Hamis álmok - IX. fejezet: A saját utamon
(További információ, a többi rész: Hamis álmok összefoglaló oldal)
Dianetika – nagyban játszottunk
Foster és én pánikközeli hangulatban vártuk, hogy Julia letegye a telefont. A nagy kék épületben, az Amerikai Saint Hill Org egyik félreeső folyosóján ácsorogtunk. Julia, aki de facto főnököm volt az Author Services-nél, az egyik telefonfülkében kucorgott nekünk háttal, és halkan beszélt valakivel. Mi tiszteletteljes távolságban várakoztunk a folyosón, és néztük az alattunk elterülő udvart.
- Hát, ha visszadobják, még mindig kiugorhatunk az ablakon – próbáltam oldani a hangulatot. Foster megvillantott egy ideges mosolyt. Ez a mostani húzásunk tényleg elég merészre sikeredett; bár ez nem is volt túl szokatlan tőlünk.
Már majdnem végeztünk a Dianetika Kampány előkészületeivel, a kirakós játék utolsó darabjai a TV-reklámok voltak. A forgatókönyveket már hetekkel ezelőtt beadtuk, Julia az Author Services Int-en keresztül felküldte egyenesen az Öregnek, L. Ron Hubbard-nak. Csak arra vártunk, hogy rábólintsanak, de mindeddig semmi sem történt. Ez az utolsó esélyünk. Holnap reggel 4-kor egy jókora tévéstáb indulna útnak egy kilencven mérföldre fekvő helyszínre, Ojaiba. Ezen a ponton lefújni a filmezést igen drága mulatság volna, ha épp nem lehetetlen. Nagy nehezen sikerült kikönyörögni Juliától, hogy kérdezzen utána a dolognak, így hívta föl Hubbard egyik bizalmasát – hogy kit, azt nem tudtuk.
Egyszercsak hallottuk, hogy Julia leteszi a telefont. A szívünk majd’ kiugrott a helyéből.
- Jóváhagyták. – közölte.
Az utolsó öt hónap olyan volt, mint egy rakétautazás, amíg előkészítettünk mindent a Dianetika kampányhadjáratához, ami minden idők legnagyobb reklámkampánya volt a Szcientológia Egyház történetében. Rengeteget tanultam ez idő alatt, de ugyanakkor jó buli is volt. Végre azt csinálhattam, amit szerettem, ráadásul az én szájízem szerint – alaposan és profi módon. Gyakorlatilag mindenkitől függetlenül dolgozhattam, egyedül az Author Services International-lel voltam laza kapcsolatban. Az ASI hivatalosan L. Ron Hubbard irodalmi ügynöksége volt, és mint ilyen, semmi kapcsolata nem lehetett volna az Egyházzal, de valójában ez a szervezet irányított mindent. Ennek ellenére kedveltem azokat az embereket, akikkel kapcsolatban álltam: hatalmas mozgásteret biztosítottak, utasításokat pedig csak néha kaptam. A projekt irányítását javarészt rám hagyták. Nancy és én ésszerű munkabeosztás mellett dolgozhattunk, tudtunk eleget aludni, és még a képzésünkre is jutott idő. Én többnyire marketinget és reklámozási ismereteket tanulmányoztam.
A Floridában eltöltött hosszú évek után nagyon jó volt LA-ben élni. A Sea Org-tagnak minden második héten járt egy szabadnap (avagy „eltávozás”, az általában használt katonai szleng szerint). Az általános gyakorlattal ellentétben mi ki is tudtuk venni ezeket, és végignéztük Los Angeles nevezetességeit – mozikba jártunk a Universal CityWalk-ban, múzeumokat látogattunk, még Venice Beach-re is kimentünk, megnézni azokat az őrült utcai mutatványosokat. Gyakran beugrottunk Kim bátyámhoz és szépen gyarapodó családjához is – immár két unokaöcsém és egy unokahúgom volt. Anya Santa Barbarában élt, őt is többször meglátogattuk, vagy ő jött el mihozzánk. A hálaadás és a karácsony ismét családi ünnep lett.
Kimball testvérem és családja
De az energiánk legnagyobb részét a kampány előkészítése kötötte le. Nancy és közvélemény-kutatóinak csapata minden nap az utcákat rótta. Felvettünk magunk közé egy Beth nevű fiatal PR-os lányt, ő azt dolgozta ki, hogyan dobjuk piacra a Dianetika nagyközönség részére nyomott példányait, ha eljön az ideje. Őt ezenfelül egy „bizalmas” korrektúrázási projektbe is bevonták, ami, mint később kiderült, Hubbard Földi Küldetés-ének kézirata volt. LRH nemrég fejezte be a „Háború a Földön” című könyvét, aminek a nyomdai előkészítése már javában folyt, és ez a Földi Küldetés című monumentális, tízkötetes sci-fi regényciklus volt a következő műve. Beth naponta néhány órát segített az ASI-nál a korrektúrázásban, és egyszer igen zaklatott állapotban jött be hozzánk. Sokkolták a könyvben levő, igen részletes és gyakran ismétlődő, a homoszexuális orális szexet leíró szövegrészek, és megrémítette a gondolat, hogy ez az írás egy vallás alapítójától származik. Nem is húzta ott sokáig, és hamarosan úgy döntött, hogy kilép.
Elvégre Hubbardot senki sem kritizálhatta.
Egyik nap kaptam egy furcsa telefonhívást. Miután fölvettem a kagylót és belehallóztam, egy metsző, intenzív férfihang töltötte meg a fülemet.
- Ha még egyszer olyan jelentést kapok, hogy bárki a csapatodból az LRH Tech Filmekről zsörtölődik, akkor mindenkit RPF-re küldök, téged is beleértve. Világosan fejeztem ki magam?
Sikerült kinyögnöm egy „Igen, uram”-ot, mire a vonal túlsó végén már le is rakták a telefont.
Ez volt az első beszélgetésem David Miscavige-dzsel.
A „Tech Filmek” alatt LRH technikai oktatófilmjeit kell érteni. Hubbard megkoreografált egy sor rövid, egyenként 20-30 perces oktatófilmet a szcientológia „technológia” különböző aspektusaiból, az e-méter kezelésétől kezdve egész addig, hogy hogyan vezessünk le egy auditálási ülést. Mindegyik film egy-egy kis történettel illusztrálja az adott technológia alkalmazását. Hubbard aztán rendezőként le is forgatta ezeket a filmeket egy bizalmas helyszínen. A hajón készített fotósorozataihoz hasonlóan ezek is szigorúan amatőr színvonalat képviseltek. A díszleteket olyan színvonalon hányták össze, amit még egy gimnáziumi színjátszókör is szégyellt volna. A színészeket kosztümökbe öltöztetett munkatársak helyettesítették, akik erőlködve bukdácsoltak végig Hubbard izzadtságszagú dialógusain.
De ez is „a császár új ruhája” kategóriájába esett: senki sem ismerte be, hogy Hubbard géniusza nem nagyon jön át a részletekben. Még a vak is látta, hogy az egész dolog szánalmasan amatőr, de senki sem mondta volna ki hangosan. Az egyik emberem, Linda volt olyan udvariatlan, hogy lekicsinylő megjegyzéseket tegyen a filmek minőségére, ráadásul más munkatársak hallótávolságán belül. Az ennek eredményeként létrejött „tudomásjelentés” aztán eljutott Miscavige-hez, aki az egészet személyes támadásnak vette, elvégre több ilyen korai filmnek ő volt az „operatőre”. Hát ebből lett a telefonhívás. Félrehívtam Lindát, és elmagyaráztam neki az élet törvényeit: ha az ember túl akar élni a szcientológia világában, akkor ne illesse negatív jelzővel ezeket a filmeket, legyenek bármilyen nyilvánvaló hiányosságaik.
Nem akartam, hogy belekeveredjünk a politikai harcokba, volt elég bajunk anélkül is. Példának okáért fogalmam sem volt, hogyan juttassam el a könyveinket a könyvesboltok polcaira. Bár ennek is megvolt a maga előnye; legalább nem képzeltem olyat magamról, hogy mindenre tudom a választ.
Mikor 1982 áprilisában létrehoztuk a Stratégiai Könyvértékesítési Egységet, Fosterrel szinte az első dolgunk volt megkérdezni a Bridge Publications eladási osztályát, hogy mit tudnak a kiadványok könyvesbolti megjelentetéséről. Az osztályvezető egy Don Arnow nevű fickó volt. Ő annak idején megpróbálta megtanulni a nagykereskedéseknek történtő értékesítés csínját-bínját, és beszélt a Hollywood Boulevard-on levő B. Dalton könyváruház vezetőjével, egy Jim Levinson nevű pacákkal. Jim egy nagydarab, szakállas, jó humorú ember volt, jó barátság alakult ki közöttünk évekkel később, amikor ő volt a Publishers Weekly magazin nyugati parti képviselője.
„Ha a nagykereskedéseknek történtő értékesítésről akarsz tanulni, beszélj Len Foreman-nel. – mondta ő Donnak, és adott neki egy telefonszámot. Jim csillogó szemmel dörgölte később az orrom alá, hogy voltaképp ő indította el a Dianetika kampányt, mégpedig akkor, amikor összehozott minket Foreman-nel.
Don, Foster és én elmentünk Foreman Brentwood-i irodájába. Len egy jóképű, ősz hajú úriember volt, mindig udvarias és barátságos. Sikeresen ötvözte a csiszolt keleti parti modort a nyugati parti bőrszínével és mosolyával, az egységemben dolgozó nők csak „az ezüstróka”-ként emlegették. Korábban a New York-i Simon & Schuster marketingért felelős alelnöke volt, úgyhogy töviről hegyire ismerte ezt azt üzletet. Ezen felül pedig kifejezetten rendes fickónak látszott. Foster és én hamarosan kérdések százait tettük fel neki, ő pedig ontotta magából az információt. Heti több alkalommal is felkerestük, és rábeszéltük a Bridge-et, hogy fizessen neki havonta tanácsadói tiszteletdíjat.
Foster és Jeff egy sör mellett konspirálnak, Bev Witterrel, a PR-osunkkal
Részletesen elmagyarázta nekünk, hogy hogyan lehet kiadóként bejuttatni a könyveket a könyvesboltokba. Mesélt a nagy könyvhálózatokról (akkoriban ez a B.Dalton és a Waldenbooks volt) és az üzletkötőikről is, akiket mind személyesen ismert. Ismerte a nagyobb disztribútorokat (akik a független könyváruházakat látták el) és a kisebb, független disztribútorokat (independent distributor, ID) is, akik a vegyesboltokba, szupermarketekbe és más „nem-könyvesboltokba” szállítottak. Figyelmeztetett, hogy soha ne próbáljuk meg az ID-k feje fölött bevinni a könyveinket az ő felségterületükre, mint ahogy azt néhány org megpróbálta.
- Az a bagázs egy maffia. Egyszerűen kidobnák a könyveiteket az utcára. – jegyezte meg szárazon. Inkább azt javasolta, hogy haverkodjunk össze az ID-kkel, vegyünk pizzát a szállítóiknak, stb.
A Bridge korábban már próbált egyezkedni a nemzeti könyvhálózatok üzletkötőivel, ám azok rendre visszautasították Hubbard könyveinek forgalmazását. Néhányuknak nagyon rossz tapasztalatai voltak, még a Doreen Casey nevével fémjelzett „Mission International Books” idejéből, amikor a Doreen által kiparancsolt munkatársak próbálták átvetetni a helyi könyvesboltokkal LRH könyveit. A „megcsinálod vagy neked annyi” mentalitáson nevelt társulat igencsak erőszakosan és pökhendi módon adta elő magát, és ez a stílus bizony nem tetszett a könyvhálózatoknak. Emellett az orgok nagy promóciós kampányokat is ígérgettek a boltoknak, amik aztán sohasem valósultak meg, és a könyvek végül ott sárgultak meg a polcokon. Nem csoda, hogy hallani sem akartak többé a dianetikáról és a szcientológiáról.
De Len elsimította a konfliktust. „Azóta megváltozott a helyzet. Ez egy teljesen más csoport, és ezek tényleg csinálni akarnak egy nagy kampányt.” – mondogatta a könyvbiznisz-beli kapcsolatainak. És ha valaki még ez után is makacskodott, annak bedobta a sármját: „Ugyan már, hisz’ ismersz. Tudod, hogy nem rángatnálak bele egy zűrös ügyletbe. Ezek tényleg komolyan gondolják a dolgot.” És apránként mindenki beadta a derekát.
Fosterrel heti rendszerességű értekezleteket szerveztünk az ASI-nál a dianetika kampánnyal kapcsolatban, amire az Egyház összes felsővezetőjét meghívtuk. Az asztalfőn az ASI igazgatótanácsának elnöke, David Miscavige ücsörgött, mellette pedig rangsorrendben a CMO Int (Commodore’s Messengers Organization International, Hubbard közvetlen asszisztenciáját ellátó szervezet) vezetői, a Nemzetközi Ügyvezető Igazgató és az ő közvetlen beosztottjai. Ott voltak az ASI vezetői is. Papíron az ASI Hubbard irodalmi ügynöksége volt, és semmi köze nem volt az Egyházhoz, de valójában az ASI-nál betöltött pozícióján keresztül David Miscavige irányított mindent a szcientológián belül; a könyvkampányéhoz hasonló értekezleteken osztotta ki az utasításokat az Egyház felsővezetőinek.
Az értekezleteinket kezdetben eligazítás jelleggel tartottuk, Fosterrel mindenféle ábrát készítettünk, amivel bemutattuk a könyvpiac működését. Lent is elhoztuk ezekre a találkozókra, ő mindent elmagyarázott a terjesztés mikéntjéről. Beszámolt arról is, miféle problémákat okoztak a könyvesboltokban követelőző szcientológusok, és kezdeményezte, hogy az orgok ne léphessenek semminemű kapcsolatba a helyi könyvesboltokkal. Ez az utasítás később ténylegesen ki is ment a szervezeteknek.
Foster és én azóta nem állhattuk Kerry Gleesont, amióta elfoglalta a Flag Bureaux parancsnoki posztját. Gleeson eljárt az értekezletekre és türelmesen végighallgatta az előadásunkat, de időről időre megpróbált hatást gyakorolni a kampányra, noha az már rég nem tartozott a hatáskörébe. Az egyik találkozón felvetette, hogy Fosternek és nekem egyeztetnünk kéne az ő új közönségkapcsolati vezetőjével, Peter Warrennel (az ő feleségét zártam be anno a raktárba). Foster kijelentette, hogy eszünk ágában sincs tárgyalni vele.
- Ezt nem értem. Miért nem akartok Peter Warrennel tárgyalni? – ellenkezett Gleeson.
Erre Foster előrehajolt, míg az orruk csaknem összeért, és szép lassan beleolvasta a képébe:
Olyan képet vágtak, amit sosem fogok elfelejteni. Abban a pillanatban tudtam, hogy Gleeson és a vezetői többé már nem képesek beleavatkozni a dolgainkba.
Nemsokára eljutott hozzánk a hír, hogy Gleesont megfosztották a Nemzetközi Ügyvezető Igazgató címtől, és egy Guillaume Lesévre nevű, feltörekvő európai vezető vette át a helyét. Guillaume elindult az Int Base-re, de útközben beugrott hozzám, és megkérdezte, hogy ebédelhetnénk-e együtt. Azt akarta, hogy menjek vele, és legyek a nemzetközi marketingvezetője. Nemet mondtam neki a készülő kampány okán, de kedves, intelligens viselkedésével mély benyomást tett rám.
Len ismert néhány embert, akik könyvborítókat terveztek, őket ráállítottuk Hubbard néhány alapszintű könyvének (Önelemzés, A gondolkodás alapjai és A munka problémái) borítójára. Csináltak pár mutatós borítót, amelyeket szerencsénkre nagy nehézségek árán sikerült jóváhagyatni; elvégre a júniusi Amerikai Könyvkereskedők Szövetségének könyvvásárán nem jelenhetünk meg akármivel. Rengeteg dolgot meg kellett addig csinálni, beleértve a pavilon komplett dizájnját is.
Ráadásul az ASI L. Ron Hubbard készülő életrajzi könyvének borítótervét is velünk akarta megcsináltatni. Omar Garrison dolgozott a könyvön, ő már több könyvet is írt régebben a szcientológia számára. Biztosítottak minket, hogy a könyvről már csak az utolsó simítások hiányoznak, úgyhogy gyorsan nekiláttunk annak a borítójának is.
Úgy döntöttünk, hogy két könyvet fogunk kiadni: a papírkötésű Dianetikát, valamint az Önelemzést a nagyobb méretű, „kereskedelmi papírkötésben”.
Volt rajtunk némi nyomás, hogy keményfedeles kiadásban adjuk ki a könyveket – Hubbard úgy tekintett a puhafedelűekre, mint az „igazi” könyvek ócska utánzataira – ám sikerült meggyőznöm a főnökséget, hogy ha a célunk az, hogy minél több embert csábítsunk a szcientológiába, akkor a mennyiség a lényeg, és a mennyiség egyenlő a papírkötéssel.
Len tanácsára a kezdés időpontját szeptemberre tettem, mivel számos más könyvkampány is akkor fog indulni. Magukat a könyveket a júniusi ABA vásártól kezdve a nyár folyamán „adták be” a könyvhálózatoknak és a disztribútoroknak, akik aztán az őszi kampányok keretein belül dobták őket piacra a különböző könyvesboltokban. Ezt hívják „sell-through”-nak.
Ez a menetrend azonban nem állt összhangban Hubbard terveivel. Új sci-fi regényét, a „Háború a Földön”-t is az ősz folyamán akarták megjelentetni a St. Martins Press-en keresztül. Hubbardnak volt egy stratégiája, méghozzá egyenesen az ’50-es évekből. Akkoriban még ismert sci-fi-író volt, és az Astounding Science Fiction magazinban leközölt dianetikáról szóló cikke kirobbanó hatással volt a Dianetika könyv ’50-es évekbeli eladásaira. Az első dianetikások nagy része a sci-fi kedvelő rajongóiból került ki. Hubbard újra akarta játszani ezt a figurát: először visszaállítani régi sci-fi-írói hírnevét, majd a promóciókkal elhinteni a dianetika magvait ebbe a „termékeny talajba”; ezért azt akarta, hogy a dianetika kampány később induljon. Azonban én tudtam, hogy nem lehet sokáig halogatni a dolgot: a könyvek az őszre megérkeznek a boltokba, és nekünk meg kell csinálni a megígért kampányt – korábban már cserbenhagyta a szcientológia ezeket a boltokat, ez még egyszer nem fordulhat elő. Felvázoltam a problémát az ASI-nál, és megállapodtunk, hogy a Háború a Földön szeptemberben fog indulni, a Dianetika és az Önelemzés pedig októberben.
Ekkortájt került elém egy Dianetika-reklám, amit Hubbard talált ki. El is küldte a nemzetközi közönségkapcsolati vezetőnek, Peter Warrennek, aki a Nemzetközi Ügyvezető Igazgató terjesztési asszisztense volt. A reklámban volt egy frázis, a „Szabaduljon meg reaktív elméjétől”. Hubbard szerint ez egy nagyon mély és elemi erejű „gomb”, amitől az emberek az inger-reakció-hatás miatt meg fogják venni a könyvet. Az egyik találkozónkon Lennel Foster és én épp erről a reklámról beszélgettünk.
- Pedig az egy jó dolog lehet. – vetette közbe Len.
- Mármint micsoda? – kérdeztem.
- Ez a reaktív elme. Egy értékes valaminek hangzik… tudjátok, az teszi lehetővé, hogy gyorsan reagálj bizonyos helyzetekben.
Megrökönyödve néztünk össze Fosterrel. Annyira hozzászoktunk már ehhez a belső terminológiához, hogy abba bele se gondoltunk, hogy vajon mit jelenthet egy olyan személy számára, aki nem jártas a szcientológiai zsargonban.
Gyorsan összeállítottam néhány felmérést, amelyek eredménye minden kételyt eloszlatott. Az átlagemberek tényleg azt gondolták, hogy a „reaktív elme” egy jó dolog, és ha „megszabadulnak tőle”, akkor zombivá válnak. Megmutattam az eredményeket Frannie-nek az ASI-nál, aki megkért, hogy azon nyomban készítsek erről egy jelentést.
Pár nappal később Hubbard visszaírt, hogy nagyon elégedett a felmérések eredményeivel, és hogy igazoltak „valamit, amiről már 1950 óta tud”, azaz hogy az emberek a reaktív elmét nagyon értékesnek tartják. Kért tőlünk még néhány felmérést, amit sürgősen meg is csináltunk, és LRH a végén már biztos volt benne, hogy a gombnak a „Tanuld meg irányítani a reaktív elmédet”-nek kell lennie. Megdicsért a felmérések kapcsán, és ezzel le is zárult az ügy. Akkor még nem tudtam, hogy ez az apró eset milyen nagy szerepet fog játszani a végső bukásomban, húsz évvel később.
Ahogy belemélyedtem a kampány körüli teendőkbe, egyre többet dolgoztam Lennel. Kiterjedt kapcsolatai voltak mind a kiadás, mind a marketing és a reklámozás területén, így gyakran vettük nyakunkba a várost, hogy felkeressünk egy-egy szakembert. Ilyen alkalmakkor mindig Len kedvenc éttermében, a Canters-ben ebédeltünk meg, ahol szívesen szemezgetett tekintélyes zsidóvicc-gyűjteményéből.
Len bemutatott engem az Ed Libov és Társai nevű médiavállalatnak Marina Del Rey-ben, és rendszeresen eljártunk hozzájuk, hogy kitaláljuk, mi lenne a legjobb módja a könyvek reklámozásának. Mindez azon múlott, hogy izolálni tudom-e a „célcsoportunkat”, amire ki is dolgoztam egy sor felmérést és kérdőívet. Sikerült kijárnom, hogy megkaphassam a szcientológusok levelezőlistáját, és átfuttathassam egy demográfiai adatbázison. Ennek eredményeként irdatlan mennyiségű táblát, színkódos térképet, kör- és oszlopdiagramokat kaptam. Ezekből kiderült, hogy a számunkra legígéretesebb célszemélyek a 25 és 35 év közötti, felsőfokú végzettséggel és közepes jövedelemmel rendelkező városlakók. A nemenkénti eloszlás 60 és 40 % volt a férfiak javára. Ezen kívül rengeteg egyéb információhoz is hozzájutottam, amit csak ki kellett elemeznem. Ezután egyik felmérést csináltuk a másik után, majd ellenőriztük a megkérdezett személyeket, hogy biztosan a célcsoportba tartoznak-e. Minden nap más és más felméréssel küldtem ki az utcára a csapatomat: az aznap beérkezett eredményeket este táblázatokba rendeztük és elemeztük, a következő reggelre pedig már egy új kérdéssort állítottam össze. Hamarosan úgy ismertem ezeket az embereket, mintha a családtagjaim lennének.
A kutatásom részét képezte az is, hogy megvizsgáltam minden eddigi Dianetika kampányt, a könyv 1950-es első megjelenésétől kezdve egészen napjainkig. A színvonaluk a banálistól a bizarrig terjedt. Azt is megtudtam, hogy az előző évben az Int Base marketingesei csináltak egy sikertelen kampányt San Diegóban, méghozzá Hubbard vezénylete alatt. Összehoztak pár űropera-jellegű TV-reklámot, fehér űrruhás, sisakos szereplőkkel. Nyilván ugyanazt a logikát követték, mint amikor Hubbard teljes időnyomos szimbólumokat rakatott a könyveire – az OT III-as „Xenu” incidensből származó szimbólumokkal akarták manipulálni a „wogokat”. Megpróbáltak pár keményfedeles könyvet is eladni. Az eredmények nyilván olyan kínosak lehettek, hogy az egész kampány nyomtalanul eltűnt a süllyesztőben.
De egy nyugtalanító dologra is felfigyeltem: mindenkit, aki sikeres kampányt csinált a Dianetikának, megsemmisítettek – kirúgták, elnyomónak nyilvánították, az egyiküket, egy Diane Coletto nevű nőt pedig valaki lelőtte. Az ő 1979-es kampánya juttatta fel a Dianetikát az Ingrams West Coast bestseller listára. A férje lőtte agyon a Bridge Publications épülete előtt, és noha egyértelműen kiderült, hogy tette nem volt kapcsolatban a Dianetika-kampánnyal, a történtek nem hagytak nyugodni. Miért támadták meg mindegyiküket? Elhatároztam, hogy nyitva tartom a szemem a kampány ideje alatt.
Más egyebet is megtudtam: a korábbi kampányok, egészen az 1950-esig visszamenőleg csak akkor voltak sikeresek, ha egy viszonylag szűk célcsoportot céloztak meg; ezt hívták „niche marketingnek”. 1982 táján általános vélekedés volt, hogy a televízióban nem lehet könyvet eladni. Soha senkinek nem sikerült, de bennem elindult a vezérhangya. A TV reklám drága, de ha az ezer reklámalanyra vetített költséget (CPT) nézzük, akkor a legolcsóbb médiumnak számít. A probléma ott van, hogy úgy terít, mint egy sörétes puska: egy csomó olyan embert is megtalálsz vele, akik az életben nem vennék meg a termékedet – ez teszi végül drágává. De biztos nincs rá mód, hogy a célcsoportnak megfelelően szűkítsük ezt a szórásképet?
A médiacégünknél egy Nancy nevű idősebb hölggyel dolgoztam együtt. Ő ismertetett meg olyan fogalmakkal, mint a „bruttó elérés” (gross rating point vagy GRP = egy kampány során az adott médiatípus által leszállított elérések összessége) és a „TRP” (target rating point, egy meghatározott célközönség azon százaléka, amelyet az adott program/kiadvány elér. 1 TRP = az adott célcsoport 1%-a). Megvizsgáltam többféle típusú médiacsomagot, de mindegyik gazdaságtalannak, drágának tűnt. Egyik nap aztán nálam is leesett a tantusz, mikor átnéztem egy médiaajánlatot és láttam, hogy a szombat reggeli rajzfilmmatiné is szerepel a listán.
- Hát ez meg mit keres itt? – kérdeztem.
- Nos, az egy csomó TRP-t hozna. A célcsoportod nagy része nézi azt a műsort.
- Na de… - próbáltam valahogy megfogalmazni, hogy mi zavar - …de én nem olyan embereket akarok elérni, akik szombat reggeli rajzfilmeket néznek!
Hát akkor milyen műsor melyik nézőit akarom megszólítani? Átfutottam a műsorújságot. Szappanoperák – nem. Régi filmklasszikusok – igen. Szériaautók versenye – nem. Régi Homályzóna ismétlések – igen. Mindegyik nagyon szubjektív és nem túl tudományos volt, de a célcsoportról megtudott információk alapján pont ilyenekre volt szükségem. Ezek az emberek nem sodródnak a tömeggel. Nem azt nézik, amit a többiek. Ezek szabadelvű, a sorból kilógó, formabontó egyének, akik a különleges, nem hétköznapi dolgokhoz vonzódnak. Ők azt szeretik… nos, olyasmiket szeretnek, amiket én és a legtöbb általam ismert szcientológus szeret.
Nagyon sok vitám volt a médiacégen belül, mivel néhány döntésem szemben állt a hagyományos médiagyakorlattal. Foggal-körömmel harcoltak ellenem, de végül sikerült összetákolnom egy olyan médiastratégiát, amiről tudtam, hogy éppen azokat az embereket fogja megszólítani, akik számára van mondanivalóm – azokat, akiket érdekelhet a szcientológia.
Az ABA vásár jól sikerült. Mindennel elkészültünk – a pavilont feldíszítettük az új könyvek borítóinak óriási méretű plakátjaival, röplapokat és prospektusokat gyártottunk, valamint az őszi kampány média-ütemtervét is kinyomtattuk. A piaci fogadtatás elég lagymatag volt, de Len személye rengeteget segített. Hihetetlen élmény volt végigjárni vele az ABA vásárt. Láthatólag mindenkit ismert - nem tudtunk tíz lépést menni úgy, hogy valaki ne üdvözölje. A vásár végére 250.000 könyvet tudtunk „beadni” – legtöbbjét az Ingrams nevű nemzeti disztribútorcégnek, aki az Államok minden szegletébe szállított. A Waldenbooks és a B. Dalton nem rendelt tőlünk, de azt mondták, hogy figyelni fogják az eladásokat, és alkalmasint majd rendelnek az Ingrams-től. Kezdetnek nem volt rossz, bedugtuk a lábunkat az ajtónyílásba.
Júliusban Fostert elhívták az Int Base-re egy új projekt lebonyolítására, ami a szcientológiai menedzsment teljes komputerizálását célozta meg. Teljesen elszontyolodtam – azt gondoltam, hogy ő, Bruce Wilson és én együtt fogjuk csinálni a Dianetika kampányt; a három muskétás, aki minden akadályt legyőz. De Foster úgy érezte, hogy egy ilyen projektet nem lehet visszautasítani. Megnyugtatott, hogy ott a komplexumban el tudjuk majd érni, és hogy a Dianetika Kampányt továbbra is a sajátjának érzi. Tartotta is magát az adott szavához, az elkövetkező hónapokban-években sokszor találkoztunk, és számtalanszor kisegített – persze csak nemhivatalos módon. Én is tudtam neki segíteni egy picit: terveztem egy logót az általa vezetett új szervezetnek, a Számítógépes Szervezésű Ügyvezetés Nemzetközi Hálózatának (International Network of Computer Organized Management, INCOMM).
A következő csapás akkor jött, amikor megtudtam, hogy Bruce és Tina leléptek a Sea Orgból – azaz „engedély nélkül” elhagyták a szervezetet. Magukkal vitték az akkor 12 éves Gwennie-t is, és az Egyesült Államokbeli Virgin-szigetekre szöktek, ahol Bruce családja élt. A szcientológia törvényei szerint elnyomónak kellett nyilvánítani őket, így nem érintkezhettem sem velük, sem Gwennie-vel. Később sikerült kicsit alakítanom ezen a szabályon, miután meggyőztem jónéhány etikatisztet, hogy Gwennie még csak 12 éves volt, amikor elment, és így „nem elnyomó”. Ez lehetővé tette, hogy kapcsolatban maradjak vele – a hosszú évek alatt rendszertelen levelezés folyt közöttünk.
Most, hogy Foster átment egy másik projektbe, Bruce pedig lelépett, négy és fél év óta először egyedül maradtam a Stratégiai Könyvértékesítési Egységben. Rengeteg tennivalóm volt – miután az ABA vásár lezajlott, neki kellett feküdni a kampány összeállításának. Don Spector írta a TV-reklámokat; kreatív igazgatói múlttal a háta mögött tudta, hogyan álljon neki a feladatnak. Miután áttanulmányozta a demográfiai adatokat, megírt három reklámforgatókönyvet. Önvallomások voltak egy maratonfutótól, egy üzletembertől és egy repülőgép-pilótától. Mindhárom azzal a gondolattal ért véget, hogy az illető a dianetikának köszönheti a sikerét. Célratörőek és jól megírtak voltak, úgyhogy benyújtottam őket Julia Watsonnak (ő váltotta Frannie-t, a de facto főnökömet az Authors Service-nél), ő pedig továbbította az anyagot Hubbardnak.
Hubbard teljesen kiakadt rajtuk. Borzalmasnak találta a forgatókönyveket. Külön kiemelte az egyik klip legvégét, ahol az üzletember fog egy összegyűrt papírgalacsint és beíveli az iroda másik végében álló szemétkosárba, kb. úgy, mint egy hárompontost. Hubbard azt mondta erre, hogy soha nem szabad valaminek az eldobásával befejezni egy reklámot, mert az tudat alatt arra buzdítja a nézőt, hogy dobja el magát a terméket. Hubbard hajlamos volt minden reklámot tudatalatti üzenetek sorozatának tekinteni, és mint mondta, ezek a klipek rossz tudatalatti üzeneteket közölnek.
Nekiállt, hogy újraírja őket, pontosan meghatározva, hogy mit hogyan csináljunk. Miután Julia áthozta az anyagot, felhívtam Dont, hogy üljünk össze. Mivel már későre járt, a Sarnos étteremben találkoztunk a Vermont Street-en. Nem volt túl jó a hangulat – Don egy veterán kreatív igazgató volt, és szokatlan volt számára, hogy visszadobták a munkáját. A megbeszélés közepén Juliát hirtelen a telefonhoz hívták, és halálra váltan jött vissza. Csendben félrevont, és azt mondta, hogy ki kell rúgjam Dont, nem dolgozhatunk vele tovább. Hiába tiltakoztam, hajthatatlan maradt – ez az utasítás jött odafentről. Rávettem magam, hogy közöljem a hírt Donnal; próbáltam enyhíteni a dolog élét, de nagyon rosszul esett neki, és kiviharzott az étteremből. Soha többé nem láttam viszont.
Kellett valakit találnunk a helyére, méghozzá villámgyorsan. A kezdés időpontja vészesen közeledett, már csak pár hónapunk volt hátra. Len Foreman felhívta pár ismerősét, majd ajánlott nekünk egy Jim Kellahan nevű reklámproducert. Julia és én elmentünk, hogy találkozzunk az illetővel. Megmutattuk neki Hubbard reklámjait, de közölte, hogy ezek neki nem jók, ő csak saját forgatókönyvből dolgozik. Julia megszerezte az engedélyt, hogy új reklámokat írjon, ő pedig csinált is négyet – kettőt a Dianetikának, kettőt az Önelemzésnek. Julia fel is küldte őket jóváhagyásra Hubbardhoz.
A reklámokat azonnal le kellett forgatni, így Kellahin összeállított egy stábot, és kitűzött egy dátumot a filmezéshez. Ám a hetek csak teltek, és semmi hír nem jött a reklámokról. Végül forró dróton kaptuk meg azt a bizonyos választ az ASHO folyosóján. Az utolsó pillanatban megadott engedély volt a kirakós befejező darabja.
Nancy, Len és én elmentünk megnézni a forgatást. Az első klip két hegymászóról szólt. Az egyikük megcsúszik, a másik (a lány) leereszkedik hozzá kötélen és megmenti, aztán együtt felérnek a csúcsra. A forgatás Ojai mellett folyt egy elhagyatott hegyi úton, a kaszkadőrjelenetet az út mellett levő sziklaszirtnél vették fel. A nap végén megérkezett a helikopter, ami megcsinálta a hegytetőn álló párról a végső pásztázó felvételt. Lenyűgöző volt.
Aznap este Nancy és én ellógtunk vacsorára Anyához, aki Santa Barbarában lakott. Másnap vízre szálltunk, és elhajóztunk a Channel-szigetekre, a második reklám forgatási helyszínére. Ez egy tengerbiológusról szól, aki a szigeten élő fókákat tanulmányozza, és természetesen ő is ajánlja a dianetikát. Itt ismerkedtem meg egy Kovács László nevű operatőrrel, aki elmesélt nekünk egy hihetetlen történetet, hogy hogyan menekült el Magyarországról több tekercsnyi, a teste köré tekert előhívott filmmel, amiket a kommunista rezsim atrocitásairól készített. Ő volt az operatőre olyan klasszikusoknak, mint a „Szelíd motorosok”, az „Öt könnyű darab” vagy a „Papírhold”.
Miután visszatértünk LA-be, Kellahin és a stábja leforgatott még két önvallomás jellegű reklámfilmet a másik kiadványunkhoz, az Önelemzéshez.
A filmezés és a vágás mestermunka volt, a végeredményt azonnal jóváhagyták. Októberre minden a helyén volt: a könyvek – az Ingrams-nek hála - a boltokban, a reklámok sugárzásra készen, a médiastratégia indulásra várt. Október végén megnyomjuk a gombot, és ezzel megindult a dianetika legnagyobb kampánya. Ez váltotta ki a Szcientológia Egyház eddigi legnagyobb terjeszkedési hullámát is, amely olyan elsöprő volt, hogy egy ideig azt is ellensúlyozta, hogy az Egyház lassan kezdett széthullani.
1982. október 17-én, pár nappal a kampány indulása előtt David Miscavige szervezett egy Misszióvezetői Konferenciát. Igazi vérfürdő volt. Ő, és más ASI és CMO Int vezetők órákon át üvöltöztek a misszióvezetőkkel, elmondva őket mindenféle bűnözőnek. Ki sem engedték őket a teremből. Aki ellenkezett, azt azon nyomban SP-vé nyilvánították. Számos ismert szcientológus volt akkoriban, férfiak és nők vegyesen, akik szcientológiai franchise-okat működtettek. Sokan közülük missziók egész láncát birtokolták. Az ő munkájuk révén minden héten emberek ezrei váltak szcientológussá. Kingsley Wimbush, Martin Samuels, Bent Corydon, Brown McKee – ezek a nevek már-már legendásnak számítottak az Egyházon belül. Mindegyiküket SP-vé nyilvánították, a misszióikat elkobozták tőlük. Akiket nem nyilvánítottak ki, azokra brutális pénzbüntetést szabtak, és ha valaki nem akart fizetni, akkor az „gangbang” biztonsági ellenőrzéseket (gyóntatás) kapott: E-méterre rakták, és egy falka ordító vezető mindenféle képtelen vádat vágott a fejéhez.
(A konferencia angol nyelvű jegyzőkönyve (ki vannak szerkesztve a káromkodások és a durvább fenyegetések, de a lényeg ott van) itt elérhető - a teljes itt, a fontosabb részek itt)
Ennek a zűrzavarnak egy része a mi fülünkbe is eljutott; egy része pletykaként, egy része „hivatalosan”. Annyit mondtak, hogy a misszióvezetők bűnözők, „meglopták az Egyházat”, és megpróbálták átvenni az irányítást a szcientológia felett. Azt is mondták, hogy a misszióvezetők elnyomó személyek, és ezért nagyon keményen kellett bánni velük. Miscavige kijelentette, hogy „megmentette az Egyházat az SP-ktől”, és mostantól ő a főnök.
Undorodtam az egésztől. Hogy lehetnek SP-k ezek az emberek, amikor annyi új tagot hoztak be az Egyházba? Nem tudtam, kinek van igaza, és kinek nem; számomra ez csak egy újabb dolog volt, amit hozzáadtam a rejtélyek szépen növekvő listájához. Miért semmisítettek meg minden Dianetika kampányfőnököt? Miért nyilvánították ki szinte az összes legproduktívabb misszióvezetőt? Érthetetlen volt.
Úgy hittem, hogy a kampány majd valami varázslatos módon segít megoldani ezt az egészet, mint amikor egy öreg csotrogányt kiviszel a sztrádára, és egyszerűen kihajtod a motorból a belerakódott rozsdát és mocskot. Hogy az a rengeteg új tag majd segít kirobbantani a belharcokat és a politikát a szcientológiából, és minden visszaáll a régi kerékvágásba.
Én pedig éppen arra készültem, hogy beletapossak a gázba.
