(További információ, a többi rész: Hamis álmok összefoglaló oldal)
XIV. fejezet – Halál és feltámadás
Jeff "renózás" közben - 1996, a szállásépületek alapjainak lerakása, Vikki Chaney-bel és Steve Hall-lal. Háttérben a filmlabor és a 36-os épület.
Bambán meredtem magam elé, az agyam képtelen volt befogadni a hallottakat. Nancy lelépett.
Bill velem szemben ült, s az arcán bujkáló halvány mosoly mintha azt mondta volna: mindketten tudtuk, hogy ez lesz a vége, nem igaz?
- Hogyan? – sikerült végre kinyögnöm. – Mikor?
- Kocsival kiment az ontarioi reptérre, és felszállt egy pittsburgh-i járatra. A szülei házából felhívta a biztonságiakat, és közölte, hogy elment, és nem jön vissza. – itt elhallgatott egy pillanatra. – Megkérdezték tőle, hogy „és a férjeddel mi van?” Tudod, mit mondott? – kérdezte Bill kajánul.
Megráztam a fejem.
- Azt mondta: „Nekem nincs férjem”.
Ez szíven ütött. Láttam, hogy baj van, de nem vettem róla tudomást. Miért nem voltam figyelmesebb vele? Miért nem cselekedtem, beszéltem vele, miért nem csináltam valamit?
- Neked is jobb lesz nélküle – veregette meg a vállam Bill. Gondolom azt hitte, ettől jobban leszek. Hiszen megszabadultam egy „downstat”-tól (downstat = alacsony statisztikájú, rosszul teljesítő személy).
Felfedeztem, hogy a közös bankszámlánkról szivárog a pénz, Nancy innen fedezte a szökéshez szükséges kiadásait. Kb. 5000 dollárt sikerült félretennünk. Hagytam, hogy leapadjon 500-ig, csak ezután zároltattam a számlát; magamra is gondolnom kellett. A válási „szerződésünk” értelmében (ami tényleg csak egy formális megállapodás volt kettőnk között) megtartottam az autót. Néhány nappal később lementem az ontarioi reptérre, és meg is találtam, egy parkolási cédulával egyetemben. Kifizettem a bírságot és visszavittem a kocsit a Bázisra.
Rám várt a feladat, hogy összecsomagoljam a holmijait és elküldjem Pennsylvaniába. A szétválogatás nem volt egyszerű feladat – tizenöt évnyi házasság után nem könnyű megmondani, melyik tárgy kié. Meg persze szabadidőm sem volt ezt megcsinálni, úgyhogy minden éjjel munka után válogattam és csomagoltam egy órát, közben felváltva sirattam és átkoztam Nancy-t. Hetekig tartott, aztán egyszercsak vége lett. Összeszedtem a saját cuccaimat, és átköltöztem a Kirby Apartments egyik férfiszállására.
Tizenöt éve nem jártam férfiszálláson, úgyhogy sokkoló élményben volt részem: tizennégy ember lakott egy kétszobás, kétfürdős apartmanban. A hálószobákban négyen-négyen aludtak emeletes ágyakon, ketten az étkezőben, négyen a nappaliban találtak maguknak helyet. A lakás iszonyatos állapotban volt, mindent áthatott a mosdatlan testek és a szennyes ruha szaga. A konyhában lépni se lehetett az üdítősdobozoktól és az instant kaják zacskóitól. Én az egyik emeletes ágy alsó priccsét kaptam meg, szekrény nélkül, úgyhogy a dolgaim nagy részét inkább elraktároztattam. Vasárnap reggelente kétségbeesetten próbáltam némi lelkesedést verni lakótársaimba a takarítást illetően.
Mikor Nancy-vel laktam, legalább saját szobánk volt, és a konyhát is csak egy másik házaspárral kellett megosztanunk, így mikor éjjel hazaértünk, volt lehetőség egy kis pihenésre és kikapcsolódásra. Most az életterem drasztikusan összezsugorodott, és tizenhárom másik ember szagát és zajait kellett elviselnem, ha pihenni akartam. Nagyon lehangoló volt, de ez jut egy Sea Org-tagnak, ha nem házas.
Ironikus módon néhány hónap múlva Bill Dendiu is lelépett, ám ezúttal véglegesen – nem sikerült „megmenteni”. A CO CMU (Commanding Officer, Central Marketing Unit – a központi marketing egység parancsnoka) posztra Caroline Mustardot választották. Én már évek óta ismertem Caroline-t Kanadából – nagydarab, hivalkodó, vörös hajú angol nő volt. A ’60-as években a brit zenei szcéna sorait erősítette – énekesnő volt, legjobb barátnője pedig nem volt más, mint Marianne Faithfull. Igen szélsőséges természetet kapott a sorstól: vagy mániákus módon lelkesedett valamiért, vagy érzelmi idegroncs volt – Caroline-nál nem létezett köztes állapot. Amikor valami briliáns ötlete támadt (és neki mindig briliáns ötletei támadtak!), képes volt mindenkire ráerőltetni a saját lelkesedését. Könnyen lehetett tudni, hogy ez mikor következik be: ilyenkor a CMU női dolgozóinak egy csoportja mindig göndör kacajokban és izgatott, fülsértő sikongatásokban tört ki. Általában én szoktam feltenni az ünneprontó kérdést, hogy „És erről felmérést is csináltál?”, úgyhogy én lettem az ügyeletes kukacoskodó fráter, aki képtelen értékelni Caroline zsenijét (mondjuk örömmel töltöttem be ezt a szerepet). De mindezek ellenére kedveltem Caroline-t, jó barátok lettünk.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy Caroline besokalljon. Volt szerencsém megtapasztalni a CO CMU-hoz befutó követelések végeláthatatlan sorát, ami jóval több, mint amennyit valaha is teljesíteni lehet. Gyakran hallottuk, ahogy mézesmázas hangon beszél valamelyik vezetővel, aztán lecsapja a kagylót és megereszt egy b-betűs szófüzért.
Az utolsó csepp a pohárban az 1995-ös IAS-rendezvény volt. Ez az esemény a „szcientológia védelmére” létrehozott Szcientológusok Nemzetközi Szövetsége (International Association of Scientologists, IAS) 1984-es megalakulásának állított emléket. Eredetileg egy adományozó estről volt szó, aminek bevételeiből az Egyház ügyvédeket, PR-cégeket és magánnyomozókat pénzelt. Évekkel később rájöttek, hogy a szcientológusokat a „bolygószintű terjesztés” eszméjével sokkal könnyebb adakozásra bírni, így az IAS-rendezvényeknek mindig igen fontos része volt egy „új Szcientológia Kampány” beharangozása. És ennek a kivitelezése többnyire az utolsó pillanatra maradt.
- Nem fogunk időben elkészülni! – siránkozott Caroline. – Lehetetlen egy nagyszabású kampányt csinálni itt a Bázison, egyszerűen képtelenség! – De aztán támadt egy „briliáns ötlete”.
Kitalálta, hogy elküld engem Los Angelesbe, hogy keressek a reklámszakmában jártas szcientológusokat, akik segítségével a hátralévő egy hét alatt játszva össze tudok állítani egy „briliáns” kampányt. Azt akarta, hogy „ismételjem meg az 1980-as Dianetika kampányt”, azzal az apró különbséggel, hogy erre ezúttal se pénzügyi keretem, se munkaerőm nem lesz… időm meg végképp nem. Ebbe többször is belefutottam az elkövetkező években: egyesek elvárták tőlem, hogy ismételjem meg a ’80-as évek „sikeres akcióit”, de úgy, hogy nem alakíthatok hozzá egységet, nem képezhetek munkatársakat, nem végezhetek kutatásokat és felméréseket, és időt sem kapok, hogy valami értelmeset összehozzak. Mintegy varázsütésre minden pattanjon ki a fejemből, aztán a második varázsütésre legyen is kész, de persze mindenféle tényleges munkavégzés nélkül.
Ám én ostoba módon belementem. Elmentem LA-be, elfoglaltam a Bridge Publications (az egyház egyik könyvkiadója) egyik irodáját, és elkezdtem behívogatni az összes szcientológus reklámszakembert, akit csak ismertem – Wendy Gillotte-ot, Peter Greent, Randy Smith-t, Joe Spencert, és még sok mást. Mind szcientológus volt, de nem voltak se munkatársak, se Sea Org-osok – a szakmájukban dolgoztak reklámosként vagy grafikusként. Ismertettem velük a feladatot és az egy hetes határidőt; mind azt gondolták, hogy megbolondultam. Wendy volt a legmegfontoltabb és legjózanabb közülük, vele elkezdtük átnyálazni az általam hozott több kötetnyi korábbi felmérési eredményt, amik alapján nekiláttunk kidolgozni a lehetséges stratégiák és hirdetések vázlatait.
Úgy indult, hogy kapok magam mellé egy kutatót, mégpedig Linda Sukkestadot, a régi SMBU-s kutatómat. Nem érkezett meg. Némi pénzmagot is ígértek, hogy legalább valami fizetést tudjak adni a többieknek – egy fityinget se kaptam. Caroline nem vette föl a telefonjaimat, mindig „nagyon elfoglalt” volt. Kezdtem ráébredni, hogy felültettek. Caroline tisztában volt vele, hogy képtelenség határidőre megcsinálni a kampányt, úgyhogy megbízott engem, hogy majd én legyek a felelős a kudarcért – és legalább addig sem a CMU-t nyaggatják.
Ironikus módon az egyetlen személy, aki a Bázisról hívott, az David Miscavige volt.
- Mit csinálsz te LA-ben? – kérdezte. Mondtam, hogy az IAS-rendezvényre csinálom a szcientológia kampányt.
- És miért nem itt csinálod? – kérdezte. Elmagyaráztam, hogy itt szcientológus profikkal dolgozhatok, mert a CMU nem tudot erre senkit mellémadni.
- Nos, ha profikkal akarsz dolgozni, legyen úgy, de hozd őket a Bázisra.
Ám ekkorra már túl messzire mentem, a határidő pedig pár nap múlva úgyis lejárt volna. Wendy és én éjjel-nappal dolgoztunk. Én egy szemhunyásnyit sem aludtam. A reklámok sugárzásának tervezett kezdési időpontja előtti napon még Peter Green stúdiójában írtam a szlogeneket Wendy-vel meg azzal, akit csak rá tudtam venni. Ahogy peregtek az órák, egyre kétségbeesettebb lettem.
Hajnali négy körül, mikor az adrenalinon és koffeinon kívül semmi más nem volt a szervezetemben, nem bírtam tovább, és könnyekben törtem ki. Az épelméjűség határán táncoltam. Wendy csendben kiterelt a szabadba, és tettünk egy hosszú-hosszú sétát a Burbank-i éjszakában. Én beszéltem, ő figyelt. Mikor eléggé lecsillapodtam, visszamentünk és befejeztük a hirdetéseket. Amikor felkelt a nap, beültem az autómba és visszamentem a Bázisra. Nem tudom, Wendy mit szólt a lelkizésemhez, de türelmesen és megértően meghallgatott, és nagyon becsültem őt ezért.
Másnap Ronnie, a nemzetközi marketingvezető felhívott és közölte, hogy az összes reklámot jóváhagyták, mi több, nagyon tetszettek nekik. Nem hittem a fülemnek: hát ezt is megúsztam valahogy. Aztán Ronnie hozzátette, hogy mégsem az IAS-rendezvényen fogják bemutatni őket, hanem majd csak jövőre építenek köréjük egy teljes kampányt.
Caroline elégedett volt, de innentől kezdve rajta tartottam a szememet. Barátok maradtunk, de tudtam, hogy nem habozna föláldozni engem, hogy mentse a bőrét. A Bázison való túléléshez elengedhetetlen volt egy kis politikai érzék és az óvatosság. A harcedzett vezetők – a politikai játszma igazi részvevői – tudták, hogy ha az ember egy kényes feladatot kap, a legelső dolga az legyen, hogy leosztja az egyik beosztottjának. Ezáltal védve van, ha valami balul sülne el: a beosztott elviszi a balhét a fiaskóért, a felettes pedig megbüntetheti érte, vagy akár el is távolíthatja a posztjáról (hogy valaki mást ültessen be a lökhárító szerepébe). Mindeközben bűnbánóan meghunyászkodik Miscavige előtt, így végül nagyobb tortúra nélkül megússza az esetet. A lényeg az, hogy a beosztott hozzon meg minden döntést és készítse elő a CSW-t (Completed Staff Work, teljes munkatársi javaslat). A vezető éppen csak aláírja, mintha csak átment volna rajta az ügy. Volt, aki az aláírása mellé odabiggyesztette az „nekem oké, ha neked oké” szöveget is – ezzel bizonyítva baj esetén, hogy „túl elfoglalt volt ahhoz, hogy elolvassa az anyagot”. Ezért legfeljebb egy kézreütést kaptak. Ezek a gyakorlott vezetők szinte minden zűrből ki tudták ügyeskedni magukat – persze ehhez valaki mást kellett a busz elé lökni.
A szcientológia-hirdetéseim „jóváhagyása” egyszerűen túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. 1996 elején Miscavige úgy döntött, hogy mégsem tetszenek neki. Lecsörtetett a CMU-ba, mögötte a megszokott, CMO Int-es (Commodore’s Messenger Organization International – ez egy Hubbard közvetlen asszisztenseiből álló szervezet volt, amely Hubbard halála óta Miscavige utasításának végrehajtatásával foglalkozik) és Vezetői Réteges (az egyház felső vezetésének neve – ezek a közvetlen menedzserek, megkülönböztetendő őket a „felügyelőktől” – Miscavige-től és embereitől) fejesekből álló sleppje. Miscavige bárhová ment, mindig két asszisztens fogta közre: az egyik a felesége, Shelly, mint „COB-asszisztens” (COB – Chairman of the Board, a vezetőtestület elnöke, ez Miscavige hivatalos titulusa, a legmagasabb tisztség a Szcientológia Egyházban), a másik Laurisse Stuckenbrock (avagy „Lou”, egy robusztus ausztrál hölgy), mint „COB-kommunikátor”. Ők hárman mindig összeöltöztek: ha a COB fehéret vett föl, Shelly és Lou is fehérben volt. Ha feketébe öltözött (ami elég gyakori volt – szerette a talpig fekete ruházatot), akkor a másik kettő is így tett. Shelly-nél és Lou-nál kis diktafonok voltak, ezeket felváltva használták, hogy rögzítsék a főnök minden szavát. A kazettákat aztán felküldték az irodájába, ahol a személyes titkársága legépelte a szalagok tartalmát, a kész átiratokat pedig (amikből gondosan kiszerkesztették a káromkodásokat és fenyegetőzéseket) kiadták az érintett munkatársaknak. A dolgozók legtöbbjénél egész iratgyűjtők teltek meg ezekkel a kiadványokkal. Nem ritkán egy értekezlet négy vagy akár hat órán át is tartott, az ezekből készült vastag átiratok zavarosak, gyakran önellentmondásosak voltak.
A CMU hátsó traktusában volt egy hosszú kartotékszekrény, ez volt a COB kedvenc értekezlettartó helye. Olyan volt, mint egyfajta színpad: az egyik oldalon állt ő, Shelly és Lou, a másikon pedig mindenki más – azaz a „közönség”. Miscavige bejelentette, hogy az összes reklámom „egy rakás szar”, és megkérdezte, hogy van-e valakinek a szcientológiához valami reklámötlete.
Steve Hall, a CMU reklámszöveg-írója felvetette, hogy ő fél éve csinált pár hirdetést, de visszadobták őket. Miscavige azonnal látni akarta az anyagot.
Steve-et még LA-ből ismertem, nagyon mókás és értelmes srác volt – ő volt a CMU-s „osztály bohóca”. Még a legnehezebb időkben is meg tudott minket nevettetni. Tartott a fiókjában egy bohókás, piros-fehér keretes napszemüveget, és amikor egy fejes letolt valakit a lábáról, mindig föltette, hogy „védekezzen a negatív sugárzás ellen”. Minden alkalommal bedobta ezt a poént, alig győztük visszatartani a röhögést.
Steve emellett remek reklámszöveg-író is volt – elvégzett egy tanfolyamot egy professzionális reklámszöveg-írónál, Mike Whitlow-nál, és elég jól belejött. Rafinált, humoros szlogeneket talált ki, ez igazi ritkaságszámba ment a szcientológiai promóciók között. Hozzám hasonlóan ő is lázadó típus volt, aki nem csak a Hubbard által előírt utat járta, hanem próbált valami újabbat, hatékonyabbat alkotni.
Miscavige belenézett a hirdetéseibe, és jónak találta őket. – Miért nem használtátok fel ezeket? – követelőzött. Guillaume Lesevre, a Nemzetközi Ügyvezető Igazgató, és Marc Yager, a CMO International parancsnoka csak hímezett-hámozott, míg végül kibökték, hogy azért dobták vissza őket, mert „túlságosan különcek”. Miscavige vetett rájuk egy megsemmisítő pillantást, majd megparancsolta, hogy Steve írja a Szcientológia Kampány hirdetéseit.
Összeültem Steve-vel, és végigmentünk a kutatási eredményeken, valamint a Wendy és énáltalam kitalált reklámötletek listáján. Steve innen átvette az ügyet, és csinált egy sor hirdetést a „Szcientológia: a gondolkodás alapjai” és a „Szcientológia: az élet egy új nézőpontból” című könyveknek. Eközben én felépítettem az egész köré egy komplett marketingkampányt, közönséganalízissel, kutatási analízissel, médiastratégiával, költségvetéssel, és minden egyébbel. Még azt is kidolgoztuk, hogy az orgok közönségosztályai hogyan kapcsolódnának be a dologba.
Az akció kellős közepén Steve Hall-t egyszercsak áthelyezték a mozirészleghez forgatókönyv-írónak. Nagyon kiakadt: beleölt egy csomó időt és energiát, míg kitanulta a reklámszöveg-írás rejtelmeit, és imádta is csinálni, a forgatókönyv-íráshoz azonban egyáltalán nem értett. Nem volt mit tenni, az áthelyezésről maga Miscavige rendelkezett. A CMU-ban mindenki szerette Steve-et, és megbecsültük a munkáját. A mozirészlegnél kezdettől fogva másodrangúként kezelték, és rendszeresen zaklatták amiatt, hogy soha egy forgatókönyvét sem fogadták el. Végül sikerült elkészítenie a könyvek reklámjait, amik a TV-be is eljutottak, és jól szerepeltek. Ezeken kívül írt néhány zseniális reklámot a „Szcientológia 8-8008” és az „Élt Ön egy korábbi életben is?” könyveknek. Ezeket bemutatták az egyik adománygyűjtő rendezvényen, de TV-adásba sosem kerültek. Steve lehúzott pár évet a mozirészlegnél, aztán teljesen megcsömörlött és kiégett, majd végül lelépett.
Miután a Szcientológia Kampány elkészült, csináltam egy prezentációt a kampányról és a reklámokról. Kizárólag Miscavige-nek kellett megtartanom az előadást – senki más nem volt a Lower Lodges konferenciatermében, csak ő és én. Egy órán át tartott. A végén közölte, hogy mindent jóváhagy. Majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben; egy pillanatra tényleg úgy tűnt, hogy ő és én egy csónakban evezünk, egy csapat vagyunk. Meg kellett ismételnem az előadást az RTC (Religious Technology Center – Vallási Technológiai Központ, a Szcientológia Egyház legmagasabb szintű szervezete, ennek a vezetője Miscavige) tagjai előtt is, akiket azonnal összehívott a konferenciaterembe. Ahogy besorjáztak, Shelly félrevont, és figyelmeztetett, hogy amit látni fogok, arról senkinek nem beszélhetek. Ezzel két szakadt ruházatú, mocskos alak felé biccentett, akik a terem hátuljában ácsorogtak. Greg Wilhere és Norman Starkey voltak, az RTC (Miscavige utáni) két legnagyobb hatalmú tagja. Valamivel kihívhatták Miscavige haragját, aki „fedélzeti munkára” osztotta be őket.
Az egész CMU extázisban volt a jó hír hallatán. A kampányunk indulásra kész volt. Megkérdeztem Caroline-t, hogy ki lesz a kampánymenedzser.
- Hát te. – felelte.
Akkoriban a kutatási és tervezési igazgatói munkakört töltöttem be. Én felügyeltem a piackutatást (erre két emberem is volt), összehangoltam a tervezők és írók munkáját, valamint a médiajelenlét tervezése is az én feladatom volt. Én voltam az egyedüli ember a CMU-ban, akinek volt elég tapasztalata ezen a téren. A kampányok végrehajtásáért egy külön részleg, a marketing-végrehajtási osztály felelt. Az itt dolgozó projektmenedzserek olyanok voltak, mint a program-operátorok, ők hajtották végre a kampány programját, pontról pontra.
Azzal, hogy Caroline rám osztotta a Szcientológia Kampány végrehajtását, lényegében leváltott a kutatási és tervezési igazgatói posztomról, és a marketing-végrehajtási osztály közmunkásává tett. Mélységesen fel voltam háborodva. Visszautasítottam, de jött a régi nóta: „COB utasítása”. Miscavige velem akarja végrehajtatni a kampányt, téma lezárva. – Úgy kéne felfognod, mint egy bókot, egy kitüntetést! – erősködött Caroline.
A marketing-végrehajtási igazgatónak sem tetszett a kialakult helyzet. Ő egy Michela Stave nevű fiatal olasz nő volt; magas, fekete hajú, lélegzetelállítóan szép a maga zsörtölődős módján, és nagyon olaszos. Michela magának akarta a Szcientológia Kampány futtatását – biztosan kiugrási lehetőséget látott benne. Nem látott szívesen az egységében, és hamarosan világossá vált, hogy nem fogja megkönnyíteni a dolgomat. Michaela az egész szcientológiai pályafutása alatt program-operátor volt. Soha nem állított össze egy marketingkampányt, írt egy reklámot, vagy tervezett akármit. Az egyetlen tehetsége, ha ezt lehet annak nevezni abban állt, hogy mindig addig fenyegetőzött és erőszakoskodott, amíg nem teljesítették a kívánságait. Torkaszakadtából szokott ordítozni a beosztottjaival, elmondva őket mindenféle „anyab*szónak” és „f*szszopónak” a maga vastag olasz akcentusával.
Néhány nap múlva Miscavige megjelent a színen, és faggatni kezdett a kampánnyal kapcsolatban. Arra is kíváncsi volt, hogy van-e a TV-ben főműsoridős reklámunk. - Igen, Sir. – feleltem. Miután elment, Michela előkereste a médiavásárlásokat, átfutotta őket, és írt egy véresszájú „tudomásjelentést”, miszerint hazudtam a COB-nak, hiszen a reklámok nagyja nem a főműsoridőben fut. Leordította a fejemet és azonnali hatállyal átvette a kampány végrehajtását, engem pedig beosztott Dianetika kampánymenedzsernek.
Ezzel beléptem a purgatóriumba. Azzá váltam, amit mindig tiszta szívemből gyűlöltem. 1982-ben azért lázadoztam Kerry Gleeson ellen, mert az orgokon keresztül akarta futtatni a Dianetika kampányt – most ugyanezt csináltam. Ki nem állhattam a lélektelen program operátorokat, akik gépiesen követelőztek a „teljesítési jelentések” miatt – most ez lett a kizárólagos feladatom. A statmutatóm a „teljesítési jelentések száma” lett, és ha csak egy kicsit is esett, Michela azonnal ordibált, alacsonyabb kondíciókkal fenyegetőzött vagy egy csapatrészesedési kártyát vett el tőlem. Az életem egy agyzsibbasztó, vontatott pokoljárássá változott.
Sorstársam is akadt a pokolban, egy Manuela Spencer nevű fiatal nő. Manut már jónéhány éve ismertem, még a tréleres időkből. Csinos volt és intelligens, és a főnökével ellentétben azt is tudta, hogyan kell reklámszöveget írni és új marketingfogásokkal előállni. Michela neki passzolta tovább a Szcientológia Kampányt. Addig a legjobb barátnők voltak, ám amint a munkára terelődött a szó, Michela ugyanúgy átgázolt rajta is, mint bárki máson. Manu valósággal rettegett tőle.
Elszántan kerestem a lehetőséget a menekülésre, hogy valami (bármi) mást csinálhassak. Miscavige 1996-ban tervezte megjelentetni a Tech Aranykorához kapcsolódó kiadványokat, egy új e-méterrel egyetemben. Ez egy komplex témakört ölelt fel, egy csomó, a képzésekhez használható új drillekkel és eljárásokkal. Miscavige álma az volt, hogy a képzés folyamata minél gépiesebb legyen, így bárkit be lehessen tanítani egy műveletsor végrehajtására. Ez a mókuskodás (a szcientológia megváltoztatása) lehetőségét is kizárta volna, hiszen mindenkit pontosan ugyanazzal az eljárással képeztek volna tökéletessé. Nagy büszkeséggel ecsetelte tervének részleteit – egyik alkalommal egy teljesen képzetlen személlyel (Julie Caetano-nak hívták) drilleztette Ray Mithoffot, aki egy XII-es osztályú auditor és a technikailag legképzettebb és legmagasabb rangú személy volt az egész szcientológián belül. A demonstráció célja szemmel láthatólag legalább annyira Ray megalázása volt, mint az, hogy Miscavige nézőpontját bemutassa.
Nagyon nagy gondot fordított rá, hogy a „Tech Aranykorát” helyesen kommunikálják, ezért összeállított egy egész reklámszöveg-író csapatot a szlogen és a reklámszöveg kidolgozására. Természetesen azonnal jelentkeztem önkéntesnek, csak hogy addig se kelljen a „napi teendőimmel” foglalkozni. Heteken keresztül, éjjel-nappal a promóción dolgoztam, a végén úgy gyártottam a legjobb szövegemet, hogy egy RTC-s vezető állt fölöttem stopperórával. Őrült hajtás volt. A csúcspont az volt, mikor az egyik szövegem visszajött, rajta a COB kézírásával: „Na, ezt nevezem én reklámszöveg-írásnak!”
Az életem erre a ritmusra állt be: „program-operátorként” lehúzott hetek, hónapok, néha megszakítva egy-egy speciális projekttel, ahol végre kreatív munkát végezhettem.
Eközben a Bázis egyre csak bővült, szombatonként továbbra is a „renó” volt a fő műsorszám. A CMO Int és a Vezetői Réteg kiköltözött a Del Solból egy előregyártott trélerekből álló átmeneti épületbe, a 200’s elé. A régi hotel teljesen fel lett újítva, ide szervezték át a munkatársak auditálását. A birtok nyugati részén levő óriási filmstúdió is elkészült – olyan lett, mint egy skót kastély. A terület északkeleti részén is elkezdődött az új RTC-épület építkezése, továbbá a Bonnie View helyén egy hatalmas villát húztak fel Hubbard számára. Ha valakinek nem lett volna világos, hogy mi szüksége a rég halott Hubbardnak egy 9.4 millió dollár értékű, irodával és titkársággal kiegészített házra, Miscavige minden kételyt eloszlatott: „Ez nem egy múzeum” – mondta egy nap. Egyébként Hubbard házán kizárólag külsős vállalkozók dolgoztak – itt szó sem lehetett semmiféle „összmunkáról”!
A Golden Era kastélya, előtte a kis tóval.
1996 és 1997 között Miscavige gyakran elhagyta a Bázist, Washingtonba vagy Clearwaterbe utazott jogi és PR ügyeket intézni. Akkor még nem tudtuk, de valójában egy egészen különleges „zűrt” kezelt: 1995 decemberében egy Lisa McPherson nevű nő meghalt a Fort Harrison Hotel egyik szobájában.
Mikor Miscavige elment, mindenki megkönnyebbülten föllélegzett, és néhány röpke hétig ha nem is volt nyugalom, de enyhült annyit a feszültség, hogy mindenki tudott valamit a munkájával foglalkozni. Aztán felröppent egy kósza hír, és hirtelen pánikszerű projektek indultak a Bázis és az irodák rendberakására, valamint a sürgős projektek lezárására; felkészültünk a rajtaütésre. Évekkel később láttam „Az ördög Pradát visel” című filmet, és jót nevettem azon a jeleneten, mikor Stanley Tucci végigrohan az irodán, és kiabálja, hogy „Gatyát felkötni, emberek!” Pontosan ilyen volt.
Miscavige első dolga a megérkezése után egy átfogó ellenőrzés volt. Felső beosztású kádereinek gyűrűjében bejárta a Bázis minden zugát, és kérdéseket szegezett az elé kerülő dolgozóknak. Jaj volt annak, akin az idegesség vagy a habozás jelei látszottak – az ilyen egyén nyilván „valamilyen bűnt rejteget”, amit azonnal ki kell deríteni egy biztonsági ellenőrzésen. Ezeknek a vizsgálatoknak az eredménye nemritkán az RPF (Rehabilitation Project Force, a Sea Org büntetőtábora) volt. Tanúja voltam egy esetnek, amikor Miscavige belépett egy szobába, és megvetően megjegyezte valakire, hogy „hát ez mit keres még itt?” Az illető pár perc múlva már RPF-es volt.
Nemsokára már rettegtem Miscavige vizsgálataitól és értekezleteitől. Mindig lehengerlően és megfélemlítően viselkedett, továbbá mindenhová elkísérte egy falka vezető, akik úgy kontráztak neki, mint egy különbejáratú görög kórus. Abból tudtuk meg, hogy mikor „jön le a COB a CMU-hoz”, hogy a vezérkar tagjai egymás után jelentek meg nálunk, többnyire lóhalálában. Miután tizenöt-húsz fejes összegyűlt, Miscavige is megjelent a színen. Néha odavetett nekünk egy-két becsmérlő kis adomát: „Hallottátok, mit csinált az a seggfej Gary Wiese?” Aztán részletesen taglalni kezdte az illető „etikátlanságát”; a jelenlévők egyetértően bólogattak, hogy tényleg mekkora etikátlan gennyláda is ez a Gary Wiese – titkon pedig mindenki azért imádkozott, hogy ne ő kerüljön sorra legközelebb. Miután ezzel a résszel megvolt, rátért arra az ügyre, ami miatt eredetileg lejött hozzánk – néha ez abból állt, hogy lecsapott egy hozzá került beadványt az asztalra, aztán elkezdte módszeresen ízekre szedni. Közben harmadik személyben beszélt az érintettről, mintha nem is lenne jelen. „Nézzétek csak meg” – mutatott az egyik munkatársunkra – „nézzétek, hogy néz rám.” Vagy „Figyeljétek, hogy beszél hozzám.” Gyakran fenyegetőzött RPF-el, vagy akár kirakással is. „Aztán majd forgathatod a burgereket a McDonalds-nál” – szokta mondani.
Az első ilyen konfrontációmnál rádöbbentem, hogy az agyam egyszerűen felmondja a szolgálatot, mintha valaki lekapcsolna egy kapcsolót. Meg sem bírtam mukkanni, csak álltam ott bambán, miközben a körülöttem állók próbáltak noszogatni, hogy mondjak már valamit. De nem volt mit mondanom. Ó, persze láttam, mások milyen simán kezelik az ilyen lerohanásokat, különösen Marc Yager és Guillaume Lesevre. A szavak, a megalázkodás és megadás szavai könnyedén jöttek az ő szájukra: „Igen, Sir, tökéletesen igaza van, értem, milyen ostoba voltam, azonnal kezelem, máris beteszem az etikámat…”. De amikor én ültem a villamosszékben, az én számra valamiért nem jöttek. Szerettem volna megmagyarázni, megbeszélni a dolgokat – ám minden erre irányuló törekvésemet azonnal leordította volna a jelenlévő vezérkar („visszapofázás!”), Miscavige meg csak mutogatott volna rám, hogy „Látjátok ezt? Látjátok, hogy beszél velem?”
Úgyhogy az agyam kikapcsolt, és csak álltam ott mulyán. Mi van velem? – gondoltam. Miért nem tudok megszólalni? Egyre inkább úgy éreztem, hogy egy szellemi nyomorék vagyok, aki képtelen érvényesülni egy normális társadalomban.
Először biztonsági ellenőrzésre küldtek, hogy „kiderítsék a bűneimet”. Elvégre aki így viselkedik, annak biztos valami bűne van. Mikor ez nem hozott eredményt, jött a korrekció: beteg vagyok, akit meg kell gyógyítani. El kellett végezzem megint a Méregtelenítő Programot, mivel minden bizonnyal LSD-maradványok vannak bennem még 1967-ből, és ezek okozzák a rendellenességeket.
Ez ellen semmi kifogásom nem volt. A program napi öt órán át tartott – azaz öt órával kevesebbet lehettem a tűzvonalban. A szabadban kellett futnom és edzenem, aztán pár óra szaunázás, ahol ellazulhattam, akár olvashattam is. Ráadásul a program alatt szigorúan be kellett tartani a napi nyolc óra alvást. A friss levegő, a mozgás meg az alvás jótékony hatásának köszönhetően elkezdtem rendbe jönni.
A Méregtelenítő Programot a Futóprogram követte – ebben egy oszlop körül kellett futni, öt órát naponta. Egyesek ezt büntetésként fogták fel – én imádtam. Lefogytam, és remek kondim lett tőle. Időközben egy sérvműtéten is átestem. Megkérdeztem az orvost, hogy mikor kezdhetem újra futást. Egy hetet jósolt, majd tudni akarta, mennyit futok.
- Kábé tíz mérföldet naponta. – feleltem. Erre nézett egy nagyot.
- És hány éves is maga? Ötvenegy? – csóválta meg a fejét hitetlenkedve.
Ugyan fizikálisan jobban lettem, azonban Miscavige konfrontációival továbbra sem tudtam mit kezdeni. Lesunytam a fejem, és tovább végeztem a Dianetika kampánymenedzser hálátlan feladatát. Időnként megfordult a fejemben, hogy le kéne lépni innen, ahogy a többiek tették, de nem tudtam rászánni magam, hogy komolyan foglalkozzak a gondolattal. Akkor hátat kéne fordítanom a szcientológiának, az egész eddigi életemnek. Soha nem végezhetném el az OT-szinteket, soha többé nem léphetnék kapcsolatba a barátaimmal; felér egy öngyilkossággal. És hova is mehetnék? Mihez kezdenék? Így az egész megmaradt egy nem túl ésszerű gondolatnak.
Magányos is voltam. Három év telt el azóta, hogy Nancy lelépett. Minden éjjel csak egy üres ágy várt a zsúfolt szálláson. Szükségem volt valakire – meg akartam nősülni újra. Azonban a Bázison megtalálni a megfelelő társat embert próbáló feladat – ha épp nem lehetetlen. Szabadidőd nincs; minden pillanatban emberek vesznek körül, többszáz szem vizslat szüntelenül. Ha valakinek feltűnik, hogy egy férfi és egy nő a szokásosnál több figyelmet szentel egymásnak, már megy is a tudomásjelentés, és rögtön megrovásban részesülnek – időnként nyilvánosan. Ezt „flowing and glowing”-nak hívták, és óriási gúnyt űztek belőle. „out-2D” (rendellenes 2D-s tevékenység) volt.
A „2D” kifejezés Hubbard nyolc dinamikájából ered, amivel nyolc részre darabolta fel az életet magát: egyén, szex és család, csoport, emberiség, minden élőlény, a fizikai univerzum, szellemi lények és „végtelenség”. A második dinamika alá tartozik a szexuális élet és a család; ennek rövidítése, a „2D” épült be a szcientológus köznyelvbe, pl. „2D-k”, vagy „azt akarom, hogy 2D-k legyünk”. Ha valaki rossz vagy etikátlan dolgot csinál a második dinamikán, azt „out-2D-nek” nevezték. A Bázison a flörtölés, az egymás kezének megfogása, de akár a „flowing and glowing” is könnyedén bajba keverhetett.
De az élet még így is ment tovább, és az emberek valahogy megoldották az ismerkedést. Mivel nekem volt autóm, felajánlhattam a kiszemelt hölgynek, hogy hazafuvarozom – ez negyed óra privát beszélgetést jelentett, vagy akár többet is, ha megálltunk egy Burger Kingnél vagy In-and-Out Burgernél. Aztán voltak bizonyos pillanatok az ebédszünetnél vagy a buszon hazafelé, amikor az ember elkezdhetett egy ártatlan kis csevejt. De még ez is vissza tudott ütni; az egyik óvatos közeledési kísérletem után készült rólam egy csúnya tudomásjelentés.
1998-ban egy új munkatárs jelent meg a Golden Era Productions (az egyház film- és CD-gyártó szervezete) eladási részlegénél, egy csinos, törékeny nő hosszú, szőkésbarna hajjal és csillogó mogyorószín szemekkel. Teljesen megbabonázott. Egy csomóan ismerték, és sok közös barátunk is volt, mégis fogalmam sem volt, ki lehet ő. Végeztem egy kis diszkrét nyomozást, és kiderítettem, hogy Catherine Frasernek hívják. Korábban a Freewinds-en (az egyház luxus óceánjárója) volt révkapitány, onnan jött a Bázisra az RTC soraiba, de valami balul sült el neki, és áthelyezték a Goldhoz.
Egyik éjjel az LRH könyvösszeállítási egységnek „összmunkáztunk” (ha egy osztály elmarad a munkával, akkor az összes dolgozó beugrik segíteni, és kezeli a helyzetet - ez egyébként elég rendszeresen előfordult). Az összmunka egész éjjelre kitartott, és hajnali három körül bejelentették, hogy kapunk pizzát az MCI-ben. Történetesen Cathy mellett dolgoztam, aki épp nem tudta volna otthagyni a munkáját, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy hozzak-e neki egy kis kaját. Ilyen egyszerűen indult az egész.
Mivel az RX7-es bedöglött, busszal ingáztam a Kirby Apartments és a Bázis között. Egyik éjjel véletlenül leraktam egy könyvet a mellettem levő ülésre, így üresen maradt a hely. Mikor megpillantottam Cathy-t közeledni a széksorok között, az ölembe vettem a könyvet és rámosolyogtam. Letelepedett mellém, és beszélgetésbe elegyedtünk.
Hihetetlen dolog történt ezen a buszon: belenéztem Cathy szemébe, és egyszerűen elvesztem benne. Később egy vers formájában fogalmaztam meg neki ezt az érzést: úgy éreztem magam, mint egy műugró a torony tetején, ahogy nézi a mélyben levő vizet, mielőtt nekirugaszkodik. Egy tiszta gondolat ébredt bennem: ő a feleségem. Nem úgy, hogy „tyű, de jó lenne feleségül venni ezt a nőt”, hanem tényszerűen. Ő a feleségem.
Cathy később elmondta, hogy őbenne is ugyanígy fogalmazódott meg akkor: ő a férjem. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy együtt legyünk.
Másnap, ami szombatra esett (renó-nap) Cathy behívott az irodájába, és azt mondta, hogy beszélnünk kell.
- Tudod, én még férjnél vagyok.
- Ó. – nyögtem ki. A csalódottságom biztos kiült az arcomra.
- Különváltunk a férjemmel – mondta. – Ő még mindig a hajón van. Már elindítottuk a válási procedúrát.
- Oké. Kösz, hogy elmondtad – mosolyogtam bánatosan.
Kábé egy óra múlva összefutottunk az épület előtti gyepen. – Köszönöm, hogy őszinte voltál velem – mondtam. – Tudod, nem leszek én örökké házas. – felelte, és rámkacsintott. Mindketten elmosolyodtunk.
Innentől minden lehetőséget megragadtunk, hogy együtt lehessünk. Kajaszünetekben tudtunk pár percet beszélgetni, meg a buszon, ha sikerült egymás mellé ülni. Persze a pletyka megindult, és nyomban röpködni kezdek a tudomásjelentések. Cathy, a „férjes asszony” kapta a nagyját.
Napi háromszor volt mustra a Gold teljes személyzetének, étkezés után az MCI mögötti udvaron. Egyenes sorokban, osztályok szerint sorakoztunk föl, a vezetők álltak elöl. Névsorolvasás következett, végigmentek a több mint négyszáz dolgozón. Ezután következtek a szokásos ellenőrzések, majd bejelentették az aktuális híreket. Cathy-t felállították egy alacsony falrészre, a többiekkel szemben, aztán a Gold parancsnoka, egy Lisa Schroer nevű kőszívű némber ismertette Cathy bűnét, az „out-2D-t”: férjes asszony létére nem átallott flörtölni velem! Majdnem elsüllyedtem. Azt kívántam, bárcsak én állhatnék ott helyette.
Felfüggesztettük a beszélgetéseinket, és megpróbáltuk kerülni egymást. Nem akartam, hogy ismét baja származzon a dologból. Pár hónappal később, a karácsonyi bulin Cathy odajött hozzám, és kihívott a szabadba beszélgetni. Felajánlottak neki Clearwaterben egy PR-os posztot, és úgy gondolta, az lenne a legjobb, ha elfogadná. Miután elrendezte a válást, visszajön, és akkor már nem kell azon görcsölnünk, hogy ne mutatkozzunk együtt. Beláttam, hogy igaza van, és megígértem neki, hogy várni fogok rá, még ha egy évig tartson is.
Megint bajba került – valaki meglátott minket együtt. Úgy határoztak, hogy nem alkalmas a clearwater-i posztra az „out-2D” miatt; mondták ezt úgy, hogy még egymás kezét sem fogtuk meg soha.
Az elkövetkező évben nem vettünk tudomást egymásról. Egy teljes évig nem beszéltünk, nem is néztünk egymásra. Csak tisztes távolról figyeltem, éjszakánként pedig verseket írtam hozzá, amikről reméltem, hogy egy napon el fogja olvasni őket:
Hideg szél fúj át a szikár fákon
Egy idegen igyekszik valahová
A te arcodat viseli
Év végén el tudtam szabadulni két napra, hogy meglátogassam Anyát Santa Barbarában. Csodálatosan telt ez a kis idő, bejártuk együtt az egész várost, ami a leggyönyörűbb hely a világon. Ellátogattunk Anya kedvenc parkjaiba, és csak beszéltünk és beszéltünk. 82 évesen Anya szellemileg még mindig teljesen friss volt, továbbra is magántanárként dolgozott. Olyan témák is előjöttek, amik eddig még sohasem, például mesélt az apámmal együtt töltött éveiről, akit soha nem ismertem. Elmondtam, hogy megtaláltam a nőt, akit szeretek és hogy elveszem feleségül, aminek nagyon örült.
- Rendbetettem a dolgaimat – közölte késő este, mikor már a lakásán voltunk.
- Ugyan, Anya, bőven ráérsz te még arra! – próbáltam elviccelni. Szomorúan elmosolyodott.
Két hónappal később, 1999 februárjában egyszercsak lehívtak a 36-os épület konferenciatermébe. Muriel Dufresne, a Bázis külső PR-osa leültetett, majd ünnepélyesen közölte: „az édesanyád meghalt.”
Felhívtam Kimet, aki megígérte, hogy azonnal felutazik a feleségével és gondoskodnak a szükséges teendőkről. Hozzátette, hogy a következő szombaton lesz egy megemlékezés, amihez szüksége volna a segítségemre. Biztosítottam, hogy amint lehet, odautazom.
De nem engedtek, auditálásra kellett járnom. Ahhoz, hogy elmehessek, biztonsági ellenőrzésen kellett részt vennem. Egyik ülés jött a másik után, a napok csak teltek, és én egyre jobban kétségbe estem. De csak annyit mondtak, nem, addig nem mehetek, amíg be nem fejezem az auditálást. Négy napig tartott, négy hosszú, őrjítő napig. Végül pénteken kaptam meg az engedélyt az eltávozásra. Mivel az RX7 még mindig működésképtelen volt, béreltem egy kocsit, és fölviharzottam a part mentén, hogy találkozzam Kimmel és Cathy-vel.
Ők mondták el, hogy Anyát szombat este, hirtelen érte a halál. Éppen egy levelet írt – nekem. Végigolvastam a félkész levelet, és elsírtam magam; először azóta, hogy értesültem a halálhíréről.
Kimmel késő éjszakáig tervezgettük Anya megemlékezésének részleteit, amit másnap tartottunk kb. 40 barátja előtt egy kis belvárosi közösségi házban. Kim és én történeteket meséltünk az életéből, és több barátja is megszólalt. A végén felolvastam a szcientológus temetési ceremóniából. Mikor ahhoz a sorhoz értem, hogy „Isten veled, kedves Evelyn”, könnyektől fénylő arccal fölnéztem, és láttam, hogy a teremben mindenki sír. Nagyon sok jó barátja volt.
Kibéreltünk egy hajót, behajóztunk egymérföldnyire a parttól, és ott a tengerbe szórtuk a hamvait és a virágokat a szertartásról. Óriási megkönnyebbülést éreztem. – Elment. – mondtam Kimnek, ő pedig mosolyogva bólintott. Egymást átkarolva ültünk a hajó orrában. – Ez azt jelenti, hogy felnőttünk? - kérdeztem.
- Nem – válaszolta. – Még lehetünk gyerekek.
Jeff és Kim: még mindig gyerekekMielőtt elhagytam Santa Barbarát, megkértem Kimet, hogy tudna-e kölcsönadni némi pénzt a bérautóra. Azt mondta, persze, majd hozzátette: „Jó ideig nem kell majd kölcsönkérned senkitől.” Anya vagyona jóval nagyobb volt, mint gondoltuk. A Sea Orgos normák szerint gazdag ember lettem.
Anyának volt egy kis Honda Civic-je, amivel visszamentem a Bázisra. Tehát immár két autóm volt, a bekrepált RX7 és ez. A Mazdán végül ingyen túladtam.
Egyik nap éppen hajtottam kifelé a Kirby Apartments parkolójából, mikor megpillantottam Cathy-t a buszmegállóban. Ő is észrevett, és a tekintetünk összefonódott egy másodpercre; részvét és együttérzés villant a szemében. Hallott édesanyám haláláról.
1999 iszonyatosan hosszú év volt. Jött az újabb nagy küldetés: ötven nyelven kiadni a Dianetikát. Valahogy visszakeveredtem a korábbi, kutatási és tervezési igazgatói helyemre, és úgy alakult, hogy nekem kellett eldönteni, milyen nyelvekre legyen lefordítva a könyv, továbbá összehozni a projektnek egy nemzetközi kampányt. Kábé két hetem volt az egészre, és valahogy bele is fértem. A fordításokat egy külsős fordítócég csinálta – nagy részük teljes baromság lett. De a lényeg úgyis az volt, hogy a következő rendezvényen be lehessen jelenteni, hogy „A Dianetikát ötven nyelven adták ki!!!”
Ami a kampányt illeti, nemcsak hogy felméréseket nem tudtam csinálni az érintett országokban, hanem egyáltalán semmit sem; ezeken a helyeken nem voltak szcientológusok. Végül a kereskedelmi forgalomban kapható kutatási eredményeket használtam föl, és kampány helyett önkéntesekből álló missziókat szerveztem, akik felkeresték az adott országokat megszervezték az ottani könyvterjesztést, felméréseket készítettek és elvégezték a kiadvány reklámozásával kapcsolatos feladatokat.
Természetesen miután összeállt a projekt és jóváhagyták, visszaküldtek Michela alá, hogy hajtsam is végre. Összejött a kellő számú önkéntes is, úgyhogy belevágtunk. Eszelős, elkeseredett terv volt, de valamilyen szinten működött. Az év végére 450.000 kötetet sikerült eladnunk – azaz átlagosan 9.000 kötet fogyott nyelvenként. Nem volt valami nagy szám, de a semminél azért több.
Ahogy teltek a hetek, kezdett elhagyni a remény, hogy valaha is összejöhetünk Cathy-vel. Továbbra sem vettünk tudomást egymásról, sosem beszélgettünk, és azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon szeret-e még.
Az egyik novemberi napon épp a lépcsőn caplattam fölfelé a CMU-ba, mikor megláttam őt a lépcső tetején, amint épp beszél valakivel. Szokás szerint egy szó nélkül elmentem mellette, ám ekkor apró keze kivágódott, és megragadta a karomat.
- Beszélnem kell veled. – mondta. A tekintete azonnal elárult mindent.
- Ma éjjel, a buszon. – feleltem. Némán bólintott.
Egy év óta először ültünk egymás mellé. Elmesélte, hogy a válási procedúra befejeződött, immár szabad ember.
Már nem emlékszem, miket mondtunk egymásnak, de a tizenöt perces út óráknak tűnt, a végén megkértem a kezét, ő pedig igent mondott. Elkísértem a szállása ajtajáig, ott pedig először az életben a karomba vontam, és megcsókoltam.
Nem sejthettem, hogy mit tartogat számomra a jövő, de azt tudtam, hogy most már egy lelki társsal folytathatom az utamat.
Jeff és Cathy (1999)
folyt. köv.
(Hálás köszönet Wigginnek a fordításért.)
