Nyolcadik fejezet: Forradalom

Pancho Villa lovon

Már jócskán elmúlt éjfél, a tampai reptér terminálja csaknem teljesen kiürült. Csak egy maroknyi éjszakai utas gubbasztott a székeken: akadt, aki olvasott, vagy próbált aludni egy kicsit, és volt, aki hozzám hasonlóan a váróterem fölé függesztett nagy képernyőt bámulta. Az 1972-es, Eugenio Martin-féle Pancho Villa ment, Telly Savalas-szal a főszerepben. Könnyen azonosultam Villa karakterével – elárulták és bebörtönözték, de megszökött, és lázadást szított a gyűlölt ellensége, Huerta ellen. A mellkasomban éreztem Villa pusztító haragját.  ¡Viva la revolución!

Volt még pár óra az LA-be tartó gépem indulásáig, és miközben igyekeztem elütni valamivel az időt, fél szemmel egyre-másra a bejáratok felé sandítottam – arra számítottam, hogy egyszercsak megjelenik valaki a Flag-ből, és visszavisz a bázisra.

Nem, nem léptem le a Sea Orgból, viszont Kerry Gleeson (aki immár a szcientológia nemzetközi ügyvezető igazgatója volt) határozott parancsa ellenére elhagytam a Flag-et. Kerry azt akarta, hogy az ő szájíze szerint intézzem a dolgokat, de én tudtam, hogy az ő szűklátókörű módszerei nem működnek. Kiváltképp nem ott, amire én készültem. És ahhoz, hogy a tervem működjön, pontosan kellett kivitelezni, mindenféle egyszerűsítések és pótmegoldások nélkül. Elhatároztam, hogy visszatérek Los Angelesbe, akár tetszik Gleesonnak, akár nem. Folytatni fogom a projektet, amit Nancy és én kezdtünk el, és ezúttal a magam útját fogom járni.

Először 1981 közepe táján szöktem meg Clearwater-ből, amikor Annie Allcockot és engem „kilőttek” egy misszióra, hogy kutassunk és fogadjunk föl egy PR-céget a Szcientológia Egyház számára. A katonai terminológia teljesen átitatta a Sea Orgot; eszerint amikor egy Sea Org-tagot elküldtek valahová, hogy csináljon meg valamit, azt „kilőtték egy misszióra”. Ez is a tevékenység céltudatosságát és precizitását volt hivatott kihangsúlyozni.

A Nagy Kék Épület

Annie és én a reptérről egyenesen a „Nagy Kék Épülethez” mentünk, ami valaha a Libanon Cédrusai Közkórházként volt ismeretes; az Egyház négy éve tette rá a kezét. Elég vegyesfelvágott-szerű építmény volt – az eredeti kórházépületet, ami egy hatalmas V betűt formázott a ’20-as évek díszes homlokzatával látták el, míg az utólag hozzáépített szárnyak az ’50-es évek „modern” stílusát képviselték – stukkó és üveg kellemes elegye. Az egész kócerájt a világoskék valami igen ocsmány árnyalatára mázolták, nyilvánvalóan Hubbard parancsára – a kék szín ugyanis a lelket reprezentálja. Az épület nyüzsgött a mindenféle szcientológiai tevékenységtől.

A komplexumot a Sea Orgon belül Csendes-óceáni Területi Parancsnokságnak (Pacific Area Command, PAC) nevezték – megint csak a katonai koordináta-rendszer –, ez adott otthont a Los Angeles-i Orgnak (ami a 9. utcáról költözött fel), az Amerikai Saint Hill-i Orgnak, a Los Angelesi Haladó Orgnak, valamint a Sea Org Nyugat USA Kontinentális Összekötő Irodájának. Az alapgondolat az volt, hogy a „teljes Hidat” – azaz a szcientológia összes szintjét, az alapvető publik szolgáltatásoktól kezdve egészen az OT-szintekig és a többi felsőbb képzésig – egy helyre kell összpontosítani, a kontinentális menedzsment irodával egyetemben.

Bill Franks, az új nemzetközi ügyvezető igazgató a Lebanon Hall (a komplexum közepén található, a többi közül kiemelkedő, toronyszerű építmény) penthouse-ában rendezte be a hivatalát. Korábban személyzeti szálláshelynek használták, de most telezsúfolták a tágas helyiséget íróasztalokkal. Az erkélyéről jó kilátás nyílt a ködös Los Angelesre.

Franks-et a napokban nevezték ki ügyvezető igazgatónak – ezt a pozíciót utoljára maga Hubbard töltötte be a ’60-as években, és az „új management” részeként most újra életre hívták ezt a posztot. Elméletileg Franks volt a nagyfőnök, ám valójában ő is a Commodore Hírvivőinek Szervezetének jelentett. Ennek ellenére nagyon komolyan vette az új megbízatását, a hivatalában lázas munka folyt. Leültetett minket egy hosszú tárgyalóasztalhoz, és ismertette a küldetésünk részleteit, miszerint találnunk kellett egy PR-céget, amit az Egyház fel tud bérelni a szcientológia megtépázott hírnevének helyreállítására.

Annie és én a főépület egyik alsóbb szintjére települtünk be, és rögtön nekiláttunk telefonon leszervezni a találkozókat. Beszereztünk magunknak egy-egy jófajta tárgyalóöltönyt, az összképet egy aktatáskával tettük teljessé.

Jeff Los Angeles-ben

Az elkövetkező három-négy hétben bejártuk egész Los Angelest, és tárgyaltunk egy csomó PR-céggel, a legismertebb A-listás cégektől kezdve a kevésbé ismert társaságokig. Éjszakánként mindegyik vállalatról jelentést készítettünk – mi volt a reakciójuk, mit kell tudni róluk, kinek dolgoztak eddig (hogy megbizonyosodjunk róla, hogy nem foglalkoztatták őket gyógyszergyártó cégek, kormányzati szervek vagy a pszichók – vagyis az ellenség!).

Aztán egyik nap Franks felhívott minket az irodájába. Azt mondta, szedjük össze az eddigi munkánk eredményeit, és adjuk le, ugyanis egy másik misszióra lő ki minket, ami hirtelen roppant sürgőssé vált. Tájékoztatott minket, hogy az egyik szcientológus híresség, Cathy Lee Crosby, a „That’s Incredible” (Ez Hihetetlen) TV-show egyik házigazdája egy új drogellenes különkiadást kíván indítani „Érezd Jól Magadtól Magad” címmel. Ebben szcientológus (pl. John Travolta) és nem-szcientológus vendégek (mint például a híres rocker, Ted Nugent) egyaránt szerepelni fognak. Cathy Lee azt akarta, hogy az Egyház a műsor sugárzásával egyidőben indítson egy nagyszabású reklámkampányt a Méregtelenítő Programra (röviden: Purif). Az asszisztense, a szintén szcientológus Cathy Wasserman szervezte az egész „Érezd Jól Magadtól Magad” programot, amit együtt koordinált Bill Franks-szel (később az a szóbeszéd járta, hogy némileg több volt kettejük között „koordinálásnál”).

A trükk mindebben az volt, hogy az adást három hét múlva tűzték műsorra. Három hetünk volt összehozni egy komplett, professzionális TV-kampányt.

Sokat vívódtam a dolgon. Egyfelől ez éppen az volt, amire vágytam – egy nagy, publikus kampány a szcientológiáról; viszont a rövid határidő miatt valószínűleg félre kell tenni az alapos tervezést és az előkészületeket, és csak a megszokott, destruktív pánikmegoldásokra hagyatkozhatunk. A cselekvés puszta lehetősége fölött érzett izgalmam végül győzött, és belementem a dologba.

Ráébredtem, hogy bizonyos fokig hatalmi pozícióba kerültem, úgyhogy gyorsan javasoltam egy harmadik misszionárius bevonását is. Olyasvalakire volt szükségünk, aki képzett a piac- és közvélemény-kutatásban; ez az illető a feleségem, Nancy lett. Már fel is rakták a következő gépre – a tervemnek legalább ez a része sikerült.

Kaptunk egy irodát az LA Org első emeletén, ahová beraktunk pár íróasztalt és egy tárgyalóasztalt, ahol majd a találkozókat bonyolítjuk le. Felhívtunk egy Don Spector nevű szcientológust, aki régen a BBDO West és a Foote, Cone and Belding kreatív igazgatója volt, és beleegyezett, hogy velünk dolgozzon. Volt egy jól bejáratott piackutatója is, Janai Pringle, szintén szcientológus.

Két további ember csatlakozott a projektünkhöz, Steve Heard és Jack Dirmann, az ő feladatuk volt a PR. Steve, aki korábban GO-munkatársként (GO = Guardian Office, az OSA elődje) tevékenykedett, egy nagyon éles eszű és mókás srác volt; a munkaidő felében a hasunkat fogtuk a nevetéstől.

Steve-nek támadt egy jó ötlete, hogy hogyan reklámozzuk a Purifot: hozzunk létre egy alapítványt, ami majd tudományos vizsgálatokat végez a programmal kapcsolatban, és bebizonyítja annak hatékonyságát. Ő és Jack aztán kifundálták, hogy a Méregtelenítő Program után Hubbard „tanulási technológiájával” lehetne folytatni a sort. Az „Alapítvány a Tudomány és Oktatás Előrehaladásáért” (The Foundation for the Advancement of Science and Education, FASE) nevet adták neki. Végül tényleg létrehozták a szervezetet, és még ma is működik. Ha ellátogatnál a honlapjukra, sosem találnád ki, hogy ez az egész az LA Org egy kis irodájában született a Méregtelenítő Program reklámozása céljából.

Eközben Nancy és én csináltunk pár gyors közvélemény-kutatást, és összeállítottunk egy kampányt TV reklámokkal, újsághirdetésekkel és egy szlogennel, ami emlékeim szerint a „Hozd vissza őket az életbe” volt. A fő célcsoport azok a szülők voltak, akiknek volt drogfüggő gyermekük. Végül a kész kampányt bemutattam három vezetőnek: Bill Franks-nek, Kerry Gleesonnak (aki még mindig a Flag Bureaux parancsnoka volt, csak épp látogatóban járt nálunk Clearwater-ből) és John Nelsonnak, a CMO International parancsnokának. Olyan volt, mintha három próbababának tartottam volna előadást. Egyetlen arcizmuk se rezzent az egy órás prezentáció alatt. Semmi mosoly, semmi bólogatás, semmi kérdés. Hátborzongató volt. Mikor befejeztem, felálltak és kivonultak.

És ezzel véget is ért a Méregtelenítő Kampány; soha többé nem tettek róla említést. Hamarosan megtudtam, hogy egy egészen más ügy járt a fejükben.

1981. decemberében kaptam egy hívást Clearwater-ből. Bruce Wilson volt a vonal túlsó végén, és izgatottan újságolta, hogy volt egy tárgyalás a Flag vezetősége és a misszióvezetők között. Nem összetévesztendő ez a Sea Org-féle „misszókkal”; ezek valójában olyan magánemberek voltak, akik szcientológia franchise-okat birtokoltak és működtettek. Évekig használták a szcientológiában a „franchise” kifejezést, de aztán később ezt átkeresztelték „misszióra”, hogy tovább erősítsék a szervezet „vallásos imázsát”. Ezek a missziók régóta fasírtban voltak a GO-val – akadt olyan vezető, aki azt állította, hogy törvénytelenül elvették tőle a misszióját. Voltak páran, akik be is perelték ezért az Egyházat. A GO összeomlásával a misszióvezetők szemében felcsillant a remény, hogy most helyre lehetne hozni a régi hibákat, és tárgyalást kezdeményeztek a felsővezetéssel. Azt várták, hogy az új nemzetközi ügyvezető igazgató, Bill Franks majd helyrerakja a dolgokat – elvégre ő Hubbard utódja, ha valaki, hát ő biztosan tud tenni valamit. Franks azonban a CMO International kíséretében érkezett a megbeszélésre, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem az ő kezében van a gyeplő. A misszióvezetők ezt egy újabb svindlinek érezték, és válaszokat követeltek a jelenlévő vezetőktől. Bruce nagyon lelkes volt a találkozóval kapcsolatban – úgy érezte, ez is része az új korszaknak, ahol az egyszerű szcientológusnak is beleszólása van az Egyház dolgaiba, és szabadon kommunikálhat a vezetéssel.

Felhívtam Kimet, és elmeséltem neki az ügyet. Ő ekkorra már kilépett a Sea Orgból, és „publik szcientológus” lett. Három gyerekkel (köztük az egyik még csecsemő) Kim és Deborah képtelen volt folytatni a kevés szabadidővel és pénzzel járó Sea Orgos életet, úgyhogy kiléptek, és most a Völgyben éltek. Kim rendezte a dolgait, és ismét jó viszonyba került az Egyházzal. Örömmel fogadta a reformok hírét – munkatársként neki is megvoltak a maga rossz tapasztalatai.

Ám az „uralkodó osztály”, a CMO International hierarchia másként élte meg a misszióvezetők konferenciáját: a hatalom ellen való zendülésként. Elvégre a szcientológiában nem demokrácia volt, ahol a köznép szabadon kinyilváníthatja nemtetszését, hanem egy felülről lefelé szerveződő kőkemény autokrácia, és abban nem szokás megkérdőjelezni a hatalomban lévők döntéseinek helyességét. Néhány héten belül Bill Franks-et megfosztották a posztjától, folyamatos megfigyelés alá helyezték, a helyére pedig Kerry Gleesont ültették.

Számomra ezek a belpolitikai csörték és hatalmi játszmák csak zavaró tényezők voltak. Hittem benne, hogy ha tényleg el akarjuk temetni a múltat és egy új korszakot akarunk nyitni a szcientológiában, akkor ki kell állnunk a közvélemény elé, hogy megmutathassuk magunkat a világnak. Számomra mind közül ez volt a legfontosabb feladat.

Nancy és Jeff

Nancy és én átbeszéltük a tennivalókat, és határozott lépésre szántuk el magunkat. Írtam egy jó hosszú petíciót a CMO Int parancsnokának, és körvonalaztam benne egy tervet, amivel egyszer és mindenkorra útnak indíthatjuk a szcientológia nagy reklámkampányát. Pontosan fölvázoltam nekik a szükséges lépéseket: mindenre kiterjedő piackutatást kell végezni, izolálni a célcsoportokat, különböző felmérésekkel meg kell találni a legmegfelelőbb reklámmédiát, könyvpiac-kutatást kell végezni, és így tovább. Úgy becsültem, az egész fél/egy évet fog igénybe venni. Legnagyobb meglepetésemre a kérelmet jóváhagyták, s így Nancy és én belevághattunk a Piackutatási és Reklámozási Projektbe.

Módszeresen haladtunk előre Don Spectorral, a szcientológia reklámosával. Az első kérdés, ami felmerült bennem: milyen embereket érdekelhet a szcientológia? Így kezdetnek készítettünk egy felmérést a szcientológusok között, hogy találjunk valamilyen közös demográfia tényezőt abból az időből, amikor bekerültek a szcientológiába – életkort, iskolai végzettséget, jövedelmi viszonyokat, meg még egy csomó más tényezőt. A vizsgálatot kiterjesztettük arra is, hogy jelenleg mit gondolnak az emberek a szcientológiáról, és hogy ezen a hozzáálláson mit kell majd megváltoztatnunk. Ugyanakkor górcső alá vettük a különféle vallási és spirituális trendeket, hátha valamelyiket a mi szolgálatunkba tudjuk állítani. Az eredményekről heti hírlevekben tájékoztattam a felsővezetést; tisztában voltam vele, hogy ha nem gondoskodom a folyamatos információáramlásról, a projektemet azonnali hatállyal felfüggeszthetik. Viszont egyre több helyen említették a nevünket, és a munkánkat is kezdték elismerni.

Egy csomó mindenben rögtönöznünk kellett. Még mindig az LA Org-i irodában voltunk, és  úgy döntöttünk, hogy főhadiszállásnak is remekül megfelel. Erre senkitől nem kaptunk engedélyt, tehát gyakorlatilag bitoroltuk a helyet. A Bridge Publications nevű szcientológus könyvkiadó (ez kezelte Hubbard összes könyvét) vezetője, Edy Lundeen jó barátom volt. Elmeséltem neki, hogy min dolgozunk, és ő támogatásként lecsúsztatta nekünk a könyvrendelésekből származó bevételeinek egy kis részét; ebből létrehozhattam némi alaptőkét a működési kiadásainkhoz. A kosztot és kvártélyt a Kontinentális Összekötő Irodán keresztül sikerült leszervezni. Tehát némi kilincselés és tárgyalás révén a felszínen tudtunk maradni.

A munkaerő-toborzás egy újabb problémát jelentett. Egyik nap aztán egy Linda nevű lány sétált be az irodánkba.

- Azt hallottam, hogy egy nagy nyilvános kampányra készültök – mondta. Közöltem vele, hogy így van.

- Nagyon szeretnék veletek dolgozni – mondta reménykedve.

- Pompás! – feleltem. – Ülj le oda, az az íróasztalod. Nancy majd megmutatja, hogyan kell felméréseket csinálni.

Néhány nap múlva megjelent Linda felettese.

- Lindáért jöttem – jelentette ki. – Ő az én emberem.

- Ő most itt dolgozik. – mondtam neki. Nagy meglepetésemre elment, és többé nem is háborgatott.

A munkatársak elkezdtek szállingózni innen-onnan, és rögtön munkához is láthattak. Hamarosan már öten voltunk. Megbíztam Nancy-t, hogy alakítson belőlük egy felmérő csoportot, én pedig az időm nagy részét a közvélemény, a trendek és a könyvipar kutatásával töltöttem. Hamarosan kezdett kibontakozni a kampány váza.

Sosem fordítottam túlzott gondot a „szervezésre”. Egyszerűen kidolgoztam, hogy mit kell tenni, és ezt elmondtam a többieknek, akik megcsinálták. Ám a szcientológus vezetőknek, de kiváltképp Hubbard-nak mániája volt mindent „megszervezni” és mindenről részletesen kidolgozott szervezési táblákat csinálni. 1982 eleje táján a menedzsment figyelme kezdett a marketing területe felé fordulni, és a vezetőség máris azon törte a fejét, hogy „hogyan lehetne ezt szervezetté tenni”.

Hubbard egy sor kommunikációban kezdte emlegetni ezt a problémát John Nelsonnak, a CMO Int parancsnokának. Azt fejtegette, hogy bár ő mindig is képes volt kidolgozni egy intuitív, tapasztalatokon alapuló marketingstratégiát a szcientológia számára (újonnan kiadott kurzusok és auditálások formájában, amikor egy kis többletbevételre volt szükség), azonban a formális marketingbe bizony nem kevés emberi erőforrást, időt és pénzt kell beleölni. Úgy tűnt, hogy az én korábbi szavaimat visszhangozza. Elmagyarázta Nelsonnak, hogyan hozzon létre egy központi marketingosztályt az Egyházon belül: először is toborozzon egy kisebb csapatot, mégpedig a már meglévő osztályok megbolygatása nélkül; ezt a csapatot ki kell képezni a „wog” marketing módszerekre, majd az összes többi osztályt be kell húzni alájuk. Egyszerű tervnek tűnt; az egyetlen gond az volt vele, hogy kellett hozzá az a bizonyos kisebb kezdőcsapat, és senki sem vette rá az időt és a fáradságot, hogy azt létre is hozza.

Egyre többen folytak bele a projektbe, és mivel mindenki kihagyta a legelső lépést, egyre nagyobb lett a zűrzavar a központi marketing egység körül. Végső elkeseredésében Nelson összehívott egy konferenciát a Flag-be, hogy tisztázza a helyzetet. Mindegyik marketingosztály vezetője hivatalos volt rá – én, a Flag Bureaux terjesztési szárnysegédje, a „Golden Era Productions” marketingesei, és még sokan mások. Elrepültem Clearwater-be, és magammal vittem Don Spectort is – Don, mint professzionális reklámszakember már dolgozott ügynökségekben, és abban bíztam, ő talán el tudja nekik magyarázni, hogyan is kéne megszervezni egy központi marketingosztályt.

A konferencia hamarosan teljes káoszba torkollott. Senkit nem lehetett meggyőzni semmiről. Megkíséreltem elmondani, hogy szerintem hogyan kéne nekilátni egy marketingrészleg felállításának, de folyamatosan lehurrogtak. Minden egyes javaslatomra tucatnyi képtelen javaslattal válaszoltak. Végül elegem lett az egészből, és otthagytam őket. Spectort visszaküldtem LA-be; ez az egész csak egy óriási időpocsékolás volt, és én is mielőbb vissza akartam térni a munkámhoz.

De nem így történt. Gleeson berendelt a West Coast Buildingben levő irodájába, és rögtön nekem is ugrott.

- A projekted egy fiaskó – közölte. – Bukott misszionárius vagy. Soha az életben nem fogod így beindítani azt a kampányt.

Ha még akkor is Gleeson alatt dolgoztam volna, biztos meghunyászkodom, és bármibe beleegyezem, amit csak mond. De még mindig frusztrált és dühös voltam a „marketing konferencia” miatt, úgyhogy nem voltam túl egyezkedő hangulatban, és az őrült marketinges ötletekből is elegem volt.

- Tévedsz – vágtam vissza, magamat is meglepve ezzel. – Én felmérem a piacot és előre tervezek, és ez az egyetlen módja egy hatékony kampány elindításának.

Leesett állal meredt rám, láthatólag megdöbbent, hogy van merszem szembeszállni vele.

- Megváltoztál – nézett rám metszően. – Valami megváltozott benned. Nem mehetsz vissza LA-be – jelentette ki. – Itt maradsz, te leszel a nemzetközi marketingvezetőm. Ha egy nagy kampányt akarsz indítani, csak tessék, megteheted az orgok felé a Kontinentális Összekötő Irodán keresztül.

Tudtam, hogy ez az út a biztos katasztrófához vezet. A CLO-k és az orgok Gleeson hétről hétre tartó statnyomása alatt kínlódtak. Soha az életben nem áldoznának időt és erőforrásokat egy olyan dologra, ami nem hoz azonnali stat-eredményeket a hét végére. Nem, ezt a kampányt központosítottan kell megszervezni, pénzelni és irányítani – és egyenesen a közvéleménynek kell szóljon.

- Nem maradok itt – közöltem Gleesonnal. – Visszamegyek LA-be, és megcsinálom a kampányomat.

Őrjöngeni kezdett. – Nem hagyhatod el a Flag-et. Addig nem mész sehova, amíg elő nem állsz valami megoldással. Ha te nem leszel a marketingvezető, akkor kicsoda? Melegen ajánlom, hogy holnapra állj elő valami megoldással! – zárta le a vitánkat.

Fújtatva kiléptem az irodájából. A helyzet az volt, hogy Gleesonnak valójában nem is volt joga visszahívni, mivel alatta, hanem a CMO Int alatt tevékenykedtem. A Terjesztési Iroda felé vettem az irányt. Volt ott néhány barátom, és egyiküknek, Charlie Updegrove-nak volt egy autója.

Már elmúlt éjfél, de a lámpák még égtek az épületben. Dörömbölni kezdtem az ajtón, majd bekukucskáltam a redőny résein. Kb. öt munkatárs volt bent, rémülten meredtek a bejárati ajtóra.

- Nyissátok ki! – kiabáltam, - én vagyok az, Jeff! – végül beengedtek.

- Charlie, ki tudnál vinni a reptérre? – kérdeztem tőle. Hál’ Istennek nem kezdett el kérdezősködni. Bepakoltuk a csomagjaimat, és elindultunk a Tampa Nemzetközi Repülőtérre. Foglaltam egy helyet a legközelebbi LA-be tartó járatra, ami kora reggel indult.

Mikor visszaértem, Nancy-vel nekiláttunk a pozíciónk megszilárdításához. 1981 végén egy új szervezet jött létre, az Author Services, Inc. Hivatalosan nem az Egyházhoz tartoztak, hanem L. Ron Hubbard irodalmi ügynökségeként tevékenykedtek. Valójában viszont – mint mindent a szcientológiában – ezt a szervezetet is felülről irányították. Mivel a majdani kampányomhoz hozzá tartozott a szcientológiai könyvek árusítása is, ami szép kis jogdíjakat jelentett Hubbardnak, elkezdtek felénk kacsintgatni, és végül gyakorlatilag átvették fölöttünk a közvetlen irányítást. A heti jelentéseimet immár Fran Harris-nek küldtem, ő pedig minden héten szervezett velünk személyes találkozót, amin átbeszéltük a projektet. Megígérte, hogy tájékoztatja LRH-t a haladásról, és tolmácsolja nekünk a gondolatait. Úgy tűnt, Hubbard elégedett az általunk elért eredményekkel.

Gleeson tett még egy utolsó kísérletet a megállításunkra. Elhíresztelte a Flag-ben, hogy „leléptem”, és elküldött két misszionáriust, Debbie Vincentet és Aledia Warrent, hogy vegyék át a piackutatási projektünket, és szervezzék újra. Majd’ felrobbantam, amikor megérkeztek és elmondták, miért vannak itt. Megpróbáltam szót érteni velük, de ők elengedték a fülük mellett az érveimet.

Becsaltam őket egy kis raktárhelyiségbe, mondván, hogy fontos iratok vannak odabent, amiket meg kell vizsgálni. Mikor bementek, rájuk zártam az ajtót, felkaptam a telefont, felhívtam Frannie-t az ASI-nál, és elmeséltem neki, mi történt.

- Semmi vész, mindjárt visszahívlak – nyugtatott meg.

Vártam, közben hallgattam a raktárból jövő dörömbölést és kihallatszó szitkokat. Tíz perc múlva megcsördült a telefon.

- El van intézve. Visszahívták őket. – mondta Frannie.

Kinyitottam az ajtót, és kiengedtem a két tajtékzó nőt.

- Visszahívtak benneteket – közöltem velük. – Most pedig húzzatok a picsába az irodámból.

Így folytathattuk a munkát: a felmérések és a kutatási adatok szépen tornyosultak. Elég tiszta képet kaptunk belőlük, hogy ki lenne a kampány legmegfelelőbb célcsoportja, valamint hogy milyen viselkedésmódjuk és igényeik lesznek. Úgy tűnt, várhatóan a fiatal, művelt egyének fognak a legnagyobb érdeklődést mutatni a szcientológia iránt; olyan emberek, akik valami változást akarnak hozni az életükben. „Keresőknek” neveztem el őket.

Az egyik délután beugrottam valamiért a helyi vegyesboltba, és összefutottam Bill Franks-szel. Megfáradtnak, kiégettnek tűnt. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy végleg felhagyott a szcientológiával. Beszélgettünk pár percig, és elmeséltem neki, hogy min dolgozom mostanában. Sok szerencsét kívánt hozzá. Akkor láttam őt utoljára.

Aztán 1982 áprilisában úgy jöttek össze a dolgok, ahogy a bolygók fordulnak be egy konstellációba. Régi cimborám, Foster Tompkins egy misszió keretein belül megérkezett a Bridge Publications-höz, ami voltaképpen Hubbard privát könyvkiadója volt. Júniusban tervezték megrendezni Anaheimben az Amerikai Könyvkereskedők Szövetségének Könyvvásárát; ez egy évente megrendezésre kerülő országos szintű könyvvásár volt, a könyvkereskedők itt mutatták be a portékájukat, és a legnagyobb üzletek is itt köttettek meg a különböző könyvláncokkal és terjesztőkkel. Foster azért jött, hogy leszervezzen nekünk egy pavilont a rendezvényre, ahol a Bridge Publications kiállíthatja majd Hubbard könyveit.

Eközben Bruce Wilson is elindított a Flag-nél egy új mozgalmat, a Könyvtári Adományozási Projektet. Ennek célja az volt, hogy rávegye a szcientológusokat, hogy vásároljanak meg könyveket, amiket aztán közkönyvtáraknak adományoznak, az ebből származó profitot pedig nagy könyvkampányok pénzelésére használják majd fel.

Ugyanebben az időben írt Hubbard egy „Bolygószintű Terjesztés” nevű hosszú üzenetet (később hivatalos irányelvként újra kiadták) a CMO Int parancsnokának. Ebben arról értekezett, hogy ha a szcientológia orgok csak a meglévő szcientológusoknak adják el a szolgáltatásaikat, akkor szükségszerűen kicsik és statikusak maradnak. Ha azt akarjuk, hogy valóban terjeszkedni kezdjünk, akkor új emberek felé kell kinyúlnunk, és ezt a könyveinkkel tudjuk elérni. LRH utasítást adott egy nagy könyvkampány elindítására.

Foster és én azonnal megláttuk a megoldást: egy nagy átfogó projektben egyesítjük erőinket Bruce-szal. Az, hogy mindhárman jóbarátok voltunk, és mindegyikünkben megvolt a szabadúszói hajlam, csak még vonzóbbá tette az ötletet. Az én területem lesz a piackutatás, a reklám és a médiajelenlét, Foster intézi a könyveladásokat, Bruce pedig a pénzügyeinket igazgatja majd. Mi fogjuk elindítani a legnagyobb publikus kampányt, amit valaha is láttak.

Azon tanakodtunk, mi legyen a neve ennek az egyesített projektnek. A „Könyvértékesítési Egység” eléggé adta magát, de én rögtön láttam az eljövendő problémát:

- Ha Könyvértékesítési Egység leszünk, akkor hamarosan velünk csináltatják az orgok heti könyveladásait, és abból aztán az életben nem kerülünk ki – mondtam Fosternek.

- Nos, az taktikus lépés lenne. De mi nem taktikázunk; mi stratégiában gondolkozunk. – mutatott rá Foster.

Így született meg a Stratégiai Könyvértékesítési Egység (Strategic Book Marketing Unit, SBMU). És az elkövetkező négy és fél évben az SBMU olyan sikereket ért el, amilyenre a legvadabb álmainkban sem gondoltunk. 

(folytatása következik)

Hálás köszönet Wigginnek a fordításért.