Meglepetésemre nem is tűntek túl avíttasnak. Az összeset lemásoltattam a Kinkos-nál, és lefűztem a dossziémba.
Egy olyan formátumú önéletrajzot írtam, ami a korábbi munkahelyeim helyett inkább a képességeimre koncentrál; Az „idiótáknak”-könyvem szerint ez egy elfogadott formátum volt. Amennyire tudtam, ellepleztem a szcientológiai múltamat, mindenhová inkább Bridge Publications-t és New Era Productions-t írtam. Az elkészült önéletrajzot elvittem kinyomtatni a Kinkos-ba, ahol néhány névjegykártyát is csináltattam.
Átnyálaztam az összes online álláskereső oldalt grafikai tervezői állások után, és e-mailben vagy postán elküldtem a jelentkezésemet mindenhová, amit csak találtam. A környék mindegyik reklámügynökségének, újságjának és magazinjának nyitottam egy dossziét, és elkezdtem küldözgetni a leveleket.
Az önéletrajzomba azt is beleírtam, hogy profi szinten tudom használni az InDesign-t, PhotoShop-ot és Illustrator-t. Valóban ismertem valamennyire ezeket a programokat, de közel sem eléggé, úgyhogy beruháztam egy Adobe Creative Suite-be, és feltelepítettem a gépemre. Esténként a kezelési útmutatókat bújtam, és a programokkal kísérleteztem a gépemen, és pár hét múlva már egészen megbarátkoztam velük.
Kezdtem észrevenni a változásokat az egészségi állapotomban. Minden éjjel 8-9 órát aludtam, megfelelően táplálkoztam, ráadásul időnként lazítani is volt időm. Sokkal erősebbnek és egészségesebbnek éreztem magamat, és ez a lelkiállapotomnak is jót tett.
Az interneten ráakadtam a régi, Kanyon-béli barátomra, Jerry-re. Burbank-ben vezette a saját filmstúdióját. Az egyik vasárnap leruccantam hozzá egy napra. Nagyon örült, amikor megtudta, hogy otthagytam a Sea Org-ot; ő maga már harminc éve felhagyott a szcientológiával, és azóta sem talált benne semmi jót. Mindannak dacára, amin keresztülmentem, még mindig szcientológusnak vallottam magam, és mintegy reflexszerűen védeni kezdtem a szcientológiát, és megpróbáltam jó fényben feltüntetni neki.
Még nem számoltam le magamban a szcientológiával. Meg akartam csinálni az „A-tól E-ig” lépéseket, hogy visszavonják az elnyomó státuszomat, és újra beszélhessek a bátyámmal. A „potyautas-adósságomat” is szándékomban állt kifizetni – ez a Sea Org-tagként ingyenesen igénybe vett szolgáltatások árát tartalmazza. Eltökéltem, hogy teljesítem a feltételeiket, és szcientológus maradok. De először is munkát kell találnom; majd utána ráérek visszaküzdeni magam a szcientológia kegyeibe.
Teltek-múltak a hetek, és még mindig nem volt munkám. Minden áldott nap telefonálgattam, e-mail-eket írtam, önéletrajzokat postáztam, állásinterjúkra rohangáltam. Már eléggé kétségbe voltam esve – a pénz rohamosan fogyott, és nem volt utánpótlás. Amikor interjúkra jártam, általában a State Street-en elhaladtam néhány hajléktalan előtt, akik folyton kunyeráltak. Elég rossz néven vettem a próbálkozásaikat; nekem sincs munkám, de én iparkodok találni valamit, ezek meg csak süttetik a hasukat a napon! Azért később, amikor már volt stabil állásom, adakozóbb voltam.
Májusban egy Casa nevű helyi magazinhoz mentem interjúra. Produkciós menedzsert kerestek – olyasvalakit, aki megszerkeszti és előkészíti a nyomdára az oldalakat. Hosszan elbeszélgettünk, igen jó benyomást tettem rájuk. Megígérték, hogy hamarosan visszahívnak.
Az egészségi állapotom szépen javulgatott. Minden nap sétáltam egyet, hétvégenként hosszabb köröket tettem. Elkezdtem túrázni a Santa Barbara fölötti dombságban, a végén még az ország legmagasabb hegycsúcsát, a La Cumbre-csúcsot is megmásztam.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Kilátás a La Cumbra-ról
Csodálatos atmoszférája volt ennek a városnak. Hosszú, pihentető sétákat tettem a tengerparton, rengeteget pihentem. Lassacskán összeszedegettem az életem darabkáit, és az önbizalmam és önbecsülésem is kezdett visszatérni.
Továbbra is nagyon hiányzott Kim, nagyon szerettem volna beszélni vele. Azon morfondíroztam, vajon tényleg elmondták-e neki, hogy elnyomóvá vagyok nyilvánítva; valószínűleg nem. Azt is jó lett volna tudni, hogy Gwennie merre lehet. Megpróbáltam rákeresni a nevére, de nem találtam semmit.
Szinte minden éjjel rémálmok gyötörtek. Ezekben megint a Bázison voltam, és Miscavige-el voltam vagy őrá vártam egy értekezleten, Gold-os mustrán vettem részt, vagy a 36-os Épület egy fura rémálombeli változatában bolyongtam. Egy idő után már vártam ezeket az álmokat. De aztán minden reggel fölébredtem a kis lakásomban, megéreztem a tenger sós illatát, és ebből rögtön tudtam, hogy minden rendben van.
Május vége felé felhívott a Casa Magazin kiadója, Mark Whitehurst, és közölte, hogy fölvenne a laphoz, egyelőre szabadúszóként. 16$-t ajánlott óránként, amit én feltornásztam 20$-ra. Fogalmam sem volt, hogy ez jó fizetésnek számít-e, de számolgattam egy kicsit, és kiderült, hogy ennyi elég a megélhetésemhez. Még azon a héten munkába álltam – öt hét álláskeresés után.
Egyszer kaptam egy e-mail-t Jimmy Yeoh-tól. Akkor ért vissza a malajziai családlátogatásáról San Diegóba. Megadta Carrie Cook e-mail címét is, akivel rögtön kapcsolatba léptem. Ő Vermontba költözött a férjével, aki szintén otthagyta a Sea Orgot. Tervezőként dolgozott egy helyi lapnál.
Június 5-én bekerültem a Casa teljes idős állományába. Pirosbetűs nap volt ez számomra: kilépésem óta ez volt az első alkalom, hogy a bevételeim meghaladták a kiadásaimat. Megfogadtam, hogy ez a jövőben is így lesz, elvégre van mit behozni anyagi téren.
A Casa Magazin szerkesztősége egy kicsiny irodában működött, összesen hat fővel. Mark Whitehurst és a felesége, Kerry volt a főnök, egy korombéli, kellemes házaspár. Kb. hatvan oldallal jelentünk meg hetente. Csütörtök este volt lapzárta, péntek reggelre a lap már a standokon volt. Sok hirdetést hétről hétre átvittünk, de mindig kellett újabbakat tervezni és beszerkeszteni. Egyszer megemlítettem, hogy érdekel a képzőművészet, így én lettem a de facto művészeti vezető; a cikkírás mellett különféle művészekkel és galéria-tulajdonosokkal is készítettem interjút. Volt még néhány szabadúszó újságírónk, akik költészettel, színházzal, mozifilmekkel, borászattal, meg még sok más témával kapcsolatban publikáltak cikkeket. Kedden, szerdán és csütörtökön összefésültük az anyagot, és előkészítettük a nyomtatásra.
Csütörtökönként néha „későig” dolgoztunk az újság összeállításán, előfordult, hogy este 6-ig, 7-ig, vagy – urambocsá – 8-ig benn voltunk. Mark gondosan rákérdezett, hogy nem gond-e ez nekem. Majdnem elnevettem magam – számomra még az is vakációnak tűnt volna, ha a rendes munkaidő tart este 8-ig!
- Nagyon jól bírod a feszültséget – dícsért meg egyszer Mark. Őszintén szólva ennyi feszültséget én meg sem éreztem. A munkamorálomon is lazítania kellett egy kicsit. Az első időkben minden nap nyakkendőben jártam be dolgozni, Mark pedig szólt, hogy ez igazán nem szükséges; Santa Barbara nem egy nyakkendős hely. Az is feltűnt neki, hogy megállás nélkül dolgozok. – Szusszanj néha egy kicsit – szólt rám. Beletelt egy kis időbe, míg hozzászoktam a gondolathoz.
Most, hogy volt stabil állásom, az estéim és a hétvégéim felszabadultak – ez is egy merőben új élmény volt számomra. Emlékszem, az első pénteken, amikor mentem ki az irodából, Mark utánam szólt: „Hétfőn találkozunk!” Rögtön az hasított belém, hogy „Hétfő? Addig még két nap!” Aztán rádöbbentem, hogy két napig azt csinálhatok, amit csak akarok. Megnéztem az állatkertet, múzeumba, moziba, könyvtárba jártam, túráztam. A lakásomtól gyalogosan is eljuthattam szinte mindenhová. Elhatároztam, hogy újra elkezdek festeni, úgyhogy lementem a helyi művészellátóba, és vettem egy készlet vízfestéket, ecsetet és vásznat.
A kinti világban rá voltam kényszerítve, hogy levetkőzzem azt a szcientológus zsargont, amit harmincöt éven keresztül használtam. Ehhez pedig újra kellett gondolnom a kifejezéseket – vennem kellett egy szcientológus kifejezést, aztán újra meg kellett tanulnom, hogy hogyan mondják angolul. Ez pedig nem meglepő módon oda vezetett, hogy újraértékeltem magamban ezeket a szófordulatokat. Most, hogy már nem vagdalkozhattam a szokásos szcientológus közhelyekkel és frázisokkal, valóban el kellett gondolkoznom dolgokon. Olyan volt, mintha az agyamban egy sor rozsdás fogaskerék indult volna meg.
Mikor elkeztem dolgozni a Casa-nál, halványan felmerült bennem a gondolat, hogy alkalmazni fogom Hubbard „adminisztrációs technológiáját”, de munka közben rájöttem, hogy milyen felesleges időpocsékolás az egész. Persze, kidolgozhattam volna egy „szervezési táblát”, de minek? Hatan voltunk, és mindenki tudta, mi a dolga. Írhattam volna programot is, de minek? Rádöbbentem, hogy még egy ilyen szervezetlen kis iroda is körökkel veri a Bázis marketing egységét. Ott hónapokig görcsöltünk egy tizenhat oldalas brosúrán, és terveztük újra és újra, itt pedig minden héten egy hatvan oldalas magazint adtunk ki. És itt nem voltak mustrák, ellenőrzések, nem voltak akadékoskodó vezetők és program operátorok, nem voltak etika tisztek, nem ólálkodtak biztonsági őrök mindenhol, nem voltak végeláthatatlan értekezletek, nem volt vádaskodás, megszégyenítés, nem voltak kisfőnökök, akik úgy próbálták meg igazolni a létezésüket, hogy mindent önkényesen megvétóztak. Mi egyszerűen csak kiadtuk a magazinunkat. És nem volt nehéz.
A megnövekedett szabadidőmmel arra is több idő jutott, hogy elgondolkozzak rajta, mi is történt velem. Egy hirtelen sugallatra megszereztem Orwell 1984 című regényét, és elolvastam. Megdöbbentő volt a hasonlatosság a könyvben leírt gondolat-ellenőrzési rendszer és a Bázison általam tapasztaltak között. A könyvben Orwell megalkotta a „duplagondol” fogalmát, amikor az ember két egymással ellentétes eszmében hisz egyszerre. Rájöttem, hogy a szcientológia tele van ilyesmikkel. Például mindenkinek mondják, hogy „csak magadnak higgy”, ugyanakkor mindenki tudja, hogy Hubbard tanait tilos kétségbe vonni. A szcientológia szerint a jó kommunikáció kulcsa a magas affinitás (tetszés) és magas realitás (egyetértés), ennek ellenére a munkatársakat az egymással való ordítozásra és fizikai bántalmazásra buzdítják. A szcientológia az „emberi jogok” bajnoka, mégis üzemeltet egy RPF nevű börtönrendszert. Mindig is tudtam ezekről az ellentétekről, de valahogy megmagyaráztam őket magamnak – más szóval szakértővé váltam a duplagondol alkalmazása terén. Amikor ráébredtem erre a tényre, és hogy mennyire képmutató ez az egész, a szcientológia által hangoztatott eszmék és a tagok cselekedetei közötti különbség egyre nagyobbnak tűnt.
Eleinte úgy gondoltam, hogy a Bázis nem más, mint egy anomália, a szcientológia igaz természetének egy szerencsétlen vadhajtása. De mi van akkor, ha a szcientológia korlátlan felhasználása szükségszerűen erre az eredményre vezet? Harmincöt éven át dolgoztam, hogy elhozzuk a „Szcientológus Világot”. De ha feltételezzük, hogy a Bázis egy mikrokozmosza ennek az új világnak – egy önkényeskedő rezsimnek, ahol a „downstat”-ot megtorolják, az igaz emberi érzelmeket kigúnyolják és elnyomják – akkor én semmiképpen nem akarok tagja lenni ennek a mozgalomnak.
Az igazi fordulópont akkor jött el, amikor a hosszabb távú pénzügyeimet tervezgettem. Tudtam, hogy nem állok valami jól – már 58 éves voltam, és nem volt sem megtakarításom, sem nyugdíjam. Kikalkuláltam a havi bevételeimet, aztán megpróbáltam tételesíteni az összes kiadásomat. Az egyik ilyen kiadás a potyautas-adósságom volt. Még ha havi 500$-onként törlesztem, akkor is évekbe telne az egészet kifizetni. Nagyon elcsüggedtem.
Aztán egy fura dolog történt: bedühödtem. Miért kéne nekem bármennyit is fizetnem? 35 éven át gürcöltem a Szcientológia Egyháznak, heti hét napot, gyakran 16-18 órát naponta, mindezt éhbérért. Egy fillért nem tudtam félretenni, és akkor még én tartozok nekik? Akkor és ott megfogadtam, hogy soha egy fitying „potyautas-adósságot” nem fogok nekik fizetni, valamint azt is, hogy soha nem fogom megcsinálni az „A-tól E-ig” lépéseimet. Soha az életben. Nem tartozom nekik semmivel. SP-nek nyilvánítottak, na és aztán?
Hirtelen úgy éreztem, mintha egy hatalmas súlyt gördült volna le a vállamról. Potyautas-adósság, SP-státusz – ezekkel a dolgokkal már nem kell foglalkoznom többé. Nem kell foglalkoznom, mert… egy radikális gondolat fogalmazódott meg bennem.
Mert nem vagyok szcientológus.
Rettentő jó érzés volt belegondolni, kimondani, ordítani. Nem vagyok szcientológus. Nem vagyok többé tagja a Nemzetközi Bázis nevű bolondokházának. Nem kell többé duplagondolban élnem. Ha valami nem tetszik, megmondhatom, nyíltan és őszintén, félelem nélkül. Nem kell többé megmagyarázni a visszaéléseket – se magamnak, se másnak.
Fogtam a szcientológiai témájú könyveimet, behánytam őket egy dobozba, kocsival levittem a szelektív hulladékgyűjtőhöz, és beleszórtam az összeset. Fantasztikus érzés volt. Nem vagyok szcientológus.
Eltökéltem, hogy megtalálom Gwennie-t. Utoljára a ’90-es évek végén hallottam felőle, akkor San Franciscóban élt a barátjával, és akkor adott életet a kislányának, Devonnak. Képeket is küldött. Aztán 2000 után semmi. A régi címére küldött leveleimet a postaszolgálat visszaküldte. Megpróbáltam az egyik internetes nyomozócéget, megadtam nekik a teljes nevét, születési idejét és a korábbi lakcímeit. Néhány hét múlva kaptam tőlük egy hosszú-hosszú listát különféle címekkel és telefonszámokkal, amik valami módon kapcsolódhatnak Gwennie-hez. Teljesen kétségbeestem, hogy végig kell hívnom az összes számot, amikor a lista közepén megpillantottam a „Hare” vezetéknevet – az első feleségem leánykori nevét. Azt gondoltam, Tina valamelyik rokona lehet. Feltárcsáztam a számot, és a vonal túlsó végén levő hölgytől megkérdeztem, hogy ismeri-e Gwen Wilsont.
- Persze, ő az unokám. – felelte.
- Azt is tudja, hol lakik most? – kérdeztem.
- Igen, itt lakik az utcánkban. – és megadta a számát, amit fel is hívtam.
Gwennie alig hitte el, hogy velem beszél, azt meg még úgy se, hogy kiléptem a Sea Orgból és felhagytam a szcientológiával.
- Lemegyek hozzád, máris indulok. – közölte, és hat órával később már az ajtómon kopogtatott.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Gwennie
Egész hétvégén nálam maradt, órákat beszélgettünk. A State Street-en lesétáltunk a partig, útközben elmeséltem, hogy miken mentem keresztül a Bázison. Ő volt az első, akinek kibeszélhettem magamból mindent. Elég lassan haladtunk, mert minden második méternél megállt, felém fordult és felkiáltott, hogy „Nem mondod!” vagy „Ez őrület!”
Ez hihetetlen élmény volt számomra. Hosszú évekig éltem a Bázison; ott ez volt a mindennapi élet, ez volt a „normális”, és én voltam az őrült, a bűnöző, az SP. Felbecsülhetetlen értékű volt hallani egy, a buborékon kívül élő ember reakcióját. Ez őrület! És én már szabadon mondhattam erre, hogy igen, az.
Mesélés közben felváltva sírtam és nevettem. Amikor sírtam, Gwennie átölelt, mikor nevettem, ő is velem nevetett. Az egész hétvége így telt; elmondtam neki mindent, és ez megkönnyebbített, felszabadított.
Megígértem, hogy viszontlátogatom, és így is tettem. Manapság is néhány havonta elutazok hozzá és az én csodálatos unokámhoz, Devon-höz.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Jeff és Devon
Kutatni kezdtem az interneten a szcientológiával és David Miscavige-el kapcsolatos információk után. Végigolvastam az összes, korábban „tiltott” weboldalt, és tudomást szereztem mindarról, amit elhallgattak előlünk. Lenyűgözött, mennyi mindent nem tudtam a szcientológia történetéről és Hubbard életéről. Az évek során nekem mondott hazugságözön irtó haragra gerjesztett. Az internetet böngészve pár hét alatt többet tudtam meg a szcientológiáról, mint az odabent eltöltött 35 év alatt. Kezdtem rádöbbenni, hogy mennyire burokban éltünk, és a hozzánk bejutó információkat milyen erősen kontrollálták és manipulálták.
Az egyik oldalon ráakadtam egy ismerős névre, telefonszám is volt mellette. Chuck Beatty volt az, akivel évekig dolgoztam a Sea Orgban. Felhívtam, és elbeszélgettünk. Beszervezett egy XSO nevű Yahoo chatszobába. Alig kaptam levegőt, amikor megtudtam, hogy többszáz volt Sea Org-os van a tagok között! A valódi nevemet használva elkezdtem beírogatni a fórumba. Hamarosan megnyíltak a zsilipek, és az ország minden tájáról (sőt, az országhatáron túlról is) özönleni kezdtek az e-mail-ek az ismerős, mára kilépett Sea Orgosoktól. Azt gondoltam, hogy odakint nincsenek barátaim, és lám, több százan is vannak.
Elkezdtem utazgatni, hogy néhányukkal személyesen is beszélhessek. Egy vegas-i ex-Sea Org találkozóra is elmentem, amit egy csodálatos testvérpár, Terri Gamboa és Janis Grady szervezett. Kb. ötvenen voltunk, köztük számos olyan, akit Koppenhágából, az Apollóról, Clearwater-ből vagy a Bázisról ismertem. Ha már ott voltam, Bill Dendiuval és az új családjával is eltöltöttem egy kellemes délutánt.
Miután visszatértem, kaptam egy e-mail-t az Egyház „nemzetközi igazságügyi főnökétől”, amiben felelősségre vont, hogy „ismert SP-kkel érintkeztem”. Valahogy beépítettek egy OSA-kémet is részvevők közé. A kissé vitriolos válaszlevelemben felelősségre vontam kémkedésért, valamint felvilágosítottam, hogy többé nem vagyok szcientológus, úgyhogy ne írogasson nekem levelet, és ne képzelje azt, hogy ő fogja nekem megmondani, hogy kivel találkozhatok és kivel nem. Remek érzés volt.
2005 Karácsonyán Jimmy Yeoh és én felmentünk Seattle-be az egyik volt PDO-taghoz, Georgiannához, aki meghívott minket, hogy töltsük vele és a családjával az ünnepeket. Sok év óta ez volt az első igazi karácsonyom.
Az LA-beli barátaimhoz is rendszeresen ellátogattam. Gabrielle Allen, aki már megházasodott és a saját marketingcégét igazgatta, gyakran meghívott barbecue-partikra. Yael-t, az én „hijitámat”is felkerestem Huntington Beach-en. Ő visszament tanulni, remek munkahelyet talált, és szépen elkezdte újjáépíteni az életét.
Mint rendesen, ezúttal is egy csomót beszélgettünk és nevettünk. Lenyűgöző volt másoktól hallani ugyanannak a történetnek a rájuk eső részét – a Sea Orgban olyan szintű titkolózás és ködösítés ment, hogy sosem lehetett biztosan tudni, mi a helyzet. Hihetetlen – és nagyon hasznos – volt nyíltan beszélgetni arról, hogy mi ment valójában a színfalak mögött. Így első kézből, szemtanúk elmondásából tudhattam meg, hogy pontosan hogyan vette át Miscavige a hatalmat az Egyház fölött. Azt is megtudtam, hogy a fizikai bántalmazások már sokkal korábban elkezdődtek.
Tinával, az első feleségemmel is felvettem a kapcsolatot, és e-mail-en keresztül rendszeres levelezésbe kezdtünk. A második feleségemet, Nancy-t is megtaláltam, ő Pennsylvaniában él és egy ökoépítészeti cégnél dolgozik. Nagyon örültem, hogy jól van, és vele is több e-mailt váltottam. Ma is közeli barátság fűz össze mindkét volt feleségemmel.
Azonban volt valaki, akivel mindenki másnál jobban szerettem volna beszélgetni – ez Kim volt, a bátyám. Beszélgettem erről a dologról Gwennie-vel, akinek az volt a véleménye, hogy egyszerűen nevetséges, hogy nem beszélhetek a saját bátyámmal. Még azt is fölajánlotta, hogy felhívja a nevemben. Nem akartam, hogy Kim bajba keveredjen emiatt, de mindenképpen értesíteni akartam, hogy itt élek Santa Barbarában, és jól vagyok. Gwennie felhívta Kim néhány korábbi telefonszámát, de már egyik sem élt.
Megpróbáltam a nyomára akadni, de még a korábbi nyomozóiroda sem talált semmit. Végül az egyik internetes keresés alkalmával találtam egy említést a lányáról, Slayde-ről. Elég szokatlan név, nem hittem, hogy több Slayde Hawkins is létezik. A Reed Egyetem végzősei között szerepelt a neve. Felhívtam az egyetemet, ahol átkapcsoltak az alumni osztályra, mivel tavaly lediplomázott. Közölték, hogy az iskola szabályzata miatt nem adhatják ki az e-mail címét. Elmagyaráztam, hogy a nagybátyja vagyok, és megkérdeztem, hogy átadnának-e neki egy üzenetet, amibe bele is egyeztek. Néhány nap múlva Slayde felhívott. Elmondtam neki, hogy kiléptem a Sea Orgból és Santa Barbarában élek, de nem beszélhetek Kimmel, mert elnyomóvá nyilvánítottak. Megkérdeztem, hogy felhívná-e elmondani, hogy jól vagyok. Igent mondott.
Tíz perccel később megcsördült a telefonom; Kim volt az.
- Tudod jól, hogy nem beszélhetsz velem. – ellenkeztem.
- Szarok én arra. – vágta rá. – Az öcsém vagy, és tudom, hogy te nem vagy elnyomó.
Egy órán át beszélgettünk. Elmesélte, hogy most Clearwater-ben laknak, hogy közel legyenek a Flag-hez. A felesége, Cathy 30 éve kilépett a szcientológiából, de most ismét „rákerült a vonalakra”, és végezte a tanfolyamokat. Meséltem neki az új életemről és munkámról Santa Barbarában. Azt nem feszegettem, hogy miért léptem ki, nem akartam őt is belekeverni a dologba. Csak annyit mondtam, hogy „elég kemény dolgokon mentem át”. Mikor megkérdezte, hogy vissza akarok-e kerülni a vonalakra, azt feleltem, hogy nem, végeztem a szcientológiával. - Tyű – mondta. - Nem tudom, miken mentél át, de ha ez lett az eredménye, akkor tényleg kemény lehetett.
Ettől kezdve minden szombat reggel telefonáltunk egymásnak. Sosem beszéltem a Bázis-beli élményeimről, ő pedig sosem kérdezett felőlük.
Kb. fél év múlva Kim és Cathy elutazott Kaliforniába egy üzleti útra. Lementem hozzájuk, és együtt töltöttük a hétvégét. Végre volt egy kis időnk négyszemközt beszélgetni.
- Oké, lökjed. – mondta.
- Nem akarsz te ebbe belekeveredni. – feleltem vonakodva.
- De igen – erősködött. – Mondd el, mi történt.
A következő egy órában mindent elmondtam neki. Meséltem a Bázison uralkodó állapotokról, a visszaélésekről, a bántalmazásokról, a vezetőség likvidálásáról.
- Én azt hittem, vannak különböző mechanizmusok ennek a megelőzésére. Hát nem ezért van a Watchdog Bizottság?
- Mondj nekem akár egyetlen nevet abból a bizottságból. – feleltem. Persze nem tudott, és egyetlen más szcientológus sem tudott volna, hiszen ez „bizalmas” információ volt.
Miután befejeztem a mondókámat, sokáig csak bámult maga elé. Aztán azt mondta: - Egy ideje érzem, hogy valami baj van, csak azt nem tudtam, hogy mi. Amiket most elmondtál, azok igazolják a megérzésemet.
Hamarosan visszatértek Floridába. A következő hétvégén fölhívott – a szokásos szombati telefon. Valami Flag-es rendezvényről jött; időben odament, hogy találjon magának jó ülőhelyet, ami sikerült is. Azonban felállították és elzavarták, mert az a hely egy nála „fontosabb” egyénnek kellett. Teljesen felháborította az eset, el is ment a rendezvényről.
Kb. tíz perccel később megint megcsördült a telefon. Ezúttal a felesége, Cathy volt az.
- Mindjárt megőrülök, beszélnem kell valakivel. – mondta. – Téged választottalak.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Nem akarok szcientológus lenni többé.
Megkérdeztem, miért, erre sorolni kezdte a sérelmeit: örökösen kiigazító auditálásra kell járnia, persze a saját pénzén, olyan szolgáltatásokat kellett igénybe vennie, amit nem is akart, meg állandóan adományokat kértek tőle.
Megkérdeztem tőle, hogy mesélt-e neki Kim az általam elmondott dolgokról. Nem tudott semmiről, úgyhogy adtam neki egy gyors összefoglalót.
- Tyű, hol vannak az én gondjaim ehhez képest – hüledezett. - De nem tudom, mit tegyek – Kimmel nem beszélhetem meg a dolgot, ő nagyon elkötelezett szcientológus.
- Szerintem tégy egy próbát – javasoltam. - Meglátod, sokkal nyitottabb ő, mint hiszed.
Másnap a bátyám hívott.
- Kiléptünk. – közölte.
Hozzám hasonlóan ők is látogatni kezdték a „tiltott” internetes weboldalakat, és álnéven az XSO chatszobában is írtak hozzászólásokat. Nemsokára egy OSA-munkatárs jelent meg a lakásuknál, a kinyomtatott hozzászólásaikkal. Arról persze nem beszélt, hogy hogyan szerzett meg hozzászólásokat egy zártkörű chatszobából. Közölte Kimmel, hogy ha nem szakítja meg velem a kapcsolatot, akkor őt is elnyomónak nyilvánítják.
- Rossz családdal szórakoztok – mondta erre a bátyám, és visszautasította a felszólítást.
Ma, három évvel a szcientológiából való kilépésem után teremtettem magamnak egy új életet, egy boldog és szabad életet. Fantasztikus barátok és egy csodálatos, szerető család vesz körül. Jelenleg Portland-ben élek, és sikerrel vezetem a saját grafikai cégemet. A bátyám és a felesége is Portland-ben laknak, szinte minden nap összejárunk. Tavaly megszületett Gwennie kisfia, Eden, úgyhogy már két csodálatos unokám van. Amikor csak tudom, meglátogatom őket. Azt mondhatom, hogy teljesen visszakaptam az életemet.
Egymás után lépnek le az emberek a Bázisról, tőlük mindig megtudom a legújabb híreket. A legutóbbi kilépő arról számolt be, hogy „sokkal rosszabbra” fordultak odabent a dolgok. Még nekem is nehéz belegondolni, hogy most milyen lehet az ottani helyzet.
Néhány jó barátom még mindig bent van. Foster továbbra is a PAC Mill-ben dolgozik, ugyanazt a CNC-klisévágót kezeli ma is. Már majdnem hat éve van ott.
Cathy is még mindig a Bázison van, a révkapitányi poszton.
Ezt a beszámolót nekik írtam, meg azoknak a barátaimnak, akik még mindig a „buborékon belül vannak”. Remélem, hogy egy napon majd ők is elolvashatják. Ha lenne pár pillanatnyi időm, hogy megszólítsam őket, csak annyit mondanék, hogy „Még mindig itt vagyok, még mindig a barátod vagyok, és mindig is az leszek.”
Azoknak is ajánlom ezt az irományt, akiket csábít a szcientológia sárgatéglás útja – ők talán így előre képet alkothatnak a függöny mögötti ember valódi természetéről.
Ez hát az én történetem. Nem tartom magam sem hősnek, sem gazembernek, nem vagyok sem áldozat, sem fanatikus. Talán mindegyikből van bennem egy kevés. Ahogy Szolzsenyicin mondta egykor: úgy hiszem, hogy a jó és gonosz közötti határvonal az emberi szíven fut keresztül. Mindnyájan hozunk döntéseket; van, amelyik jó, van, amelyik rossz. Olykor bölcsek vagyunk, máskor ostobák. Utólag visszanézve gyakran látjuk, hogy a tegnap bölcsessége valójában ostobaság, és a tegnap ostobaságában időnként bölcsesség lapul. Én csak egy ember vagyok, aki követte az álmait, ahogy mondani szokták a keserű ébredésig, és közben nagyon sötét és furcsa helyekre keveredett.
Nem sajnálattal tekintek vissza a múltra, hanem reményeim szerint nagyobb bölcsességgel, toleranciával és együttérzéssel.
 
 
 
 
 
 
 
Egyik nap, körülbelül egy évvel azután, hogy elhagytam a Bázist, tettem egy hosszú sétát Santa Barbarában, végig a State Street-en egészen le a Stearn rakpartig, ami belenyúlik a Csendes-óceánba. Ez tulajdonképpen egy hosszú móló, tele üzletekkel és éttermekkel. Elsétáltam a végéig, a szuvenírboltokon és a botjaikat őrző horgászokon túl. Kimentem a móló legvégére, és csak néztem az irdatlan víztömeget. Napos idő volt, lusta bárányfelhők úsztak a horizonton, a messzeségben vitorlások hasították a hullámokat. Az arcomat sós tengeri szellő cirógatta.
Benyúltam a zsebembe, és előhúztam egy súlyos aranygyűrűt. Zömök, csúnya darab volt; egy nagy négyzet, amire egy 25-ös számot, fölé pedig egy Sea Org-jelet domborítottak. 1996-ban kaptam, a Sea Org-ban eltöltött 25 évi szolgálatomért.
Egy darabig a markomban próbálgattam a súlyát, aztán teljes erőmből, szép hosszú ívben a vízbe hajítottam. Nyomtalanul eltűnt a habokban.
Sarkon fordultam, és visszasétáltam a városba.

A bejegyzés trackback címe:

https://objektivszcn.blog.hu/api/trackback/id/tr821208167

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sertésmájkrém 2009.06.25. 21:26:36

Köszönjük a sok munkát, tanulságos történet. :/

A szerelő 2009.06.25. 22:26:07

Ez nagyon kemény.

Köszönet mindazoknak, akik részesei voltak, hogy magyarul is megjelenhetett ez a történet.

Satan Panonski 2009.06.26. 13:11:33

Csatlakozom A szerelőhöz.
Köszönjük a munkátokat!

Dr. Kix 2009.06.26. 14:05:38

Reformer, Wiggin: le a kalappal. Óriási munka lehetett, köszönjük szépen.

mazsi6000 · https://tudnijo.hu 2009.06.26. 16:08:32

Jó történet.
Ennek az utolsó résznek van egy plusz elgondolkodtató momentuma számomra.

Gyakorlatilag 58 évesen a nulláról 3 év alatt talpraállt, és egzisztenciát teremtett magának.
Vajon itt Magyarországon ha valakit kitesznek az egyházból 58 évesen, milyen lehetőségei vannak?

Valerijov 2009.06.27. 11:05:18

köszönet, már alig vártam, hogy zárul. katartikus, szinte én is orromban éreztem az óceán illatát. (azt sajnálom, hogy DM-et nem vágta szájba egy poroltóval :)

Missing Link 2009.06.29. 17:15:04

respekt a palinak, hogy 58 évesen talpra tudott állni, nem is akárhogy.
respekt, hogy miután rájött arra, mennyi hazugságban élt, nem keseredett meg, élvezi az életét.

nagyon érdekes volt az összes rész, de ez az utolsó a korona az összesen.
kösz a munkátokért!

ThufirHawat 2009.06.30. 16:02:27

Szép munka volt, köszi a kitartást!

Madnezz · http://sorfigyelo.blog.hu 2009.07.06. 14:41:30

a sárga téglás út, az nem a sárga köves út, az Óz a nagy varázslóból?
Egyébként köcce a fordítást!

wog33 2009.08.11. 17:20:27

A könyvet végigolvastam, a kommenteket nem mindet, úgyhogy elnézést, ha olyat írok, amit más már írt.
Egyrészt tiszta 1984 feelingem van, főleg a "tudomásjelentések" miatt, de egy csomó más miatt is.
Másrészt kicsit kezdem megérteni, miért lép be valaki ilyesmibe, ill. a szar dolgok ellenére miért nem lép ki, "mi összetartozunk" és "mi megmentjük a bolygót".
Harmadrészt, és lehet, hogy itt páran ki fognak akadni, mert általánosítok: mivel sokat dolgozom gyerekekkel, a mostani fiatal generáció szerintem egyre kevésbé vehető rá, hogy csatlakozzon egy ilyen jellegű szervezethez (ilyen értelemben: hála istennek), mivel a mai fiatalokra egyre kevésbé jellemző a kitartás, az állhatatosság, 2 percnél tovább ritkán érdekli őket valami, főleg, ha nem kézzelfogható az eredménye. Szerintem egyre kevesebb fiatalt érdekel ez a "mentsük meg az emberiséget" dolog.
Én az aktív rendszerváltó generáció tagja vagyok, nagy felelősségérzettel, tapasztalataim szerint épp az én generációm fogható be ilyen célra a legkönnyebben. (Az idősek körében sem igen arat ez a dolog, gondolom, de ott megint más a helyzet.)
Most általánosítok, tudom, de fenntartom, hogy kevés fiatalt tudok / tudnék rávenni bármire is, amire tovább kell koncentrálni, mint 5 perc. Csak arra akartam kilyukadni, hogy ez a renyhe, bárgyú, unott hozzáállás a szcientológia terjedése szempontjából pont hogy jó.
Nyilván vannak kivételek, tudok róla.

Én is gratulálok a fordítóknak, hatalmas munka volt!
süti beállítások módosítása