Még soha életemben nem voltam ilyen közel egy igazi kobrához. Ahogy fölemelkedett és széttárta a csuklyáját, a tarkómon fölmeredt a szőr, és ősi félelem járta át tudatom egy primitív szegletét. A gondozó biztosított minket, hogy tökéletes biztonságban vagyunk, de még így sem volt sok kedvem túl közel menni ahhoz az izéhez.

Forróság uralkodott a kis helyiségben, az asztalt erős fotográfiai lámpák világították meg. A kellék-részleg által készített Prozac-kapszula felnagyított mása az asztalon hevert, kék és fehér fele széthúzva. A kettő között feküdt összetekeredve a kígyó, aki gondozója ösztökélésére most harciasan felágaskodott, Ted Horner, a fotósunk pedig a fényképezőgép keresőjébe kukucskálva várta a megfelelő pillanatot az exponálásra.

Hirtelen, mindenféle figyelmeztetés nélkül a kobra vaktában előrecsapott, feldöntötte a Prozac darabjait, és vadul tekergőzve lepottyant a földre. Ted és én hanyatt-homlok menekültünk az ajtó felé, és csak odakint rendeztük a sorainkat, amíg a gondozó összeszedte a kígyóját.  Összenéztünk, megláttuk egymás falfehér arcát, és egyszeriben kirobbant belőlünk a hisztérikus nevetés, annyira őrült volt az egész szituáció.

Hajnali három körül járt az idő, már reggel óta teljes gőzzel dolgoztunk a USA Today-ben megjelenő egészoldalas hirdetéseken. 1991. májusában a Time Magazin a címlapon hozta a „Szcientológia: a kapzsiság kultusza, avagy hogyan zsákmányolja ki emberek millióit az egyre növekedő Dianetika Birodalom” című cikket. A borítón egy polipcsápokat növesztett kitörő vulkán volt látható. A dolgozókat óva intették a cikk elolvasásától, mivel „OT adatokat tartalmaz”. Csak azok kaphattak egy kicenzúrázott példányt, akiknek a munkája ezt elengedhetetlenné tette.

Viszont mindenkinek el kellett olvasni az „A győzelem jelei” nevű Hubbard-irányelvet, amiben ez áll: „Amikor igazán jól áll a szénánk, a mókusok rögtön elkezdenek visítozni. Az is könnyen megállapítható, hogy ki a mókus: csak akkor ordítanak vagy próbálnak bajt keverni, amikor mi állunk nyerésre.”

Technikai értelemben csak az számít mókusnak, aki nem az előírt módon használja az Egyház által kiadott szcientológiai technológiát, ám ezt s kifejezést idővel kiterjesztették az elnyomó személyekre is. A fentről jövő üzenet lényege ennyi volt: nyerésben vagyunk, ezért ordítoznak az SP-k. Ez éppen a siker jele! Tehát a további sikerek érdekében folytatni kell a munkát, és közben kezelni az SP-k által terjesztett hazugságokat.

Hogy kezeljük ezt a negatív hangvételű cikket, a vezetőség úgy határozott, hogy két héten keresztül minden nap egészoldalas hirdetéseket adunk fel a USA Today-ben. Sejthető volt, hogy a média nem fog kesztyűs kézzel bánni velünk – elvégre azt mindenki tudta, hogy a médiát a szcientológia ellen hangolták, Hubbard is megmondta. Éppen ezért kellett a saját fegyverükkel visszavágnunk nekik.

A stratégiánk pedig: természetesen támadás. Ahogy Hubbard mondta: „Sose védekezz, mindig támadj.” Így a reklámok nem a szcientológiáról szóltak, nem a cikkben leírtakat próbálták korrigálni, hanem közvetlenül a Time Magazint támadták. A CMU-nak jutott a feladat, hogy megtervezze és kivitelezze az OSA által kitalált reklámokat. Ezekből kettő arról szólt, hogy a Time „támogatta” Adolf Hitlert és Benito Mussolinit. Ez mondjuk egy kissé csúsztatás, miután a Time világosan kijelenti, hogy az általuk kiadott „Év Embere” díj nem feltételez semminemű támogatást a lap részéről. Mindazonáltal a hitleres Time címlap és az „Év Embere” legenda egymagában egy igen erős negatív imázst ad. És ez a lényeg: pozícionálj az „ellenséged” mellé minél több negatív képet és eszmét. Más reklámok az LSD (a kutatás korai szakaszában) és többféle pszichiátriai gyógyszer kifejlesztésének támogatását támadták, ami a lap és az Eli Lilly nevű gyógyszer-óriáscég, a Prozac gyártója közötti feltételezett kapcsolatra utalt. Mint nekünk mondták, ez a cikk is a Lilly műve, ezzel vágtak vissza az Egyháznak, amiért az leleplezte a Prozac veszélyes mellékhatásait. Több reklámfilm is készült az Eli Lilly ellen, ezek egyike volt az a klip, amiben az a bizonyos kobra csúszik elő egy Prozac kapszulából – és amit végül is sikerült filmre venni.

Ezeket egy 80 oldalas kiskönyv egészítette ki, amiben részletesen kifejtettük az egész konspirációt. Ebben az egyik korábbi PR-cégünkre is ráhúztuk a vizes lepedőt. A brosúra szerint ők az Eli Lilly nyomására mondták fel a tanácsadói szerződésüket. A kiadvány címe: „A történet, amit a Time nem mondhatott el: ki irányítja a híreket a Time-nál, és miért?”, a borítón pedig fotó, amit Steve és én komponáltunk: egy régies stílusú, „Szerkesztő” felirattal ellátott üvegajtót mutat, amin keresztül egy tagbaszakadt, szivarozó fickó látható, amint fenyegetően tornyosul egy kis menyétszerű szerkesztő fölé. Maga a brosúra a USA Today egyik számának mellékleteként került forgalomba. Ez az egész kampány dollármilliókat emésztett fel, nem beszélve a sokheti álmatlan éjszakákról.

A USA Today kampány csak a legelső volt azok közül, amelyek felügyeletével Bill engem bízott meg. Miután újra elfoglalta a CO CMU posztot, én is vissza akartam térni a régi helyemre, a reklám- és promóciós igazgatói székbe; ott legalább sikeres voltam, és tudtam is hogy mit csinálok. De Bill hallani sem akart erről, ehelyett beosztott maga alá minőségbiztosítási vezetőnek. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem a minőségbiztosítás érdekelte igazán, hanem csak akart magának egy tartalék embert, akire rásózhat mindenféle spéci feladatot. 1991-ben a USA Today-kampány mellett egy tizenkét kötetes enciklopédiát is kiadtunk Hubbard technikai irányelveiből, valamint az általa tartott Saint Hill-i Különleges Tájékoztató Tanfolyam komplett hanganyagát, ami több mint négyszáz kazettát töltött meg.

A Dianetika Kampányhoz is volt még némi közöm, amit végül bukásnak könyveltek el. Az igaz, hogy eladtunk többmillió könyvet, de ez a többmilliónyi ember nem jött be az orgokba. Akkor meg minek erőlködjünk a könyveladással? Inkább azt kell elérnünk, hogy ezt a rengeteg vásárlót behozzuk az orgokba! Erről az egészről egy anekdota jutott eszembe, ami a híres csokoládémágnásról, Milton S. Hershey-ről szólt. Épp egy vonaton adott interjút, és a riporter megkérdezte tőle:

- Mr. Hershey, ha egyszer az Ön termékei ilyen óriási hírnévnek örvendenek, akkor miért reklámozza mégis őket?

- Mit gondol, milyen sebességgel halad ez a vonat? – kérdezte Hershey.

- Hát, kábé százzal mehetünk. – válaszolt a riporter.

- Akkor miért nem kapcsoljuk le a mozdonyt?

Nos, mi aztán lekapcsoltuk a Dianetika nevű mozdonyt. A több évnyi „újraszervezés”, a pénzügyi keret megkurtítása és az értelmetlen sportszponzorálások következtében az eladások lecsökkentek heti párezer példányra. Ráadásul nem úgy nézett ki, hogy belátható időn belül visszakapcsolnánk, szóval úgymond továbbra is az ezüstöt tisztogatottuk az étkezőkocsiban.

Csináltam egy sor felmérést, hogy kiderítsem, mi történik azokkal, akik megveszik a könyvet. Voltak, akik bele sem olvastak. Voltak olyanok is, akik elkezdték, de elakadtak benne. Mikor megkérdeztük, hogy miért nem alkalmazták az „auditálási” technikákat, többen azt felelték, hogy nem jött le nekik belőle, hogy a dianetika egy „csináld magad” terápiás rendszer. Mások egyszerűen túl összetettnek találták.

Kitaláltam, hogy kéne csinálni egy „Hogyan használd a dianetikát”-szerű filmet, amiben egy csomó vizuális példa és ábra segítségével el lehetne magyarázni a dianetika alapelveit, aztán lépésről lépésre bemutatni egy dianetika-ülés mozzanatait, méghozzá a lehető legegyszerűbb módon, hogy bárki megértse. Neki is láttam megírni a forgatókönyvet.

Az irodám ekkor a CMU „vezetői konténerében” volt. Éjjel-nappal a forgatókönyvön dolgoztam, nagyon ügyelve arra, hogy teljesen hű maradjak a könyvhöz. Ebben segítségemre volt az RTRC (Ron Technikai Kutatások és Összeállítások) csupa képzett auditorból álló csapata, akik folyamatosan ellenőrizték a technikai részleteket. Végül elkészült a nagy mű és jóvá is hagyták, úgyhogy át lett adva kivitelezésre a Gold filmrészlegének. Mitch Brisker barátomat, aki 1985-ben és ’86-ban már leforgatta pár TV-reklámomat, a Gold felvette rendezőnek. Nem volt Sea Org-tag, ennek ellenére csinos kis fizetést kapott, mivel „profi” volt. Továbbra is szerettem vele dolgozni – ő legalább még nem vesztette el azt a fanyar humorát.

1992. elején a 36-os Épület második emelete elkészült, és készen állt a fogadásunkra. Miután bejártuk a helyet, nagyon nehezünkre esett megőrizni a pókerarcunkat. Egy olyasvalaki tervezte, aki nem-művészként elképzelte, hogy milyen környezetben érezhetik jól magukat a művészek. Egyszerűen ocsmány lett. Egyetlen hatalmas padlástér volt az egész, kb. 1.000 m² alapterületű. Mivel eredetileg raktárhelyiségnek tervezték, ezért teljesen ablaktalan volt. A tető gúlaszerűen csapódott le négy oldalra, amitől az embernek bezártságérzete támadt. A tető dőlését álfalakkal és szuffitákkal próbálták álcázni, valaki pedig azzal próbált „művészies” jelleget kölcsönözni a dolognak, hogy körben végig a szuffiták fölött rózsaszín neonfényt futtatott végig. Ezt az első itt töltött hónap után véglegesen kikapcsoltuk, leszámítva azt az egy alkalmat, mikor egyik éjjel a poén kedvéért a rózsaszín neonokon kívül minden lámpát lekapcsoltunk, és bömböltetni kezdtünk valami ’70-es évekbeli diszkózenét. Ettől tisztára olyan lett a hely, mint egy night club.

A nagy teret fülkékkel osztották meg, de aztán aggályként felmerült, hogy ez „elvágná a kommunikációs vonalakat”, úgyhogy a falak végül csak derékig értek, egy kusza, átláthatatlan labirintust alkotva. Egyszer Charlie Rush barátom eljött meglátogatni. Ekkor az íróasztalom közvetlenül a bejárati ajtó mellett volt, ám ahhoz, hogy elérje, el kellett mennie egészen a terem végébe, majd megint vissza, át az útvesztőn. Mikor végül megtalálta a helyes utat, vidáman megkérdezte, hogy „Hol a sajtom?”

A vizuális tébolyt a falakra pingált örvényszerűen tekergő absztrakt minták tették teljessé. Az ablakok és órák hiánya miatt úgy festett az egész, mint egy rosszul designolt vegasi kaszinó. Ezen a helyen dolgoztam az elkövetkezendő tizenkét évben, napi 16-20 órát a hét minden napján.

A dianetika-filmem, a „Hogyan használjuk a dianetikát: vizuális útmutató az emberi elméhez” 1992. május 9-én, a Dianetika Ünnepen lett bejelentve, óriási csinnadratta közepette. Nagy sláger lett a szcientológusok körében, így megkezdtük az orgok könyvesboltjain keresztüli árusítást. Azonban én azt szerettem volna, ha az anyag a Dianetika könyv vásárlóihoz is eljut, (elvégre eredetileg nekik találtam ki az egészet), ezért áttértem a tervem második részére: megírni és leforgatni egy TV-shopos reklámot. Ezen a „hosszú formátumú reklámozási módszer” 30 percnyi műsoridőt biztosított a termékünk bemutatására és eladására.

Jan Gildersleeve-nek, aki 1986 óta a médiaigazgatóm volt, rengeteg tapasztalata volt a TV-shopos reklámok terén. Hosszú ideig dolgozott a Ronco-ról híres Ron Popiellel, ahol kitanulta a TV-shopok gyártásának és futtatásának minden csínját-bínját. Noha Jan nem volt tagja a Sea Orgnak és LA-ben élt, továbbra is tartottuk a kapcsolatot telefonon, és néha személyesen is, a ritkaságszámba menő LA-beli kiruccanásaim alkalmával. Az ő segítségével ismerkedtem meg a reklámmódszer struktúrájával és megírásának módjával.

Számos, különféle stílusú infomercial létezik, ezek közül én a „documercial” mellett tettem le a voksomat; ez olyasmi, mint egy dokumentumfilm, de valójában ez is a kemény eladásról szól. Ezenkívül ennek kevésbé volt kereskedelmi beütése, ami fontos szempont, ha az ember „egyházat” működtet. Jan összehozott pár TV-shopos nagymenővel (Greg Renker, Tim Hawthorne, meg még egy páran), akik adtak pár gyakorlati jótanácsot. Azt javasolták, hogy a félórás program három „felhívást” tartalmazzon (ezek olyan kétperces szegmensek, ahol magát a terméket, annak árát és elérhetőségét mutatják), amik három nyolcperces szegmens közé ékelődnek be.

Jelentős mennyiségű kutatás és tervezgetés előzte meg azt is, hogy egyáltalán mit reklámozzunk. Végül a „komplett Dianetika Kit”-re esett a választás, ami magát a könyvet, a videót és Hubbard négy, a dianetikáról szóló előadás-kazettáját tartalmazta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megírtam a forgatókönyvet és átadtam legyártásra, amit újfent Mitch vezényelt le. Szóvivőnek egy szcientológus színészt, Michael Fairmant béreltük fel. Michael egyike volt azoknak a keményen dolgozó karakterszínészeknek, akit mindenki ismer, de senki sem tudja a nevét. Rendszeresen szerepelt a „Hill Street Blues”-ban és a „Cagney és Lacey”-ben, de ezenkívül kismillió TV-showban és filmben is játszott. Remekül össze tudtunk dolgozni, egyszerre vitt erőt és kedvességet a szerepébe. A „felhívásokat” egy fiatal, kezdő színésszel, Kelly Yaegerman-nel vettük fel. Az ő szájából igazán nélkülözhetetlennek és szexinek hangzott a „Dianetika Kit”.

Mikor elkészültünk a félórás programmal, leteszteltük egy fókuszcsoporton; ezt a szcientológiában rajtam kívül valószínűleg senki más nem tette meg. A feladattal egy LA-i céget bíztunk meg, akik két különböző csoportot vizsgáltak. Az alanyok vetítés közben a kezükben levő apró tárcsa mozgatásával jelezték, hogy mennyire keltette fel a reklám az érdeklődésüket, a tesztet pedig egy közös elemző beszélgetés zárta. Nagyon érdekes volt. Az egyik dolog, amit megtudtunk, hogy az emberek egyszerűen nem hitték el, hogy valaki ilyen gyorsan tud kezelni egy helyzetet a dianetika segítségével. A filmen ez valóban úgy tűnt, mintha pár perc lenne az egész, úgyhogy újravágtuk, és többféle ülés felvételeinek beúsztatásával érzékeltettük az eltelt időt. Ezzel, meg még pár kisebb igazítással a reklámunk készen állt a sugárzásra.

Érdekes módon a filmrészleg nem vette jó néven a program átszerkesztését: kijelentették, hogy ők már elvégezték a dolgukat, és az én újravágási kérelmem is azt jelzi, hogy a magam dolgát nem jól csináltam meg elsőre. Azaz „etikátlan” vagyok, és az „upstat” filmrészleggel akarom helyrehozatni az általam elkövetett hibákat. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy miről is szól egy ilyen fókuszcsoportos tesztelés, de egyszerűen nem fogták fel. Mindent elsőre kell jól csinálni, elvégre Hubbard is mindig így csinálta, nemde? Most hogy lehet vitába szállni egy ilyen eszmefuttatással?

A médiamegjelentetéssel a Santa Monica-i Williams Television Time-ot bíztuk meg. Ennek vezetőjét, Katie Williams-et a „TV-shop királynőjeként” emlegették; a vállalatát néhány röpke év alatt az USA legsikeresebb infomercial-médiabirodalmává fejlesztette. Mikor először találkoztunk velük, egy kis irodaépületben szorongtak a Santa Monica Boulevardon, és átmeneti trélereket állítottak föl az épület előtti parkolóban arra az időre, amíg át tudnak költözni a közelben levő hatalmas irodaházba. Katie nagyon lelkes volt a Dianetika-projekttel kapcsolatban, és megegyeztünk, hogy ők intézik a médiajelenlétet, valamint a statisztika-készítést és elemzést is.

A hívások fogadására egy nebraskai céget, az omahai West Telemarketing-et szerződtettem. Többen számon kérték rajtam, hogy miért egy külsős telefonos céget bízok meg, „miért nem irányíttatjuk a Bázisra a hívásokat, aztán majd ráállítunk pár munkatársat a telefonokra”. Ilyenkor elmagyaráztam, hogy amikor adásba kerül a reklámunk, néhány perc alatt akár száz telefonhívást is kaphatunk, amikor meg nincs adásban, akkor az operátorok ücsöröghetnek a telefon mellett naphosszat. Ráadásul éjjel-nappal jöhetnek be rendelések. Miután ismertettem a tényeket, belátták, hogy ez a leghatékonyabb módja az ekkora volumenű hívások fogadásának. Elutaztam Omahába, és megnéztem, hogyan dolgoznak: egy óriási teremben, hosszú sorokban ültek az operátorok. Mikor a hirdetésünkkel kapcsolatos telefonhívás érkezett, egy nagy képernyőn megjelent a hozzá tartozó üdvözlőszöveg, így bármelyik kezelő fogadhatta a hívást. A módszer lényege az, hogy így nincs szükség eladókra – a betelefonálók csak rendeléseket adnak le, amiket csak fel kell venni. Az egész nagyon jó benyomást tett rám.

A „Dianetika Documercial” próbasugárzására 1992 vége felé került sor. Az eredmények nem egészen a reményeim szerint alakultak, de így is több száz Dianetika Kitet adtunk el hetente. A kirakó utolsó darabja a belső „Dianetika Forródrót” létrehozása volt. A könyv, a videó- és hangkazetták mellett a csomag legfontosabb eleme az az ígéret volt, miszerint a kit vásárlói jogosultak az ingyenesen hívható Dianetika Forródrót igénybevételére, ahol szakképzett dianetika-tanácsadók felelnek az érdeklődő kérdéseire és segítenek a dianetikai auditálásában. A CMU hátsó traktusában kialakítottak egy üvegfallal leválasztott területet (a „művészien” kígyózó vonalak természetesen az üvegen sem maradhattak el), ahol két teljes időben dolgozó operátor kezelte a telefonokat. Az egyikük Caroline Mustard fia, Josh Charbonneau volt, egy nagyon mókás és értelmes fiatalember, a másik Pat Gualtieri, egy veterán közönségosztály-munkatárs. Pat humorérzékét csak a mérete múlta felül. Kivételesen gondoskodó típus volt és imádott beszélni, úgyhogy ezt a munkát neki találták ki. Amikor az „1-800-as Egység” nem győzte fogadni a hívásokat, segélykiáltásukra az egész CMU csapat egy emberként rohant a telefonokhoz.

Nagyon szerettem a vonal másik végén levő emberekkel beszélgetni. Ők már megvették a Dianetika Kitet, úgyhogy alapból érdeklődőek voltak, én pedig éreztem, hogy valóban segítek nekik. Az, hogy valódi emberek valódi életén tudok segíteni, nagyon sokat számított nekem.

Rengeteg intelligens kérdés merült föl a dianetikai auditálással kapcsolatban. Mint kiderült, az emberek legfőbb problémája az auditáláshoz szükséges társ megtalálása volt, úgyhogy kidolgoztunk egy ajánlórendszert. A nevek és a címek mind fenn voltak a számítógépen, úgyhogy nem volt nehéz találni egy másik személyt ugyanazzal az irányítószámmal. A kampány ezen része futótűzként kezdett terjedni, és hamarosan többszáz ilyen „dianetikai ko-auditáló csoport” jött létre.

Bill szerette kézivezérelni az infomercial-sugárzások helyszíneit. Minden héten átnéztem az eredményeket, és számítógépen csináltam neki egy elég részletes analízist a területi eladásokról. Ez alapján kidolgoztunk egy stratégiát, amivel elrohantunk Santa Monicába, hogy megbeszéljük Katie-vel a teendőket. Bill szívesen belekotnyeleskedett a Williams Television Time munkájába is, gyakran órákon keresztül dirigálta, hogy melyik médiacsomagokat vegyék meg. Katie hihetetlenül türelmes volt vele, pedig biztos vagyok benne, hogy az agyára ment mindenkinek.

A Dianetika Documercial-lal mindig baj volt. Az eredmények sosem voltak elég jók, minden „downstat” kész tragédia volt. A Golden Era Productions-be való beolvadásunk óta péntek esténként értekezletet kellett tartanunk az MCI-ben. Ilyenkor kihordtuk az asztalokat, a székeket pedig félkörívben állítottuk föl. Abban az időben 4-500 dolgoztak a Goldnál. Az értekezletnek szigorú menetrendje volt, amit természetesen Hubbard talált ki. Az első résznek „zűrök és kezelésük” volt a neve. Mindegyik részleg veszetője felállt, és beszámolt a csapatát ért „zűrökről” (katasztrófák, vészhelyzetek, downstatok), és hogy milyen „kezelést” eszközöltek a zűr elhárítására. A teremben uralkodó hangulat amúgy inkább illett egy római amfiteárumba, mint egy üzleti megbeszélésre: a közönség vért akart. Minden mocskos részletét hallani akarták a zűrnek, de leginkább hogy ki okozta, és az illető milyen „etikai kezelésben” részesült. Bármiféle kísérlet a zűr elbagatellizálására vagy igazolására csak gúnyos huhogást és füttykoncertet eredményezett. A tömeg könyörtelen igazságszolgáltatást követelt a bűnösök fejére.

Elég gyakran kellett nekem bejelenteni a CMU zűrjeit, különösen ha a Documercial-lal volt kapcsolatos. Egy idő után rájöttem, hogy ha az ember tétovázik vagy bizonytalannak tűnik, akkor a tömeg úgy csap le rá, mint hiénák a sebesült antilopra. Érdekes módon a megoldás az volt, ha az illető dühös – nem a hallgatóságra, hanem a kialakult helyzetre. Ha dühösen, szenvedélyes hangnemben beszéltem a zűrömről és a kezeléséről, akkor a tömeg mellém állt. Elég gyakorlott lettem ezen a téren. Mások nem voltak ilyen szerencsések: mindennapos eset volt, mikor egy szerencsétlen dolgozó a könnyeivel küszködve teljesen belegabalyodik a mondandójába, míg végül kivezetik a teremből, és a felettese veszi át helyét. Megrázó élmény volt, ilyenkor mélyen megvetettem ezeket az értekezleteket.

Az „alacsonyabb kondíciók” szintén a mindennapos élet részét képezték a Goldnál. Hubbard kidolgozott egy rendszert a „kondíciókról” (a létezés szintjeiről) és a „formulákról” (ezek kezelési módjairól). Ezek konkrétan meghatározott sorrendben követték egymást. Az ember a formulák alkalmazásával felfelé mehetett a kondíciókon, a Normáltól a Bőségen át az Erő kondíciójáig. Lefelé volt a Szükséghelyzet, Veszély, Nemlétet, Teher, Kétség, Ellenség, Árulás és Zűrzavar kondíciója. Ahhoz, hogy az ember ezekből kiemelkedjen, precízen alkalmaznia kellett a hozzájuk tartozó formulákat, amit a feljebbvalók és az etikatisztek folyamatosan ellenőriztek.

A Teher kondíciójából a legnehezebb kikerülni: ehhez „hatásos csapást kell mérni a csoport ellenségeire”, majd „az illető által okozott károkat a csoport átlagos tagjától elvártaknál jóval magasabb szintű személyes hozzájárulással helyre kell hozni”. Ezt egy „jóvátételi projekt” keretén belül kellett elvégezni, az egyén „személyes idejében”. Tekintve, hogy a hét minden napján 16 órát dolgoztunk, ez a „személyes idő” elég nevetségesen hangzott; az alvásidőt kellett érteni rajta.

Amikor lezártad a „jóvátételi projektet”, „engedélyt kell kérni a csoport minden tagjától a csoportba való visszatérésre, ami csak többségi döntés esetén valósulhat meg”. Figyelembe véve, hogy a Gold csaknem 500 főből állt, ennek kivitelezése herkulesi erőfeszítéseket kívánt. Le kellett írni a programod lépéseit, majd kb. 100 példányban sokszorosítani. Ezeket minden étkezésnél szélsebesen ki kellett osztani, rávenni a jelenlévőket, hogy aláírják, majd gyorsan visszaszedni – végül kezelni azt a néhány kukacoskodó tagot, aki kifogásolja az ellenségre mért csapás „hatásosságát” vagy a jóvátételi projekt hosszát. Általában három-négy napba tellett, míg valaki megszerezte a szükséges mennyiségű hozzájárulást; bődületes időpocsékolás. Néhányszor felvetettem, hogy talán elég lenne az illetőnek csak a saját részlegét végigjárni, de nem, Hubbard nem ezt mondta.

Az „alacsonyabb kondíciókon” levő embereknek még az átlag munkatársaknál is kevesebb joguk volt: nem tarthattak szünetet, nem mehettek a kantinba meginni egy kávét vagy harapni valamit, nem vezethették a saját autójukat, valamint tovább kellett dolgozniuk, mint a többiek.

Hogy tovább szigorítsa ezt a már amúgy is drákói fegyelmezési rendszert, Hubbard kitalálta a „csapatrészesedési rendszert”. Mint mondta, erre azért van szükség, hogy a Gold dolgozóiban realizálódjon, hogy a szervezet érdeke az ő érdekük is, csakúgy, mintha részvényesek lennének. Sajnos a dolognak semmi köze nem volt a valódi részvényekhez. Minden dolgozó kapott öt kártyát: a Szociális Kártyát, Bónusz Kártyát, Fizetés Kártyát, Étel Kártyát és Szállás Kártyát. Ha az illető bűnösnek bizonyult valamiben, akkor a felettese vagy az Etika Tiszt „húzhatott egy kártyát”. Ha a Szociális Kártyát vesztetted el, akkor nem mehettél eltávozásra, és semmilyen rendezvényen és bulin nem vehettél részt. Ha a Bónusz Kártyádat vették el, akkor nem fizettek bónuszt. Tekintve, hogy amúgy sem kaptunk bónuszt soha, ez amolyan nullás kártyának számított. A Fizetés Kártya elvesztésével nem vehetted föl a fizetésedet. Akinek az Étel Kártyáját vették el, az csak rizst és babot ehetett. Ha pedig a Szállás Kártyád veszett oda, akkor nem mehettél haza, alhattál a szabadban vagy az irodában. A rendszert taglaló irányelv végén Hubbard vidáman megjegyezte, hogy „létezik egy jutalomrendszer is”. Hát ez újdonság volt nekünk, mivel soha semmiféle „jutalomrendszerről” nem adtak ki közleményt.

Nem meglepő módon ez a „csapatrészesedési rendszer” hamar a perifériára szorult. A csoportvezetők időnként hónapokra megfeledkeztek az egészről. A felsővezetés óriási erőfeszítéseket tett a visszaállítására, folyton azon nyavalyogtak, hogy „miért nem marad benn a csapatrészesedési rendszer”. Ezt a kérdést bármelyik dolgozó megválaszolhatta volna, ha meri: a rendszer azért ilyen népszerűtlen, mert egy nagy marhaság az egész.

Tehát az alacsonyabb kondíciók és a kártyázások közepette az átlag munkatársat úgy hajtották a teendői között, mint patkányt az útvesztőben.

S ha mindez még nem lett volna elég, Miscavige is hozzáadta a mixhez a saját kis játékait. Egyszer például csináltatott többszáz fekete baseball-sapkát, és mindegyikbe belehímeztetett egy munkakört, a CMO Int parancsnokától egészen a Goldos világítóig. A szcientológiában az egyén munkáját „kalapnak” nevezik. Miscavige kijelentette, hogy mivel ő hordja mindenkinek a „kalapját”, ezért mindenki az ő tulajdona. Csináltatott egy nagy polcrendszert az MCI-be, ahol ezek a sapkák ki voltak állítva. Ha valaki „vissza akarta szerezni a kalapját”, akkor írnia kellett egy kérelmet Miscavige-nek, amiben kifejti, hogy milyen szorgalmasan végzi a munkáját. Ez így ment hosszú hónapokig. Eközben élvezettel dörgölte mindenki orra alá, hogy nála van a sapkája.

Máskor arra kapott rá, hogy nagy, ronda, rikító színű kitűzőket rakatott az emberekre, rajtuk mindenféle megalázó szöveggel, például „SP vagyok”, „Stat-összeomlasztó”, vagy szimplán „Wheeeee!” (a Marketing csoportnak ezt osztogatta legszívesebben). Ezt a kitűzőt állandóan viselni kellett, az eltávolításához szintén kérelmet kellett írni Miscavige-nek. Ennek is csak a megalázás volt a célja, így demonstrálta, hogy övé minden hatalom, és bármit megcsináltathat az emberrel.

Egyre kevesebb alkalommal láthattam a családomat, de azért tudtuk tartani egymással a kapcsolatot. 1993 nyarán Kimball bátyám elújságolta, hogy újra összejött az egyetemi szerelmével, Cathy Mullins-szal. Néhány éve vált el előző feleségétől, Deborah-tól, aztán egy nap Cathy megtalálta őt. Együtt jártak az egyetemi éveik alatt, és ami azt illeti, Cathy hozta be Kimet a szcientológiába. 1967-ben elment az Apollóra, ahol Hubbard személyes segédje volt, mígnem egyszer bajba keveredett, és visszatért az Államokba, majd harminc évre hátat fordított a szcientológiának. Most újra összejöttek Kimmel, és elhatározták, hogy összeházasodnak. Nagyon örültem nekik, és megígértem, hogy az év folyamán valamikor meglátogatom őket.

Augusztusban kaptam egy levelet Gwennie-től, és megdöbbenve láttam, hogy a borítékot a kaliforniai Dana Point-ban adták fel – hiszen az a Hemet mellett húzódó hegy túloldalán van! Gwennie rendszeresen hallatott magáról az évek során, elküldte nekem a Rutgers-beli diplomázási fotóját, majd egy sor képeslapot a világ minden tájáról, ahol a szörfös barátjával, Bennel megfordult. Végül Balin kötöttek ki, ahol egy fűkunyhóban laktak és egész nap szörföztek. Most viszont visszatért, és a közelben telepedett le.

Nancy és én kikönyörögtünk egy vasárnapi eltávot, és elmentünk meglátogatni őket. A 74-es úton átkeltünk a Cleveland-i Nemzeti Erdőn, egészen San Juan Capistranóig. Könnyedén eltaláltunk a Dana Point-beli lakásához.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mikor utoljára láttam, még csak egy 12 éves kislány volt. Mostanra egy 24 éves, gyönyörű nővé érett. Szorosan megölelt, és bemutatott minket a nagydarab, jóképű, szörfös fiújának. Csodálatos napot töltöttünk együtt, s míg Ben a haverjaival szörfözött, addig mi bejártuk a tengerpartot. Gwennie mesélt a terveiről is, produkciós asszisztensként akart elhelyezkedni a filmiparban. Egyszerűen nem tudtam betelni vele, annyira gyönyörű, tehetséges és értelmes volt. Megfogadtuk, hogy továbbra is tartjuk a kapcsolatot, aztán Nancy és én visszamentünk a Bázisra. Még egyszer találkoztunk ugyenebben az évben, egy nagy családi Hálaadási ünnep alkalmával. Ott volt Anya, Kim és új felesége, Cathy, Kim két gyermeke, Nancy, Gwennie és én. Ez után noha rendszeresen leveleztünk, ám személyesen csak húsz év múlva találkoztunk újra, egészen más körülmények között.

Anyával is tartottam a kapcsolatot: annak ellenére, hogy immár tilos volt személyes jellegű telefonbeszélgetést folytatni egy etika tiszt felügyelete nélkül, minden vasárnap reggel felhívtam Anyát a városban egy nyilvános telefonfülkéből. Ezzel súlyosan megszegtem a szabályokat, de egyáltalán nem érdekelt. Anya bátyja, Frank bácsi egy nyugdíjas-lakókocsiparkba költözött Hemetbe, ami mindössze néhány percre volt a Kirby Garden Apartments-től, ahol Nancy-vel laktunk. Egyik nap Anya félénken megjegyezte, hogy tudja, merre van a Golden Era Productions. Egyszer elhajtott a Bázis mellett, és látta a táblát. Ezután mindig szólt nekünk, amikor készült meglátogatni a bátyját, mi pedig ellógtunk a vasárnap reggeli CSP-ről, és a bácsikámnál találkoztunk. Ez is teljességgel szabályellenes volt, de fütyültem rá. Aprócska lázadás volt ez a szememben, ráadásul láthattam Anyát.

Szeptemberben megkezdtük az előkészületeket egy hatalmas, titkos rendezvényre, amiről a CMU előleges eligazítást kapott. Miscavige titkos tárgyalásokat folytatott az IRS-el, és hihetetlen módon megegyezésre jutott velük. Azt rebesgették, hogy a szcientológia teljes adómentességet fog kapni. A mi feladatunk az volt, hogy készítsünk erről a megállapodásról egy rakás brosúrát és egyéb ismertető anyagot, amit majd az eseményen fognak osztogatni. Az egészet nagyon csendben kellett csinálnunk, senki nem értesülhetett róla a nagy bejelentés előtt. A rendezvény időpontja többször eltolódott, mivel a végleges megállapodás is csúszott, aztán egyszercsak bejelentették, hogy egy hét múlva jön el a nagy nap. Az orgok megszállottként dolgoztak, hogy eljuttassák az embereket a helyszínre. Kibéreltük az LA Sports Arénát az esemény lebonyolítására, repülő- és buszjáratokat szerveztünk, hogy annyi szcientológust el tudjunk hozni LA-be, amennyit csak lehet. Azon a héten éjjel-nappal dolgoztunk, hogy mindennel elkészüljünk. A nyomdagépek még akkor is mentek, amikor a rendezvény már elkezdődött, végül az elkészült anyagot gyorsan bepakoltuk a teherautókba, és már rohantunk is a helyszínre. Leadtuk a brosúrákat a kiosztásért felelős személyzetnek, majd beosontunk az arénába.

A nézőtér zsúfolásig volt emberekkel. Körülbelül tízezer szcientológus gyűlt össze aznap este – soha nem voltak még ennyien együtt, és valószínűleg soha többé nem is lesznek. A színpadon gigantikus méretű díszletet állítottak föl, nagy oszlopokkal és fáklyákkal. Miscavige elemében volt. Egy magasított pódiumon állt, és mindenki áhítattal hallgatta a mondókáját, miszerint ő és Marty Rathbun, az RTC etikai felügyelője éppen Washington utcáin sétáltak, amikor egy hirtelen jött sugallattól vezérelve benéztek Fred Goldberghez, az IRS (az amerikai adóhivatal) elnökéhez, és ez a spontán találkozó végül teljes adómentességet hozott a Szcientológiai Egyháznak. Mesterien előadott, lebilincselő történet volt, a legnagyobb hőse pedig ő maga volt.

- A háborúnak vége! – bömbölte a beszédje csúcspontján. A zenekar győzelmi indulót zengett, konfetti záporozott a közönségre, a Miscavige háta mögötti hatalmas kijelzőkön „A HÁBORÚNAK VÉGE” felirat villódzott. A tömeg extázisban volt.

Úgy tűnt, a szcientológia végre győzött. Nincs több csata, nincs több ellenség. Most már talán tényleg koncentrálhatunk a szcientológia terjesztésére, és megfeledkezhetünk a politikai játszmákról, belharcokról és a védekező akciókról.

Én továbbra is a Dianetika Kampányon dolgoztam, megpróbáltam pontosan kodifikálni, hogy hogyan vegyük rá az embereket, hogy használják a dianetikát, alakítsanak csoportokat és végül jöjjenek be az orgokba. 40.000 Dianetika Kitet adtunk el, és csaknem ezer dianetika-csoport megalakulása felett bábáskodtunk. Ez utóbbi adatra a felsővezetés is felfigyelt, és elhatározták, hogy kell készíteni egy videót ezekről a csoportokról, amit az 1994-es május 9-i ünnepségen mutatnánk be. A Goldból egy kis forgatócsoport indult útnak, és bejárta az egész kontinenst, hogy filmre vegye ezeknek az embereknek a dianetika által elért „nyereségeit”. A visszahozott anyagból egy 30 perces dokumentumfilm lett összevágva a Dianetika csoportokról, amik úgy nőttek ki a semmiből, „mint az ’50-es években”. Az eredmény, ellentétben az általában csillogó-villogó és fellengzős szcientológus filmekkel, meglepően tényszerű és szívbemarkoló lett. A szereplők hús-vér emberek, a ko-auditálásokról és a nyereségeikről szóló beszámolók pedig szívből jövőek voltak. A zenei részleg hegedű- és akusztikus gitár-szólós, érzelmes aláfestő zenét komponált hozzá, a narrátor Ronnie Miscavige volt. A „Hamisítatlan Dianetika” videó nagy sikert aratott az 1994-es Május 9-i Ünnepségen.

Az utolsó lépés, az utolsó láncszem az emberek a Dianetika-csoportokból az orgokba való átcsábítása volt. A Dianetika Kampányt Phil Anderson, a Stratégiai Könyvterjesztési Egység egyik alapító tagja vezette, ő és én elhatároztuk, hogy egyszer és mindenkorra lezárjuk a Dianetika Szemináriumok kérdését. Az évek során számos alkalommal megpróbálkoztak ezekkel a szemináriumokkal, az egyik sikeres volt, a másik nem. Alapos kutatómunkával és felmérések egész sorával kiderítettük, hogy mi tette a sikeres szemináriumokat sikeressé. Az eredmények alapján megalkottuk a kulcsrakész Dianetika Szeminárium receptjét: az adott területen három promó levet kiküldeni a Dianetika-vásárlóknak, a szeminárium előtti héten végigtelefonálni a vásárlók listáját, valamint egy részletes forgatókönyv az eseményről, kezdve a „Hogyan használjuk a Dianetikát” videó bemutatásától egészen a ko-auditálási párokra való felbontásig. Mindent aprólékosan kidolgoztunk az utolsó részletig.

Phil és én elrepültünk Atlantába, és élesben is kipróbáltuk a rendszert. Az ottani orgnál teljesen odavoltak a ténytől, hogy mi tényleg azért mentünk, hogy segítsünk nekik – ahogy mondták, a Menedzsmenttől eddig többnyire csak stat- és pénzköveteléseket kaptak, valós segítséget nem nagyon. A szemináriumot az egyik közeli hotelben tartottuk, csaknem százfős hallgatóság előtt. A rendezvény végére a legtöbbjük igazán lelkes és boldog volt. Úgy tűnt, beletaláltunk a tutiba.

Még kb. húsz helyen rendeztünk ilyen próbajátékot, szerte az országban. Phil volt az előadó, időnkét Pat Gualtieri is betársult hozzá. Átlagosan minimum ötven részvevővel számolhattunk egy hétvégén, de gyakran száznál is többen voltak. Ráadásul ezek az emberek BMW-kkel és Mercedesekkel érkeztek – intelligens, egyetemet végzett emberek, akik alig várják, hogy a dianetikáról hallhassanak.

Tehát valóban egy kulcsrakész szeminárium-csomagról volt szó, amit csak használni kellett. A baj csak az volt, hogy nem érdekelt senkit. Sőt, ami azt illeti, a Vezetői Réteg egyenesen visszadobta a csomagot. És hogy miért? Azért, mert a szemináriumokat hotelekben tartottuk, és így az orgok nem tudták beleszámítani a részvevőket a látogatói statisztikájukba! Nem viccelek, tényleg ez volt a kifogás. A szemináriumokat az orgokban kell tartani, pont. Rámutattam, hogy egy-egy alkalommal 50-100 fős hallgatóságra lehet számítani, és a legtöbb org nem tud fogadni egyszerre ennyi embert. Például az Atlantai Org 6-os Divíziójához is legföljebb csak 15-20 főt lehet bezsúfolni. – Hát akkor majd kisebb szemináriumokat tartanak. – jött a válasz. A dolog eldőlt, az orgban kell tartani őket. És orgos dolgozókkal, nem pedig holmi külsős marketing-vándorcirkusszal.

Próbáltuk rávenni az orgokat, hogy használják a módszert, de a valóságban nem sok minden történt, és a „tökéletes” Dianetika Szeminárium-csomag gyorsan kimúlt. Megint minden együtt volt a robbantásra, és megint besült valami miatt.

A Bázis továbbra is növekedett. A 36-os Épület elkészültével a Bázis védelmi kerülete is megnőtt. Egy nagyszabású projekt keretein belül új szögesdrót-kerítést húztak a birtok köré, kamerákat és mozgásérzékelőket állítottak föl. A 36-os Épület mellé egy új őrbódét húztak fel, az alagsorban állították fel a biztonsági központot. A 36-os mellett egy hatalmas filmlabort építettek, hogy a Goldnak ne kelljen csillagászati labordíjakat fizetnie egy film elkészítéséhez és sokszorosításához. A Sea Org munkatársainak megtanították a filmfeldolgozás mikéntjét, és hogy mire kell vigyázni egy pormentes környezetben. A filmlabor irdatlan mértékű beruházás volt mind pénz, mind idő szempontjából, ám sajnos csak pár évig működött, utána a filmipar áttért a digitális technológiára – és ezt a hatalom gyakorlóinak látniuk kellett volna előre.

A filmlabor mögött lefektették a „Szállásépületek” alapjait – ez négy hatalmas dolgozói szállást takart.

Az egyik esti mustra után visszatereltek mindenkit az MCI-be, és kiosztottak egy kérdőívet, amit sürgősen ki kellett töltenünk. Az egyik, ártatlannak tűnő kérdés az volt, hogy „A városban vagy a Bázison laknál szívesebben? Indokold meg!”

Tudtam, hogy ezen a helyen nem létezik olyan, hogy ártatlan kérdés. Nem volt kétséges, hogy így is-úgy is be kell majd költöznünk a Bázisra, ezzel a kérdéssel pedig csak az „ellenszándékúságot” akarják kiszűrni és kezelni. A nevünket is fel kellett írni a lapra, úgyhogy egy rossz válasz biztosan bajba keveri az óvatlan személyt. Úgyhogy azt írtam, hogy természetesen a Bázison szeretnék lakni, és minden okot megadtam nekik, amit hallani akartak. Az évek alatt elég jó lettem a túlélésben.

Sokan sajnos nem voltak elég óvatosak, és őszintén válaszoltak. Az egyikük a feleségem volt.

Még aznap éjjel a Bázis összes dolgozóját összekürtölték egy vészmegbeszélésre az MCI-be. Nem volt idő berendezni a helyiséget, úgyhogy álltunk. Az RTC emberei úgy sorakoztak a terem két oldalán, mint a rohamrendőrök. Némi várakozás után Miscavige bejött, és föllépett a pódiumra. Tajtékzott a dühtől, és olyan hangerővel kezdett ordítani, hogy a feje szó szerint céklavörös lett. Vannak egyesek, akik azt merészelték válaszolni, hogy inkább a városban laknának! Etikátlan bűnözők! Alantas dilettánsok! Ezek az alakok „más pecsenyét sütögetnek”. Ezek boltba akarnak menni vasárnap reggelenként. Ezek a Bázison kívül akarják eltölteni a szabadidejüket. Ezek az emberek nyilvánvalóan rosszindulatú mocskok.

Végül egyiküket külön is kiemelte. Nancy volt az. Felolvasta az általa írt választ: az egyik oknak azt írta, hogy ő a saját ízlése szerint akarja földíszíteni a lakását, nem pedig valami „erőltetett skót stílusban”. Döbbent morajlás hullámzott végig a termen. Mindenki tudta, hogy a „skót stílust” maga Hubbard rendelte el! Az elképzelhető legnagyobb eretnekség!

Nancy-t azonnal eltávolították a posztjáról – akkoriban reklámszövegeket írt – és fizikai kényszermunkára ítélték, amit múltbéli hagyatékként „fedélzeti munkának” hívtak. Dolgoznia kellett a kondícióin, és meg kellett kérnie a csoportot, hogy fogadják vissza. Mikor visszatérhetett a CMU-ba, az 1-800-as Egységben vette föl a telefonokat. Azonban teljesen megtört, nem az a boldog, mókás Nancy volt, akit én ismertem. Visszahúzódó és hallgatag lett, még velem is. Adj neki egy kis időt – mondtam magamban. Talpra fog állni, ahogy eddig is.

1995. májusában, egy szombati napon Bill behívatott az irodájába. Aznap este volt a nagy május 9-i ünnepség, Nancy és még egy csomó ember lement LA-be kinyomtatni a promóciós anyagokat és a rendezvény helyszínére szállítani. Nancy elvitte az autónkat, a Mazda RX7-est.

Bill leültetett egy székbe. Úgy látszott, valami komoly dolgot akar nekem mondani, ugyanakkor valahogy furcsán önelégültnek tűnt.

- Nancy lelépett. – közölte.