A Dianetika által szponzorált Pontiac Fiero, a Del Mar-i Camel Grand Prixen (Dél-Kalifornia)

- Látni akart, Sir? – dugtam be a fejemet a Bolygószintű Terjesztési Org új parancsnoka, Ronnie Miscavige irodájának ajtaján.

- Igen, gyere be, Jeff. – bökött a helyettese, Bill Dendiu íróasztala előtti székre. Mindketten nagyon komornak tűntek.

1987. január elején járunk. Ronnie és Bill egyszercsak megjelentek nálunk, és tájékoztatták a Stratégiai Könyvértékesítési Egység tagjait, hogy az RTC vezetőtestületének elnöke, David Miscavige küldte őket azzal a feladattal, hogy hozzanak létre egy új Bolygószintű Terjesztési Orgot, amibe az én egységem is bele fog tartozni. Az org parancsnoka Ronnie lesz, Bill pedig a termelésért felelős parancsnokhelyettes.

Akkor még nem nagyon ismertem őket. Tudtam, hogy Ronnie David Miscavige bátyja, láttam is rajta a családi vonásokat. Ronnie magasabb volt, szőke hajú, és jóval lazábbnak tűnt meglehetősen heves vérmérsékletű öccsénél. Dendiu a Portlandi Kereszteshadjárat ismert alakja volt, amolyan univerzális problémamegoldó ember, aki a lehetetlent is véghezviszi. Némileg emlékeztetett Michael Keatonra, és a távoli múltban stand-up humoristaként dolgozott Hollywoodban. Az elkövetkező években nagyon jól megismertem Billt, és rájöttem, hogy a vele folytatott beszélgetések inkább monológok voltak. Tudott nagyon vicces is lenni, de időnként kegyetlen és goromba volt. Én ez utóbbi oldalát ismertem meg előbb.

- Lenyúltad az Egyház pénzét! – sziszegte.

- Tessék? – az utolsó dolog, amire számítottam, egy ilyen letámadás volt.

- Az úgynevezett bónuszrendszered segítségével te és a beosztottjaid többezer dollárnyi egyházi pénzt sikkasztottatok el – köpte felém Dendiu haragtól vöröslő arccal.

- Álljunk csak meg egy pillanatra, ezt a bónuszrendszert a Nemzetközi Pénzügyi Iroda jóváhagyta… - hebegtem.

- Azt hiszed, ez feljogosít arra, hogy az összes többi Sea Org-tagnál nagyobb fizetésed legyen? – dörögte.

- Több könyvet adtunk el, mint bárki más a szcientológia történetében – vágtam vissza. – Az összes nagyobb bestseller listára följuttattuk…

- Többet keresel, mint az RTC vezetőtestületének elnöke! – üvöltötte. Persze ez hazugság volt. Akkoriban Miscavige több mint 85.000 dollárt fizetett magának évente, a mi bónuszrendszerünk pedig évi 1-2.000 dollárt emésztett fel. Ráadásul ebből a pénzből egy használt autót vettem, hogy hatékonyabban tudjak dolgozni!

Bill nem hagyta magát, egyik vádat vágta a fejemhez a másik után. – Lefeküdtél Jan Gildersleeve-vel, igaz? – ordította.

Már maga a gondolat is nevetséges volt. Boldog házasságban éltem Nancy-vel, Jan, a médiaigazgatóm pedig egy brilliáns, ám kissé nyers, gyakorlatias nő volt.

Megpróbáltam Ronnie-val szót érteni. - Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem tőle. Valami itt nagyon nem stimmelt – ki kellett derítenem, micsoda. Ő megrázta a fejét, és hanyagul hátradőlt a székében. Nyilvánvalóan parancsra estek nekem ilyen ádáz módon – de miért?

A tortúra több mint egy órán át folytatódott. Üvöltöztek velem, az összes létező bűnnel megvádoltak, végül pedig „alacsonyabb kondícióra” raktak. Megtörten, teljesen összezavarodva léptem ki a folyosóra. Éppen most fejeztük be a szcientológia történetének legnagyobb könyvüzletét; én személyesen voltam a felelős több millió kötet eladásáért. A Dianetika fönt virított minden fontosabb bestseller listán. Miért pont én lennék egy ilyen egészpályás letámadás célpontja? Akkor sem bírtam fölfogni, és később sem kaptam magyarázatot, azt leszámítva, hogy „etikátlan” voltam.

Ronnie és Bill a főépület 2. emeletén, a sarokirodámmal szemben állították föl a főhadiszállásukat. Nekiálltak kiüríteni az összes helyiséget abban az épületszárnyban – előkészítették a helyet a Bolygószintű Terjesztési Org számára. Napi rendszerességű „termékkonferenciákon” és vizsgálatokon láttak el engem és a csapatomat utasításokkal.

Februárra a Dianetika eladási görbéje ereszkedni kezdett – ahogy mindig is tette az évnek ebben a szakában. Ami azt illeti, ilyenkor az összes könyvkiadó ugyanezt tapasztalja, ezt nevezik „szezonális ingadozásnak”. Ám Dendiu-t nem érdekelték az ilyen „kifogások”; elvégre Hubbard nem beszélt semmiféle „eladási görbéről” vagy „szezonális ingadozásokról”, tehát ezek a dolgok nem is léteznek. Hubbard szerint egyetlen dolgot kell figyelni, az pedig a heti statgörbe. Ha felfelé mutat, akkor az illető rendben van, ha lefelé, akkor „alacsony statisztikájú” és „etikátlan”. „Ne legyél elnéző lemenő statisztikák esetén.” – tanította Hubbard. „Azért van lenn, mert lenn van… minden, az etika által megengedett összes létező fenyítő eszközt be kell vetni az alacsony statisztikájú emberek ellen.”

Még az sem számított, hogy még a februári gödörben is több könyv ment el, mint a kampány előtt bármikor: „alacsony statisztikájú” voltam, és ezt az állapotot bármilyen kényszerítő eszközzel meg kellett szüntetni. És Dendiu szíves örömest szolgáltatta ezt a kényszert: nyilvánosan, teli torokból kezdte hangoztatni, milyen „inkompetens” is vagyok én, és milyen rosszul vezettem a kampányt. Ezt addig-addig ismételgette, amíg lassacskán már én magam is elhittem. Bejelentette, hogy a termelésért felelős parancsnokhelyettesi státuszánál fogva „átveszi a kampány irányítását”. Ezt az eljárást Hubbard „mellőzésnek” hívta: mikor a statisztikák leesnek, a felettes vezetőnek be kell jelentenie a „Veszély állapotát”, és a beosztottját mellőzve, közvetlenül kell kezelnie a kialakult helyzetet.

Billnek természetesen halvány lila gőze nem volt, hogy mit is kéne csinálnia. Gyakorlatilag fogalma sem volt róla, hogyan kell hozzányúlni egy ilyen kampányhoz, úgyhogy segítségül hívott egy újabb Hubbard „techet”, a „Hatalom állapot megsértését javító képletet”. Ezt akkor szokták alkalmazni, mikor egy szerv a „Hatalom állapotában” van (ez a legmagasabb állapot, amikor a statisztikák folyamatosan fölfelé mennek), és ezt az állapotot az újonnan érkezett tisztviselők veszélyeztetik, mert nincsenek tisztában a korábbi „sikeres akciók” mibenlétével. Dendiu sosem ismerte el, hogy a kampányom a Hatalom állapotában volt, de ennek ellenére alkalmazta a formulát.

Íratott velem egy szép hosszú listát azokról a „sikeres akciókról”, amik fölvitték a statjainkat. Ez alapján fölállított egy csomó elérendő célt, és az egészet elnevezte „X Programnak”. Ezután a munkaértekezleteken végigment a program pontjain: „És ez MEGVAN?” És ha nem volt meg, azt valaki nagyon megbánta.

Persze ennek a programnak nem sok köze volt a siker valódi okaihoz. Ezek az eladások rengeteg csapatmunka, kezdeményezés, kutatás és analízis révén születtek, továbbá szükség volt hozzá a csapat minden tagja részéről egyfajta kreatív hozzáállás és megoldáskeresés. Ezt lecserélni egy függőlegesen szerveződő hierarchiára és hatalomfitogtató, fenyegetőzésekkel és fellengzős szónoklatokkal tarkított értekezletekre végzetes lépés volt. És persze nem is működött.

Ennek a robotikus „stat menedzsmentnek” egyik legnevetségesebb példája az 1987-es Önelemzés kampány volt. Az Önelemzés című könyvet mindig is egy lebilincselő olvasmánynak tartottam. Egy sor dianetikai eljárást (gyakorlatot) tartalmaz, amit az egyén csak az olvasás által magától elvégez. Kipróbáltam, és nekem jót tett. Úgy döntöttem, hogy puhafedelesként kiadjuk, és 1986-ban terveztem neki egy kampányt, többek között egy új borítótervvel.

Ez a ’80-as évek közepén történt, és a célközönségem – ami mindig mozgó célpont volt – legfőbb problémája többnyire a karrier és a pénzügyi stabilitás megteremtése volt. Kitaláltam egy szlogent is: „Ha nem törsz fölfelé, lemaradsz.” A könyv alcíme „A 30 perces elmegyakorlat” volt. Mitch Brisker leforgatott hozzá egy reklámot, amiben először egy férfi olvassa a könyvet, majd a következő snittnél ugyanez a fickó egy lépcsőházban szalad fölfelé. Pörgős, figyelemfelkeltő kis klip volt.

Az Önelemzés új borítója (puhafedeles kiadás)

A kampányt 1987. elején indítottam el egy kis tévés médiacsomaggal. Jó nagy készletet adtunk át a könyvesboltoknak, és amikor sugározni kezdték a reklámokat, az eladások egyből megugrottak. Viszonylag kevés TV-reklámmal a könyveket csak úgy kapkodták a polcról, a kiadvány egykettőre felugrott a könyvhálózatok bestseller-listáira.

Az eladási görbe egyfajta haranggörbe-formát vett fel, olyant, mint egy bálna: a meredek kezdeti szakasz volt a bálna feje, majd egy hosszú-hosszú ereszkedő szakasz képezte a testét. És jó sok bálnazsír rejtőzött ez alatt a görbe alatt – azaz ebben az esetben jó sok Hubbard: többszázezer kötet. A probléma csak az volt, hogy a kezdő hónap után az egész „alacsony statisztikájú” lett, vagyis a kampány végső soron kudarcot vallott. Én pedig „alacsony statisztikájú”-ként egy teljes éven át élvezhettem a Dendiu-féle „kényszert”.

Az eladási "bálna"

Az 1987-es év végére félmillió példány kelt el, az Önelemzés a 11. legjobban fogyó puhafedelű lett a Publishers Weekly magazin bestseller-listáján. Én pedig már torkig voltam azzal, hogy egy olyan kampányt futtatok, amiért csak rosszkedv, szidalmazás és „alacsony állapotok” a jussom. Az Önelemzés-kampányt, „sikertelen” lévén, felfüggesztették.

Mikor épp nem Dendiu fenyegetéseivel és beszólásaival voltam elfoglalva, akkor többnyire a „szervezéssel” kapcsolatban vitatkoztam Ronnie-val. Elkeseredetten próbáltam egyben tartani a csapatomat: azt javasoltam, hogy az én egységem maradjon érintetlen, és a többi, más terület marketingjével foglalkozó egység szerveződjön e köré. Tehát ha valaki például a Dianetika Szemináriumokat akarja reklámozni, az alakítson egy „Dianetika Szeminárium Marketing Egységet” a saját tervezőjével, kutatóival és projekt menedzsereivel. Ronnie ezt a javaslatot azzal ütötte el, hogy ellentmond Hubbard egyik alaptézisével, miszerint egy szervezeten belül tilos „duplikált funkciókat” létrehozni. Magyarán nem lehet például két kutatási részleget felállítani, még akkor sem, ha teljesen más területet kutatnak.

Ronnie végül diadalmaskodott; az így létrejött „szervezési tábla” teljes mértékben szétzilálta az egységemet. A kutatóm, Josie egy általános kutatócsoportba került, ahol már nem tudtam elérni – innentől kezdve nem sok valódi kutatómunkát végeztünk. Joanne Milant, a PR-tisztemet áthelyezték az LRH PR-irodához. A PDO-nak nem lehetett PR-részlege, hiszen az „duplikált funkció” lett volna. Ezzel hamarosan semmivé lett minden, a Dianetikával kapcsolatos PR-tevékenység, miután Joanne-t „egyéb feladatokra” osztották be. Engem kineveztek a PDO reklámozási és promóciós titkárának, így volt néhány tervezőm, grafikusom és médiásom, de semmi több.

Úgy emlékszem arra a mustrára, mintha tegnap történt volna. Felsorakoztunk az új PDO folyosóján, az újonnan kidolgozott „osztályok” szerint. Láttam a régi csapatom tagjait, csak máshol álltak, nem mögöttem. A számban éreztem a vereség keserű ízét. Forrt bennem a düh, de nem tudtam, nem mertem kimutatni. A Stratégiai Könyvértékesítési Egység nem létezett többé.

Ez 1987. márciusában történt. Ha megnézzük a Szcientológiai Egyház könyveladásainak görbéjét, láthatjuk, hogy ez az a pont, ahol a forgalom beállt egy szintre, majd innentől egy hosszú, meredeken csökkenő tendenciát vett fel. A lendület még kitartott egy darabig: a forgalom stagnált, de a következő évig magas szinten maradt. Két év elteltével aztán meredek zuhanórepülésbe kezdett, ami a mai napig tart. Az orgok statisztikája egészen 1991-ig tartotta magát, aztán a lufi szépen leeresztett, és a számok menthetetlenül megindultak lefelé. Mikor 2005-ben végleg otthagytam az egyházat, még mindig estek.

- Ne aggódj – biztatott Ronnie – nem veszíted el az egységedet, hanem kapsz egy egész orgot, ami a végsőkig elkötelezett a bolygószintű terjesztés mellett.

Szerettem volna hinni neki. Szerettem volna elhinni, hogy az álom nem foszlott szét, sőt, így tényleg még többre leszünk képesek. És eleinte úgy tűnt, az újonnan alapított PDO tényleg sikeres lesz. Immár volt egy személyzeti osztályunk, ami úgy toborozta az új tagokat, mint az őrült. Elfoglaltuk a nyugati szárny teljes harmadik szintjét, és az épületrészt gyönyörűen felújították, amitől tiszta, modern jelleget kapott; teljes üveg bejárati ajtónk volt, a padlót faltól falig elegáns szürke szőnyeg fedte. Ronnie és Bill mind több és több marketingfunkciót kaparintott meg magának. Átvették az összes szcientológia magazint, és beszippantották az ezeken dolgozó munkatársakat. Átvették a WISE (World Institute of Scientology Enterprises – az a szervezet, ami a szcientológusok által irányított cégek tevékenységét felügyeli) marketingfeladatait is, és munkatársakat is követeltek tőlük a plusz feladat elvégzésére. Ugyanígy tettek a Szcientológia Missziók Nemzetközi Szövetségével is. A PDO egyre csak nőtt: hamarosan több mint 50 munkatársa volt, és minden elképzelhető marketingtevékenységet végeztünk az egyháznak.

A Dianetika-kampány ijesztő gyorsasággal szorult a háttérbe, noha mindenki azt hangoztatta, hogy ez a PDO legfontosabb kampánya.

A kezdeti hidegzuhany ellenére egész jó volt a PDO-ban dolgozni. Billnek időnként voltak otromba megmozdulásai, de az is előfordult, hogy olyan monológot lenyomott nekünk, hogy mindenki dőlt a röhögéstől. Ha „fenn voltak a statok”, szép vacsorákat rendezett nekünk, elvitt minket moziba vagy egy LA Kings meccsre. Karácsonykor csatlakoztunk a Nemzetközi Bázis munkatársaihoz, akik a Nagy-medve-tónál töltöttek három napot.

Parti egy magas statisztikájú hét után

Ezekben a magas statisztikájú időkben még kimenőnk is volt. Ilyenkor Nancy-vel bejártuk Los Angelest, és meglátogattuk a családomat. Kim a Valley-ban élt feleségével és a három gyerekkel, Anya pedig két éve tért vissza Tanzániából a Santa Barbara-i otthonába. Imádtam őt meglátogatni – Santa Barbara egy festői kisváros, és csak úgy áradt belőle a szabadság érzése.

Háladás ünnepe, a képen Jeff és édesanyja, testvére és annak családja

1987. közepén ízelítőt kaphattunk, hogyan is fognak menni a kampányok az új PDO orgban. Ronnie összehívott mindenkit egy eligazításra, ahol bejelentette, hogy ott folytatjuk, ahol a Jack Trout-féle kudarcnál abbahagytuk: csinálunk egy nagy tájékoztató kampányt a szcientológiának. Nagyon izgatottak lettünk: a közvélekedés igencsak negatív volt a szcientológiával kapcsolatban, szuper lett volna, ha ezen pozitív irányba tudunk változtatni megfelelő kutatással és felmérésekkel.

- A prezentáció két hét múlva esedékes – szögezte le Ronnie.

Két hét? Ez biztos valami vicc. Egy tisztességes piackutatás elvégzése és egy nagyszabású kampány kidolgozása legalább három hónapig tart, de akár hat hónapot is igénybe vehet! Még Troutnak is három hónapjába telt. Az eligazítás után bementem Ronnie-hoz, és elmondtam neki, hogy két hét alatt semmi érdemlegeset nem tudunk felmutatni, ám ő hajthatatlan maradt. Két hetünk van. „Egyszerűen érdd el, hogy a dolgok a jó irányba menjenek!” - idézett egy újabb örökzöldet Hubbardtól.

A kutatási osztály turbófokozatba kapcsolt, és pár nap múlva átadtak nekem egy tanulmányt a célközönségről és a céldemográfiáról. Gyakorlatilag a Dianetika-kampány tanulmánya nézett vissza rám, amihez hozzácsaptak egy-két felmérést. Ronnie felületesen átfutotta az anyagot, és úgy döntött, hogy a szlogenünk a „Szcientológia: az életfeltételek javítása egy zűrzavaros világban” lesz. Összeültem Rick Rogers-szel, a nem-Sea Org-os profi tervezőmmel, és kitaláltunk néhány reklámötletet; elég cizelláltak, ugyanakkor valahogy póriasak lettek. Nagyjából összelötyköltem egy médiastratégiát, az egészet fölvázoltuk prezentációs táblákra, aztán Ronnie és Bill már rohantak is az Int Base-re bemutatni. Már vártam, hogy úgy visszadobják, hogy csak úgy csattan, plusz leüvöltik a fejünket, hogy most már vegyük komolyan a dolgot, álljunk neki a normális kutatómunkának, és legközelebb valami brilliánssal rukkoljunk elő.

Legnagyobb megrökönyödésemre az anyag átment. Mit átment, teljesen odavoltak érte. Ronnie és Bill boldogan adta az ötöspacsit mindenkinek. Értitek, az összes eddigi felmérés, piac- és médiakutatás, demográfiai tanulmány, tesztelés és analízis mind-mind fölösleges volt! Csak csinálni kell egy tessék-lássék felmérést, bedobni egy jó ötletet és kész! Ez lett a standard eljárás a PDO-ban, ami ellen az elkövetkező tizenhét évben küzdöttem – sikertelenül.

Idővel további kampányok is bekerültek a feladataink közé. Júniusban került sor az új Sea Org hajó, a Freewinds első útjára. A tengerjárót 1984-ben vette meg az Egyház, és mostanra készültek el a teljes felújítással. Ezen tervezték megtartani a legmagasabb OT szint, az OT VIII tanfolyamait. Megterveztünk és kinyomtattunk a hajóról egy rakás promóciós anyagot, kurzuscsomagot és szórólapot. Ezzel együtt minden egyes ilyen kampánnyal egyre kevesebb és kevesebb idő jutott a Dianetikára. Mondjuk ez Billnek amúgy sem okozott sok pluszmunkát – neki ott volt az „X Program”, nem kellett mást tennie, csak kihajtania az emberekből.

A Dianetika-kampánnyal kapcsolatban megfogalmazott egyik kritika az volt, hogy „nem hozza be az orgokba az embereket”. Tudtam, hogy ez nem igaz, hiszen az orgok példátlan virágzásnak indultak, azonban nem volt könnyű volt kimutatni a közvetlen kapcsolatot a két dolog között, mivel az orgok nem tartották számon, hogy kik azok a tagok, akik a kampány hatására léptek be. Mondjuk ez eléggé ironikus egy olyan szervezetnél, ahol mindent a számok alapján irányítanak; ám a „kampány által behozott tagok száma” nem egy Hubbard által jóváhagyott statisztika volt, úgyhogy nem is vezette soha senki.

Hogy kezeljük ezt az állítólagos emberhiányt, elkezdtük népszerűsíteni a Dianetika Szemináriumokat. Hubbard időnként úgy hivatkozott a Dianetikára, mint az „Egyes Könyv” (lévén ez a könyv indított el mindent). Néhány lelkes önkéntes „Egyes Könyv Szemináriumokat” kezdett tartani, hogy megtanítsák az embereket a dianetika helyes használatára. Valamennyire sikeres vállalkozás volt, úgyhogy írtam nekik egy TV reklámot, amit Mitch Brisker leforgatott. Judy Norton-Taylor játszott benne, az ismert szcientológus színész, aki Mary Ellent játszotta a „The Waltons” című TV-sorozatban. Ezt a reklámot az orgok részére is elérhetővé tettük, ez hozott is nekik némi forgalmat. Rengeteget dolgoztam ezen a problémán, és a megoldást hét év múlva találtam meg.

1987. júniusában egy francia szcientológus, Phillipe de Henning szép kis felfordulást csinált, mikor a LeMans-i autóversenyen egy „La Dianetique” feliratú kocsival állt a rajthoz. Végül meg is nyerte a C2-es (könnyű kocsik) kategóriát. A franciaországi orgok rácuppantak az esetre, óriási posztereket nyomtattak Phillipe-ről és győztes autójáról.

A sportrajongó igen enyhe kifejezés volt Bill Dendiu-ra. Fanatikusan lelkesedett mindenféle sportért, és ha a téma szóbakerült, úgy tűnt, hogy fotografikus memóriája van. Phillipe de Henning győzelme megihlette Billt, aki elhatározta, hogy az USÁ-ban is meg fogja ezt csinálni. Fel is vette a kapcsolatot egy sportreklám-céggel, hogy szponzoráljunk egy versenyautót.

Miután kicsit utánanéztem az autóverseny-rajongók demográfiájának, nem támogattam az ötletet; ezek az emberek nem igazán könyvmolyok, sőt. Nem láttam értelmét, hogy a Dianetikát egy autóversenyen reklámozzuk. De Billt ez nem tántorította el.

- Ne legyél már ilyen elitista – torkollt le Bill. – A szcientológia nem csak értelmiségieknek meg egyetemistáknak készült, hanem mindenkinek! – ezt az érvet elég sokszor vágta a fejemhez.

- De mi könyveket akarunk eladni – ellenkeztem – azoknak kéne reklámozni, akik megveszik és el is olvassák őket.

- És azt ki mondta, hogy akik szeretik az autóversenyeket, azok nem szoktak olvasni? – erősködött Bill.

Falra hányt borsó volt. Bill versenyautó-szponzor akart lenni, és ebben a világon senki nem gátolhatta meg őt. Végül kapcsolatba lépett a Penske Motor Sports-szal, ami az egyik legmenőbb Formula 1-es szponzorcég volt akkoriban. El is utaztunk Encinóba az egyik bemutatótermükbe, hogy személyesen találkozzunk a tulajdonossal, Roger Penske-vel. Minthogy Billnek nem volt autója, az én leharcolt Honda Accordommal mentünk (amit azokból a hatalmas bónuszaimból vettem!). Nagyon cikinek éreztem, hogy egy ilyen vén csotrogánnyal látogatjuk meg az USA egyik leggazdagabb autómágnását.

Penske nagyon sima modorú fickó volt. Ezüstösen csillogó, dús ősz hajával és napcserzette bőrével engem valamiért egy méregdrága öltönybe bújtatott gyíkra emlékeztetett. Szívélyes fogadtatásban részesített minket, és körbevezetett a szalonja alagsorában berendezett Indy Car múzeumban. Örömmel vette, hogy szponzorálni szeretnénk az egyik autóját, úgyhogy átbeszéltük a részleteket. Három autót futtatott abban az évben, mindegyik a vadiúj PC-17-es modell, amikhez volt három csúcspilótája is: Rick Meers, Al Unser és Danny Sullivan. Ők foglalták el az első három rajthelyet, úgyhogy komoly esély ígérkezett, hogy benne lesznek az Indy 500 élmezőnyében.

Bill majd’ kiugrott a bőréből örömében. Csináltatott velem egy sor látványtervet, beleértve egy PC-17-est is, nagy „Dianetika” feliratokkal az oldalán, aztán fölmentünk az Int Base-re, ahol Bill előadta a magánszámát, hogy mennyien látnák a versenyt élőben meg a TV-ben, milyen nagy nyilvánosságot kaphatna a Dianetika, satöbbi. Az én demográfiával kapcsolatos fenntartásaimról persze nem tett említést. Kiderült, hogy Mark Ingber, a Watchdog Committee (az egyház központi felügyelőbizottsága) Sea Org pénzügyi tartalékaiért felelős tagja szintén nagy versenyrajongó, és teljesen odavolt. Bill az összes felsővezetőnek eladta az ötletet, még Miscavige is lelkesedett az ötletért.

A Bridge Publications nagykereskedelmi osztálya is teljesen bezsongott. Csináltam nekik egy üzleti prezentációt, amivel elkezdték bombázni a könyvláncokat és disztribútorokat. Bob Erdmann az összes üzletkötőnek ígért egy tiszteletjegyet az Indy 500-ra, akik ezt a gesztust szép nagy rendelésekkel hálálták meg, valamint beleegyeztek, hogy nagy képernyőket helyezzünk el a könyváruházakban, amiken majd követni lehet a versenyt.

Ekkor jött elő még egy trükk, ami aztán az évek múlásával egyre fontosabb szerepet kapott: hogyan csikarjunk ki még több pénzt a szcientológusokból. 1984-ben megalakult a Szcientológusok Nemzetközi Szövetsége, az IAS. Eredetileg azzal a céllal indult, hogy a szcientológia jogi védelmére gyűjtsön pénzt, de az IAS üzletkötői, a „regisztrátorok” rájöttek, hogy jóval könnyebb a „terjesztési célokra” gyűjteni, mint a jogi hadviselésre. Az sokkal szexibb. Hamarosan már gyártottam is a prezentációkat az IAS pénzcsinálóinak és a Flag-es „regisztrátoroknak”, amikkel adományokat csikarhattak ki a gazdag publikokból. Ez roppant jövedelmező vállalkozásnak bizonyult – a szcientológusokat teljesen magával ragadta a dianetikás Indy 500-as versenyautó gondolata, és óriási összegekkel támogatták az ügyet. Sajnos a pénznek csak egy igen kicsi hányada jutott el ténylegesen a kampány kasszájába.

1988. áprilisában, mintegy varázsütésre a Dianetika az első helyre ugrott a New York Times listáján. Az 1986-os áttörés óta folyamatosan fent volt, több mint egy éven át a 3-4. helyen állt. A Dianetika eladásai azóta is egy elszabadult tehervonat lendületével törtek előre, aztán áprilisban egyszercsak a könyv ott termett az első helyen. Az emberek teljesen bezsongtak. Ez pont a nagy Dianetika Évforduló Ünnepség előtt történt, amit a könyv 1950-es kiadása tiszteletére tartanak meg minden év május 9-én. A PDO teljes személyzetét meghívták a Nemzetközi Bázisra. Bill, Ronnie, Nancy és én limuzinnal utaztunk San Jacintóba, a többiek egy nagy Mercedes busszal jöttek utánunk. Felállítottak egy fehér sátrat a Nemzetközi Bázis területén, ahol egy pompás vacsorát rendeztek nekünk, aztán együtt néztük a Flag-ről sugárzott ünnepséget a bázis dolgozóival. Egy napig királyokhoz méltó bánásmódban volt részünk.

Aztán hirtelen a Penske-vel kötött egyezségünk kútba esett – a fickó közölte, hogy mégsem akar velünk dolgozni. Sosem derült rá fény, hogy miért visszakozott – akkor nekem azt mondták, hogy az Indianapolis-ban székelő Eli Lilly nevű gyógyszervállalat nem engedte, hogy az autókat a Szcientológia Egyház szponzorálja. Más szóval ez is a pszichók és a nagy gyógyszercégek „ellenséges akciója” volt – többnyire ezzel az összeesküvés-elmélettel indokoltak minden negatív esetet.

Penske végül szép kis fájdalomdíjat fizetett nekünk, ám megoldást kellett keresnünk az így adódott problémára, méghozzá villámgyorsan. Bill végül elrepült Phoenix-be, hogy találkozzon Andy Granatelli-vel – a „Mr. Indy 500”-nak becézett sportlegendával – és testvérével, Vince-szel. Ők egy Lola Cosworth-tel indultak az 1988-as Indy 500-on, amit egy kolumbiai származású pilóta, Roberto Guerrero vezetett. Guerrero feltörekvő tehetség volt: az előző évben 182 körön át volt az élen, aztán elromlott a kuplungja, úgyhogy végül a második helyen futott be, alig egy másodperccel Al Unser után. Szeptemberben balesetet szenvedett az Indy-n egy próbafutamon, és 17 napig kómában volt. Mostanra teljesen rendbe jött, és alig várta, hogy ismét rajthoz állhasson.

Bill rábeszélte Granatelliéket, hogy bevegyék társszponzornak a Dianetikát. Ismét játékban voltunk! Átterveztem a prezentációkat, a Dianetika felirat immár egy Lola Cosworth-ön feszített, és Roberto Guerrero szerepelt az autó pilótájaként. Az egyezség részeként kaptunk egy autóreplikát is, amit kiállíthattunk a különböző kiállításokon és rendezvényeken. A kocsi végül a Flag-en lett kiállítva, amit nagy ováció és pénztárgépek csörgése kísért.

Az 1988-as ABA (Amerikai Könyveladók Szövetsége) vásárra azt találtam ki, hogy az autó köré építjük fel a standunkat, felülre pedig TV-ket szerelünk, amiken a versenyt lehet figyelemmel kísérni, amit történetesen pont ugyanazon a hétvégén tartottak. Az autót és Guerrerót ábrázoló posztereket is csináltunk a könyvesboltok számára.

Engem bíztak meg a vásáron való megjelenésünk lebonyolításával. A kiállítást abban az évben Los Angelesben tartották, úgyhogy időben elindultam, hogy mindent elő tudjunk készíteni. Eközben Bill az egyház vezetőivel (David Miscavige, Ronnie, Mark Ingber és a többiek) egyetemben elutazott Indianapolisba. Kibéreltek egy jókora boxot a lelátón, ahová meghívhatták a kiadóvállalatok főmuftijait.

Jól emlékszem arra a szombati napra. Az autónk csillogott-villogott a napfényben, minden kamera a versenyzőket pásztázta. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor felhangzott a jól ismert mondat: „Uraim, indítsák be a motorjukat.” Aztán a mezőny elrajtolt. Guerrero a 12-es pozícióról indult. Néztem, ahogy a második körét kezdi és… belerohan a falba.

Így van, összetörte az autót. Egyenesen nekiment a falnak. Kaputt, vége. Guerrerónak nem esett baja, de az autó tropára ment. Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor az univerzum egy fekete csővé szűkül. Csak egy TV-képernyőt láttam a távolban, amin versenyautók száguldottak körbe-körbe, körülötte pedig csak a sötétség. Rémület hulláma söpört át rajtam; el sem tudtam képzelni, mi lehet most abban a lelátói boxban. Mikor magamhoz tértem, csendben átkapcsoltam a képernyőket egy végtelenített Dianetika-reklámblokkra, és próbáltam a vásárra koncentráni, mintha mi sem történt volna.

A történet csattanója, hogy a Penske-istállóban vezető Rick Meers és Al Unser az első és a harmadik helyen értek célba.

A vezetőség reakciója szokatlanul enyhe volt. Ez a kis incidens láthatólag nem szegte kedvét Dendiunak és a többi fejesnek. Bill leszerződött a Granatelli-testvérekkel egy versenysorozatra, és a futamok az eredetileg tervezett ütemben folytak az év végéig. Az autót Long Beach-en, Portland-ben és Indianapolisban Guerrero vezette, közepes eredményekkel. Beütött a versenyláz, innen már nem volt visszaút.

A könyveladásokat a versenyzés egy szemernyit sem befolyásolta. Ami azt illeti, a számok csökkenni kezdtek. A kampány büdzséjén a versenyek szponzorálási és reklámköltségei jókora lyukat ütöttek, ezért kevesebb szokványos hirdetésre futotta, így a forgalmunk is apadni kezdett.

Ennek az Indy 500-as kitérőnek egy haszna volt, ez pedig egy új PDO-tag, Becky Bigelow volt. Ő az egyik veterán Indy-pilóta, Tom Bigelow lánya volt, és gyakorlatilag a Brickyard-on nőtt fel – és nemrég lett szcientológus. Kezdetben azért vették föl, hogy segítsen az Indy 500-al kapcsolatban, de aztán még jópár évig velünk maradt, míg végül feleségül ment az idősebb Ron Miscavige-hez, Ronnie és Dave apjához.

1988. végén Gordon Spice, aki Phillipe de Henning szponzora és másodpilótája volt az 1987-es Le Mans-i versenyen, elindult egy GT versenysorozaton az Államokban, és a Dianetika szponzorálta az egyik autóját a Dél-kaliforniai Camel Grand Prix-n. A kocsi egy Pontiac Fiero volt, és Bill Koll vezette. A teljes PDO-csapatot leparancsolták Del Mar-ba, hogy megnézzük a futamot, és büszkén feszítettünk Dianetikás dzsekijeinkben. Ha már könyveket nem tudunk eladni a versenyzéssel, legalább érezzük jól magunkat.

A PDO legénysége a Del Mar-i versenyen - a vadonatúj Dianetika dzsekikben és pólókban!

1989. elején Ronnie bejelentett egy újabb változást a PDO-val kapcsolatban: át kellett költöznünk San Jacintóba, a Nemzetközi Bázisra. Ronnie-t nevezték ki nemzetközi marketingvezetőnek, mi pedig a közvetlen vezénylete alá tartoztunk.

Vegyes érzelmekkel tekintettem a változások elé. Ez a lépés elszigetelt minket a Bridge Publications-tól, akikkel eddig napi szinten találkoztunk, valamint a Jan Gildersleeve-vel, Len Foreman-nel és a többi külsős szakemberrel való közös munkát is megnehezítette. Személy szerint engem a családomtól is elvágott. Kérvényeztem, hogy hadd maradjak a Dianetika-kampánnyal együtt LA-ben, és fölvetettem, hogy újraszervezném az egységemet a Bridge Publications-ön belül. Ronnie megvétózta az ötletet, innentől fogalmam sem volt, hogyan fogom a kampányt irányítani egy dél-kaliforniai sivatagi bázisról.

A másik problémám az volt, hogy nem mehetett mindenki. „Szigorú elvárásoknak” kellett megfelelni annak, aki a Bázison dolgozik: ellenőrizték, hogy az illető drogozott-e valaha, továbbá a szexuális előéletét, etikai dossziéját, és még sok egyebet. Mindenkit tüzetesen megvizsgáltak, hiszen csak a kiválók legkiválóbbika léphetett a Bázis területére. Tarka múltamat tekintve nem tudom, én hogyan felelhettem meg, de mivel már volt bejárásom a bázisra, ez gondolom nem nagyon számított.

Az orgunk legnagyobb létszáma 54 fő volt; a rostálás végére mindössze tizenöt ember kapta meg a minősítést. A többieket átrakták más posztokra LA-ben. A PDO-ból alig maradt több, mint a régi Dianetika egységem.

Amikor elindultunk San Jacinto felé, az a torokszorító érzés fogott el, hogy ez még csak a vég kezdete.