(További információ, a többi rész: Hamis álmok összefoglaló oldal)
A Sea Org európai állomáshajója, az Athena, 1971
Egyetlen viharlámpa lógott a korlátról a fejünk fölött, megvilágítva a hajó oldalát a szitáló esőben. A koppenhágai kikötő hideg vize feketén örvénylett alattunk, az izzó tompa fénye nem hatolt át rajta. Kis csónakunk vészesen himbálózott, ez igencsak megnehezítette a dolgomat a csiszológéppel: ahányszor csak nekinyomtam a hajó oldalának, a csónak rögtön elindult hátrafelé.
Marcus és én egy egyszerű feladatot kaptunk: le kellett csiszolnunk az Athena egyik oldalát, hogy eltüntessük a rozsdafoltokat, aztán lekenni a hajótestet először rozsdavédő alapozóval, majd fehér festékkel. A határidő, avagy Sea Org-nyelven szólva az „időgép” elég szoros volt: pirkadatra be kellett fejezzük a munkát. Bill kapitány egy speciális tréninget fog tartani a Haladó szervezet Sea Orgos munkatársainak, addigra a hajónak készen kell állnia. Már hajnali 2 óra felé járt az idő, úgyhogy iparkodnunk kellett.
- Így nem megyünk semmire – mondtam Marcus-nak. Leültem a csónak peremére, háttal a hajónak. – Gyere, fogd meg a lábam.
Marcus belekapaszkodott a lábamba, én pedig, fejem fölött a csiszológéppel hátrahajoltam, és alulról támadtam meg a hajótestet. Így már ki tudtam fejteni némi nyomást, és ádázul nekiestem a rozsdafoltoknak.
1972 nyara volt. Marcus és én már hat hete voltunk Deck Project Force-on az Athena fedélzetén. Kicsivel több, mint egy évig voltam a Dániai Pubs parancsnoka; borzalmas időszak volt, egy stresszel teli rémálom. Örültem, hogy tarthatok egy kis szünetet, és ilyenfajta, gondolkodást nem kívánó munkát végezhetek a DPF-en.
1972-ben még nem létezett az RPF, csak a DPF. Itt a Marcus-hoz és hozzám hasonló bukott vezetők elvegyültek a Sea Org-os újoncok között, együtt dolgoztunk a fedélzeten, esténként pedig együtt tanulmányoztuk a szcientológiát a fedélközben levő tanteremben.
Ironikus módon 32 évvel később, 2004-ben, mikor beajánlottak az Int Base-hez mint Nemzetközi Könyvügyi Vezetőt, írtak a vezetői múltamról egy tanulmányt, amelyben a Pubs-ban végzett munkásságomat sikerként könyvelték el. Kétségeimet fejeztem ki ezzel kapcsolatban, hiszen emlékeim szerint ez egy nagyon sötét időszak volt az életemben, de rávilágítottak, hogy azért nem csináltam olyan rosszul: törlesztettem a Doreen Casey által felhalmozott adósságállományt, és jelentős pénzügyi tartalékokat hoztam létre. Stabilizáltam az orgot, a bevételek pedig lassú, egyenletes ütemben emelkedni kezdtek.
Nos, ez akár még így is történhetett, azonban a „lassú” és „egyenletes” kifejezések nem voltak értelmezhetők egy Flag Ügyvezetői Tájékoztató Tanfolyamot végzett tiszt számára. Elvégre mi voltunk a nehéztüzérség, a csodagyerekek. Ahová csak mentünk, a statisztikáknak meredeken fölfelé kellett szárnyalni, eddig soha nem látott szintekre. Ennél gyengébb teljesítmény elfogadhatatlan volt. A mintaképeink olyan emberek voltak, mint Alex Sibirsky, Kerry Gleeson és Bill Franks. Ami azt illeti, Sibirsky még beszédet is mondott a tanulóknak, amikor a Flag-en végeztük a tanfolyamot. Ők hárman felvirágoztatták a Bostoni Orgot, és valóságos hősök lettek. Történetek keringtek a „nem ejtünk foglyokat”-féle vezetési stílusukról – termelni kellett, méghozzá bármi áron: éjjel-nappal dolgoztatták a munkatársakat, amíg a kitűzött célt elérték, sőt, olyan is előfordult, hogy addig bezárták a publikokat egy terembe, amíg alá nem írták a következő szolgáltatásukhoz a csekket. Itt a „könyörtelen” jelző bóknak számított – azt jelentette, hogy nem dőlsz be semmiféle ürügynek, amivel a nem-termelést próbálják megmagyarázni. Az olyan vezetőt, aki meghallgatta a beosztottjai „kifogásait”, vagy valamilyen engedményt tett nekik, „dolgozó-orientáltnak” bélyegezték – Hubbard játékszabályai szerint ez bűn volt.
Mikor 1971 júniusában Tina, Lance és én visszatértünk az Orgba, úgy gondoltam, talán nekem is menni fog ez a fajta kemény, könyörtelen vezetői szerep. Végtére is a legújabb Hubbard-technológia szerinti képzést kaptunk, és a titkos „L” Rundown-okkal is auditáltak minket. Szuper-vezetőket faragtak belőlünk, akik képesek felvinni a statisztikákat a puszta akaratuk erejével, átgázolva mindenkin, aki útjukban áll.
Sajnos én nem így működtem. Sosem voltam egy domináns típus, világéletemben elleneztem a fenyegetőzést és a megfélemlítést, mint módszert. Az akkori érában viszont erénynek számított ezek alkalmazása, úgyhogy kezdtem gyengeségként felfogni ebbéli gátlásaimat: felmerült bennem, hogy talán nem is vagyok elég erős vagy kegyetlen ahhoz, hogy vezető legyek.
Eleinte megpróbáltam játszani a szerepemet, ám egyetlen félmosoly és egy felvont szemöldök Tinától elég volt ahhoz, hogy egy felfuvalkodott idiótának érezzem magam. Ez egyszerűen nem az én stílusom volt. Elhatároztam, hogy inkább magamat adom, és a saját módszereimmel fogom vezetni az orgot. Aztán ha ez kevésnek bizonyulna, akkor is elmondhatom, hogy én beleadtam mindent.
Mikor megérkeztünk, laktak még néhányan a „Dexion Hotelben”. Először is kerestünk nekik szállást, és megemeltük a fizetésüket, hogy a lakbérre is jusson. Tina nagyon értett a pénzügyekhez, és bevezetett néhány ésszerű intézkedést, amiket aztán vasszigorral meg is tartatott. Két embert elküldtünk toborzóútra, hogy felduzzasszuk a létszámot, a meglévőknek pedig képzést szerveztünk. Semmi eget rengető dolog; csak olyan elemi intézkedések, amiről tudtuk, hogy javítani fognak a helyzeten.
Én és Tina – boldog idők
A gond az volt, hogy ezeknek az intézkedéseknek idő kellett, hogy érzékelhető hatásuk legyen. Mintha egy nagy hajó kormányoznál: igazítasz a kormányon pár fokot, aztán csak vársz és vársz, úgy tűnik, nem történik semmi, de valójában a hajó reagál, és szép lassan fordulni kezd; tudtam, hogy az org is reagálni fog. Azonban figyeltek minket. Minden héten le kellett jelenteni a „statjainkat”, és az elvárás az volt, hogy a számok már a megérkezésünk pillanatában meredeken meginduljanak fölfelé. Mikor a csoda már hetek óta váratott magára, a telexek egyre követelőzőbb hangvételűek lettek. A feletteseimnek láthatólag nem okozott gondot, hogy „ésszerűtlenek” legyenek velem.
Ráadásul úgy látszott, két főnököm is van. A Sea Org létrehozott egy Európai Összekötő Irodát Koppenhágában (röviden. EULO), aminek az élére Bill Robertsont és a feleségét, Joant nevezték ki. „Bill kapitány” akkor már egy híres alakja volt a szcientológiának. Ő volt Hubbard problémamegoldója, mindenhova őt küldték, ahol egy erőskezű parancsnokra volt szükség. Az EULO parancsnokaként az volt a feladata, hogy egész Európában elterjessze a szcientológiát.
Nem igazán jöttem ki Billel. Sok szempontból szöges ellentétei voltunk egymásnak: én egy sovány, hosszú hajú fickó voltam, ő pedig egy nagydarab, fennhéjázó pacák, rövid hajjal és militáris beütéssel. A személyisége erejével oldotta meg a dolgokat – és se erőnek, se személyiségnek nem volt híján. Míg én igyekeztem szerény és visszahúzódó maradni, ő a hatalmas termetével és harsány nevetésével mindig a figyelem középpontjában volt.
Bill Robertson kapitány
Volt valami abban a nevetésben; a már-már fanatikusan intenzív személyiség kisugárzása mellett egy csipetnyi őrület is kihallatszott belőle. Imádott mesélni Marcabról, a Galaktikus Konföderációról, meg a szcientológia többi „teljes időnyomos” mítoszáról. Sok-sok évvel később otthagyta a Szcientológia Egyházat, és megalapította a saját „Ron Orgjait”, amik eszmerendszere javarészt az ő saját teljes időnyomos vízióin alapult. De ez még a távoli jövő. Akkoriban ő volt Hubbard egyik legnagyobb kedvence, és ha őrült is volt, ez az őrültség még imponáló is volt a szcientológia világában; a beosztottjai itták minden szavát.
Volt egy kedvenc sztorija a Sea Org kezdeti időszakából, amikor Ron egy éjjel az Athena fedélzetén (akkoriban még Avon River volt a neve) beavatta őket a csillagok szerinti navigáció rejtelmeibe. A lecke után Hubbard szótlanul meredt az éjszakai égboltra, majd összeszűkült a szeme, mintha jóval messzebbre látna ennél a kis bolygónál.
- Nem ez az első alkalom, hogy mi találkoztunk – mormolta.
Bill szó nélkül megkajálta az efféle szöveget, a csapatával egyetemben. Számukra ez nem csak egy meló volt, hanem egy teljes időnyomos intergalaktikus kaland.
Mivel a Pubs Koppenhágában volt, Bill úgy tekintette, hogy alá tartozunk. Viszont amikor elhagytuk az Apollót, a CS-2 leszögezte, hogy mi egy nemzetközi szervezet vagyunk, és ezért nem az EULO a felettes szervünk, hanem ő maga. Ez egy elég feszült helyzetbe hozott engem Bill kapitánnyal, már a kezdet kezdetén. Többnyire hetente egyszer átjött hozzánk „vezetői szemlére”. Ilyenkor mindig udvariasan körbetáncoltuk egymást: ő tett valamilyen „javaslatot”, hogy szerinte mit kéne csinálnom, én pedig készséggel nyugtáztam, hogy milyen remek ötlet, és hogy amint lehet, fölvetem a CS-2-nél. Bill a tettek embere volt, és számára természetes volt, hogy mindenki fejet hajt előtte, úgyhogy biztosra vettem, hogy a viselkedésem és a hozzáállásom nagyon idegesíti.
Ekkortájt ismerkedtem meg egy másik közismert Sea Org tiszttel, Ken Delderfield-del, avagy „Deld”-del. Azért küldték misszióra Európába, hogy „minél szélesebb körben elérhetővé tegye az irányelveket”. Az „irányelvek” ebben az esetben Hubbard zöld tintával nyomott írásait jelentette, ami az általa kifejlesztett adminisztrációs és vezetési „technológiát” tartalmazta.
Ken, mint megtudtam, mindig a maga módján oldotta meg a rábízott feladatokat, igazi vállalkozó szellem volt az egyébként szigorúan hierarchikus és tekintélyelvű Sea Org-ban. A saját elképzelései alapján dolgozott. Elhatározta, hogy az irányelveket keményfedeles könyvsorozat formájában fogja kiadni és terjeszteni; ehhez egy komplett szerkesztői, betűszedői és terjesztői egységet kellett létrehozni, aminek buzgón neki is látott. Összegyűjtött egy csapatot, aminek tagja volt a felesége, Rosemary is, aki az LRH-kommunikátor volt. Hogy a szükséges tőkét is előteremtse, körbejárta a munkatársait, és előre megvetette velük a jövőbeli könyveket; ahogy ő mondta: „Aki a földszinten veszi meg, az a végső ár töredékéért juthat hozzá”. Jómagam is rendeltem egy csomagot, és hamarosan szinte minden kollégám beruházott egybe. Az így szerzett pénzből IBM betűszedő berendezéseket vásárolt – ez az a fajta volt, aminél a szövegformázást különböző kódok képében kellett a szövegbe beírni. Az egész műveletet a Pubs hátsó traktusában rendezte be. Folyamatosan tájékoztatta a Commodore-t a fejleményekről, és az „Öreg” teljesen el volt varázsolva.
Eközben Tina és én továbbra is a statok feltornászásán küszködtünk. Értünk el eredményeket, csak lassan; semmi kirobbanó emelkedés. Egyik reggel beléptem az igazgatói irodába, és láttam, hogy Tina a Flag „napiparancsait” olvasgatja. Minthogy Sea Org-osok voltunk egy „állomásozó küldetésen”, naponta kaptunk a hajóról NP-ket, amikből megtudhattuk, mi a helyzet a Flag-en. Ezeket titokban kellett tartanunk.
- Atyaúristen – sápadt el Tina hirtelen.
- Mi áll benne? – kérdeztem.
Rámutatott egy részre a „Parancs” szekciónál, amit Hubbard írt:
„Észrevettem, hogy az Akció Iroda missziót akar indítani a Dániai Pubs-ba, annak ellenére, hogy a statjuk növekszik. Nagyon fontos, hogy ellenőrizzék a statokat egy misszió elindítása előtt.”
Kirázott a hideg – hanyatt-homlok rohantam, és ellenőriztem a statokat. Szerencsére még mindig emelkedtek, de ráébredtem, hogy micsoda borotvaélen táncolunk – elég egy kis csökkenés, és máris egy újabb Sea Org missziót küldenek a nyakunkra. Nagyon rövid pórázon voltunk: az életünk egy hétről-hétre ismétlődő rémálommá vált. Mint minden szcientológus szervezetnél, a statjainkat minden csütörtökön 14 óráig számolták. Ez volt a „zárásidő”. Addigra a statoknak emelkedni kellett, szóval szerdánként gyakran egész éjjel dolgoztunk.
Ám a szerdák kivételével nem dolgoztattuk éjjel-nappal az embereket. Gondoskodtunk róla, hogy mindig hazamehessenek pihenni, és hogy legyen szabadidejük a képzéseikre is. Egyszer, egy nagyon jól sikerült hét után a teljes személyzetnek adtunk egy szabadnapot. Úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk, tudjuk-e működtetni az orgot csak mi ketten. Nagyon élveztük a dolgot; reggel kiszámláztuk a rendeléseket, aztán becsomagoltuk őket és előkészítettük a szállításra.
A Sea Org állomáshajója, az Athena időközben elhagyta Helsingørt, és a koppenhágai kikötőben horgonyzott le. Mint Sea Org tagokat, időnként minket is meghívtak a fedélzetre egy-egy hétvégi kurzusra, ahol együtt drillezhettünk a Haladó Org tagjaival.
A HO is beköltözött a városba, hogy a publikok könnyebben megközelíthessék repülővel vagy vonattal. Most már egyszerre volt Haladó Org (ez szolgáltatta az OT-szinteket) és Saint Hill-i Org (ahol a Saint Hill-i különleges tájékoztató tanfolyam volt hallgatható). A szervezet új neve Advanced Organization Saint Hill Europe volt (röviden AOSH EU), és a Jernbanegade egyik épületének felső szintjein rendezkedett be. Az ablakai a városháza előtti térre néztek, és Koppenhága híres sétálóutcája is a közelben volt. Nemsokára az épület tulajdonosa úgy döntött, hogy az első emeletet is kiadja, mi pedig kapva kaptunk az alkalmon, és átköltöztettük a Pubs-t a dokkoktól ide, a város központjába, közel a HO-hoz és az Athenához.
Tina és én elmentünk, hogy felmérjük az állapotokat: a kép nem volt túl biztató. A hely ezelőtt egy night club volt, a falak feketére voltak mázolva, és neonszínű festékkel kacskaringós mintázatokat pingáltak rájuk. Mindenfelé fura kellékek és bútorok voltak, az egész hely úgy nézett ki, mintha egy kábítószeres lázálomba csöppentünk volna.
Rászántunk egy egész hétvégét, hogy rendbe hozzuk a helyet, addig átszerveztük a csapatot, hogy az org működése továbbra is zavartalan legyen. Áthoztunk két nagy csúszdát, amiket kilógattunk a belső udvarra néző ablakokon. Ezután nekiestünk a bútoroknak és a berendezési tárgyaknak, szétszereltük vagy összetörtük őket, majd a darabokat leengedtük a csúszdán. Mikor az összes helyiség kiürült, lefestettük a falakat fehérre, és leburkoltuk a padlót szürke padlószőnyeggel. Hétfőn benézett hozzánk a háziúr, és el volt ragadtatva a látottaktól – szereztünk magunknak egy barátot. Végül átszállítottuk a könyvkészletünket, a bútorokat és a felszerelést, és berendezkedtünk az új otthonunkban. Deld lekerített magának hátul egy részt az irányelv-könyves művelete számára, mi pedig kineveztük az egyik első szobát igazgatói irodának, közvetlenül a terjesztési és pénzügyi részleg mellett.
Innentől kerültünk igazán a figyelem középpontjába. A statjaink szépen lassan kúsztak fölfelé, de ez nem volt elég. Mindenképpen robbantanunk kellett. Több pénzre volt szükségünk, több könyvet kellett eladnunk. A figyelmemet egyre inkább a terjesztési osztály kötötte le, akik minden áldott nap telefonon zargatták a különböző orgokat, hogy rendeljenek könyveket. Folyton azon törtem a fejem, hogy hogyan tudnánk még több könyvet eladni. Még amikor mentem át az EULO-ba, akkor is zombiként bámultam magam elé, nem néztem se jobbra, se balra, csak azon gyötrődtem, hogyan tornászhatnám föl az eladásokat csütörtök 14 óra előtt. Napról napra egyre levertebbé váltam. Az EULO-nál kapott „etika kezelések” sem segítettek, csak a nyomást és az elkeseredettségemet fokozták. Tinában is nőtt a feszültség, és egyre többször vittük magunkkal haza a munkahelyi gondokat, magánéletünket is mind jobban kitöltötte az orggal kapcsolatos problémák megbeszélése. Ez pedig lassan kikezdte a házasságunkat.
Végül megjelent egy Flagből küldött misszió. A vezető misszionárius Fred volt, Tina bátyja, aki már régóta Sea Org tisztként tevékenykedett. A másik misszionárius egy Sandy Stevens nevű vonzó, fiatal nő, aki egyben auditor is volt. Megpróbáltak rábeszélni minket, hogy tegyünk határozottabb lépéseket az org fellendítése érdekében, de addigra mi már teljesen ki voltunk égve. Külön-külön mindketten bevallottuk a misszionáriusoknak, hogy nem akarjuk tovább betölteni a posztjainkat.
Következő reggel bevánszorogtunk az orgba, és láttuk, hogy a mustra már javában tart, Ken Denderfield állt a csapat előtt, mint új parancsnok. A misszionáriusok gyorsan kitereltek minket az épületből, és átvittek az Athenára, ahol Deck Project Force-ra osztottak be minket.
Barátom, Marcus Lanciai már ott volt, őt a Stockholmi Org parancsnoki posztjáról váltották le. Annak idején együtt mentünk a hajóra, együtt kaptuk a képzést, most pedig együtt rúgtak ki minket. Ám az állandó, idegőrlő feszültség után fantasztikus volt az Athenán lenni. Nyár volt, kinn dolgozhattunk a napon; szigeteltük a fedélzetet, csiszoltunk, festettünk, lakkoztunk. Akkoriban nem volt RPF, még nem találták fel. Csak DPF volt, itt a bukott vezetők együtt dolgoztak a frissen beszervezett újoncokkal. Időnként ez elég bizarr szituációkhoz vezetett – mivel továbbra is én voltam a Pubs banki aláírója, hetente egyszer tűsarkak koppantak a fedélzeten – egy pénzügyes elhozta az aláírandó számlákat, én pedig ott ültem a fedélzeten, és szignálás közben kérdezősködtem. Az újoncok nem tudták elképzelni, vajon miért ír alá számlákat egy takarító.
Lebarnultam, és szakállat is növesztettem. Kitanultam a gőzcsörlő használatát, úgyhogy én rakodtam ki és be a hajót. Hétvégenként tengerre szálltunk a part mentén, ezeken az utakon elsajátítottam az Athena irányítását is. Az egyik forró nyári napon lehorgonyoztunk valahol az Északi-tengeren, és úsztunk egyet a jéghideg vízben.
Jól éreztem magam a jelenben, és igyekeztem nem gondolni a jövőre. Már nem akartam vezető lenni; szégyelltem, hogy FEBC-s létemre elbuktam. Úgy éreztem, elárultam az Orgot, FEBC-s társaimat és a Commodore-t is.
A következő áldozat a házasságom volt: a kölcsönös stressz megtette a hatását, Tina el akart válni. Nem volt kedvem vitába szállni vele.
Azt a hírt kaptam, hogy áthelyeznek az AOSH EU-ba Flag banki tisztnek. Adtak egy csomó pénzügyi irányelvet, amit be kellett magolnom. Fogalmam sem volt, ki hozta ezt a döntést, de komplett őrültségnek tűnt. Itt vagyok én, egy művész, egy tervező, és erre beraknak a pénzügyre? Merő kínszenvedés lett volna egész nap a számokkal birkózni.
Szerencsére Deld a segítségemre sietett. Tárgyalt az EULO-val, és rávette őket, hogy engedjenek vissza a Pubs Orgba a régi, produkciós titkári álláshelyemre. – Nem bírtam volna elnézni, hogy a Pénzügyön tékozold el a tehetségedet – kacsintott rám.
Beköltöztem az egyik dolgozói lakóépületbe, ami a Sankt Knuds Vej-en volt, kb. 20 percnyi sétára az orgtól. Bár elváltunk egymástól, Tina és én barátok maradtunk, és Gwennie-t is minden nap láthattam. Esténként hazajártam vacsorázni, és fél háztömbnyire a házunktól kislány már szaladt is elém, hogy megöleljen és adjon egy nagy puszit. Ez volt a napom csúcspontja.
Teljesen beletemetkeztem a munkámba. Egy nyomdai részleget igazgattam, ami különféle kurzus-csomagokat és tájékoztató füzeteket gyártott. Két emberem volt; az egyik Tony, aki a nyomdát kezelte, a másik pedig egy Dirk nevű dán srác, akinek a fűzés volt a feladata. Mindkét géppel megismerkedtem, úgyhogy magam is mindent meg tudtam csinálni. Ezen felül a szalagmásoló részleg és a szállítási részleg is alám tartozott, az előbbit egy John Waterworth nevű nyakigláb angol vezette, az utóbbit pedig egy skót, Neil Lumsden.
A nyomdai összekötő munkakört megtartottam magamnak – „felülről vittem”, ahogy mondani szokás a Sea Orgban. Szerettem ezt a részét a munkámnak, mert kimozdulhattam az orgból; ilyenkor kerékpáromon végig kellett járnom a város nyomdáit. Egyfajta szabadságérzet vett erőt rajtam, ahogy végigkerekeztem az utcákon, a szél belekapott a hajamba, és mélyen beszívtam a metszően hideg levegőt.
Az egyik partnerem az Anderson Nyomda volt. Az üzletet nemrég Mrs. Anderson, egy idős dán hölgy vette át a férje halála után, és igen nehéz dolga volt egyenesben tartani a vállalkozást, mivel semmi üzleti tapasztalata nem volt. Ez már az első alkalommal nyilvánvalóvá vált, amikor egy árajánlatot adott nekem – nevetségesen alacsony ár állt benne. Leültünk egy asztalhoz, és átdolgoztam neki az ajánlatot, közben megmutattam, hogy is kell csinálni. Évekkel később megemlítette, hogy ha akkor nem lettem volna ilyen türelmes vele, akkor nem sokkal később valószínűleg lehúzhatta volna a rolót. A maga módján viszonozta a szívességet – ha néha elszundítottam az egyik székében egy sor „éjjel-nappali” után, hagyott pihenni, és mikor felébredtem, egy bögre forró dán kávé gőzölgött előttem az asztalon.
Az egyik fő beszállítóm Mr. Permild volt. Neki egy nagyon nagy nyomdája volt, a nyomdai munkák oroszlánrészét vele csináltattam. Vasárnaponként ellátogattam hozzá, ücsörögtünk az üres boltban egy üveg Tuborg és egy tál sörkorcsolya fölött, és átbeszéltük a következő heti feladatokat.
A Fordítói Egység 1972 végén elköltözött Tangier-ből, és beolvadt a Pubs-ba, úgyhogy ez a munkafolyamat is az én fennhatóságom alá került. A csoportot egy fiatal svéd nő, Anna vezette. Titkos viszonyom volt vele az elkövetkező pár évben – egy másik nővel lakott egy albérletben, amikor ő elment valahová, én meglátogattam Annát. Abban az időben az ilyen házasságon kívüli afférokat még nem büntették RPF-fel. Ha nem volt nagyon nyilvánvaló a dolog, szemet hunytak felette, sőt, volt olyan dolgozó, aki cinkosan kacsintott is.
Az igazi gond az volt, hogy ezekben az időkben napról napra éltem. Maga a munka nagy kihívást jelentett, és rengeteget tanultam a nyomdai és gyártási tevékenységről, de személyes értelemben csak sodródtam. Merre induljak tovább? Mihez kezdjek az életemmel? Nem akartam életem végéig Európában maradni, és azt sem akartam, hogy megrekedjek a Pubs-ban egy középszerű munkakörrel. A telek hosszúak és brutálisan hidegek voltak, az utcákon nagy hókupacokat hordott össze a jeges északi szél. A tél közepén nem lehetett látni a napot, gyakorlatilag 24 órás sötétség volt. A nyarak rövidek és melegek voltak, júniusban pedig a nap nem ment le – ha hajnali háromkor kiléptél az utcára (és ez velem gyakran előfordult) a kihalt város nappali fényárban fürdött. A dánok mániákus vadsággal használták ki a nyár minden percét, ilyenkor a parkok és strandok zsúfolásig voltak napozókkal – a nők fedetlen felsőtesttel mászkáltak. Ám a hideg szelek hamarosan visszatértek, és ismét egy hosszú, szürke tél elébe nézhettünk.
Egyre csak érkeztek hozzánk a nagyszabású európai terjeszkedésről szóló hírek. Bill kapitány missziókat küldött mindenfelé Európában, egymás után alakultak az orgok. Ezek voltak azok a mámorító, „mindegy hogyan, de legyen meg”-jellegű napok, amikor minden a statokról szólt. Tömegével írták a „posztulátum-csekkeket”; ez azt jelenti, hogy a regisztrátor rávesz egy publikot, hogy úgy írjon alá csekket egy szolgáltatás megvásárlásához, hogy valójában a csekk mögött nincs fedezet – vagyis feltételezi, hogy a csekk beváltásakor az illetőnek már lesz pénze. Persze az ilyen csekkeket többnyire nem sikerült beváltani, de ez már valaki más problémája volt – a vezető vagy a regisztrátor ekkorra már lejelentette az „upstatot”, tehát ő már hős volt.
Ez a légkör uralkodott 1974 elején is, amikor két misszionárius érkezett a Flag-ről, mégpedig azzal az utasítással, hogy miután annyi új org nyílt Európában, lendítsék fel a Pubs könyveladásait. Frankie Freedman, a vezető misszionárius egy ravasz, gátlástalan fickónak látszott, és helyettese, Bruce Wilson is elég simlisnek tűnt. Ráültek a telefonra, és hamarosan „nagy könyvbizniszt” emlegettek, 20.000 vagy akár még több példánnyal is. Mint produkciós titkár, kiadtam egy „nagy forgalmi figyelmeztetést”, hogy idejében fölkészülhessünk ezekre a hatalmas volumenű rendelésekre, amiket ráadásul rekordidő alatt kell majd teljesítenünk.
Értesítettem a nyomdáinkat is, hogy nagy rendelések vannak a láthatáron. Elmondták, hogy a papír lesz a fő probléma, mivel ekkora mennyiség beszerzése heteket vehet igénybe. Pánikba estem – ekkora késedelmet senki sem fog tolerálni. Biztattam őket, hogy minél előbb szerezzék be a szükséges papírt.
Kezdtek befutni az első megrendelések – 40.000 példány „A gondolkodás alapjai”-ból német nyelven, 20.000 példány az „Egy tudomány kialakulásá”-ból francia nyelven, és így tovább. Elindítottam a nyomdákat. Az egész org lázban égett. Éjjel-nappal dolgoztunk, egyre csak szállítottuk a könyveket a nyomdákból és rakodtuk őket a polcokra, hogy fölkészüljünk az érkező rendelésekre.
Aztán, éppolyan gyorsan, ahogy kezdődött, vége is lett az egésznek. Frankie Freedman felszívódott, visszatért a Flag-re „etika kezelésre”. Egy fitying sem folyt be hozzánk – a „nagy könyv üzletek” java része hazugság volt. Több tonnányi papírom állt a különböző nyomdáknál, de rendelés nem érkezett hozzájuk. Más szóval az én felelősségem lett az egész készlet, úgyhogy a következő hetekben felcsaptam papírügynöknek, hogy megszabadulhassak az egésztől!
Bruce Wilson velünk maradt. A végén elvette Tinát feleségül, és mi jó barátok lettünk.
Miután sikeresen útnak indítottuk az irányelv-könyveket (a végleges neve Szervezeti ügyvezetői tanfolyami - OEC - kötetek lett), Deld visszatért a Flag-re, és egy új parancsnok vette át a helyét, egy ismerős arc az edinburgh-i időkből: Judy Ziff. Elvált David-től, úgyhogy most a neve Judy Graham volt. Gyakorlatias, higgadt vezető volt, jó gondját viselte a dolgozóknak és az orgnak is.
A „nagy könyvbiznisznek” köszönhetően óriási készlet halmozódott fel idegen nyelvű könyvekből. Judy úgy döntött, hogy kinevez terjesztési titkárnak, hogy adjak egy kis lökést a reklám- és eladási tevékenységünknek. Nekiláttam a reklámanyag-gyártásnak. Egyszemélyes zenekar voltam: én voltam a tervező, a cikkíró, a fotós, az illusztrátor, a lenyomatkészítő és a nyomdász. Még a szerda éjszakai borítékoló-bulikat is én szerveztem, hogy a csütörtök 14 órai „stat zárásig” minden anyag kimenjen.
Összehaverkodtam egy Stefan nevű dán sráccal, aki fényképész volt. Kitanítottam, és rábíztam az Auditor magazin szerkesztői posztját. Egyszer az egyik szabadnapunkon kiruccantunk vidékre, Stefan hozta a gépét, én pedig egy vázlatfüzetet. Találtunk egy régi farmházat; én nekiálltam lerajzolni, ő pedig minden szögből körbefényképezte. Később készítettem a vázlat alapján egy festményt. Mikor másnap bevittem a képet az orgba, Judy annyira le volt tőle nyűgözve, hogy azonnal megvásárolta tőlem.
Barátnőm továbbra sem volt. A viszonyom Annával már régen a múltba veszett. Volt ugyan egy rövid, forró kapcsolatom egy bájos, Helen nevű skót lánnyal, de az év végére az is csúfos véget ért. Stefan és én egyetértettünk, hogy valami megoldást kell találni a krónikus barátnőhiány javítására, úgyhogy ellátogattunk egy buliba, amit a Haladó Org szervezett. Ott megismerkedtem egy Elin nevű dán lánnyal, aki az Európai Guardian’s Office-nál dolgozott. Egykettőre összemelegedtünk, és az este végére a lakásán kötöttünk ki. Néhány nappal később beköltöztem hozzá. Azokban az időkben még simán megcsinálhattál ilyesmit a Sea Org-ban.
Érdekes kis kapcsolat volt – egyikünk sem tudta kiejteni a másik nevét. Én „Illen”-nek hívtam (hiába sulykolta, hogy „Elin”-nek kell ejteni) ő pedik „Jeff”-nek. Egyik-másik este elugrottam érte a GO-ba, és elbeszélgettem az ottani vezetővel, Alan Juvonennel arról, hogy esetleg csatlakoznék a Guardian’s Office-hoz. Az igazság az, hogy halálosan untam a Pubs-ot. Valami mást akartam csinálni, máshol akartam lenni. Az is megfordult a fejemben, hogy visszatérek az Államokba, és előfordulhat, hogy a GO lesz a jegyem hazafelé.
De nem így alakult. 1975 közepe táján Judy behívott az irodájába.
- Ide nézz. – Elém tolt egy Flag-ből jövő napiparancsot, és rábökött egy pontra a „Parancsok” résznél.
Gyorsan átolvastam a bekezdést. Hubbard azt tervezte, hogy létrehoz egy terjesztési egységet a hajón, a szöveg végén pedig ennyi állt: „Hozzátok át Hawkins-t a Dániai Pubs-ból.” Egész testemben borzongani kezdtem. Az Öreg személyesen engem akar. Itt az alkalom, amire olyan régóta vártam.
- Persze eltart egy darabig, amíg találunk a helyedre valakit – jegyezte meg Judy. Hallottam a bizonytalanságot a hangjában. Időhúzásra játszott, megpróbált itt tartani.
- Nem probléma – vágtam rá, és már mondtam is az utódom nevét. – Egy hét alatt ki tudom képezni. – Judy vonakodva bár, de belement a dologba.
Nem volt könnyű elmondani a helyzetet Elin-nek, de ő megértő volt. Az ember nem utasíthatja vissza LRH személyes hívását. Felvetettem, hogy ő is jöhetne velem, de láttam rajta, hogy nem akar. Dán volt, ez volt a hazája.
Egy héttel később az eligazításon ültem az EULO-ban, itt árulták el a hajó titkos helyét.
- Madridon át megyünk? – kérdeztem.
- Nem – felelte a tiszt. – New York-on keresztül.
A hajó helyet változtatott – átkelt az Atlanti-óceánon.
SZÓJEGYZÉK:
(Dániai) Pubs – a szcientológia egyház volt könyvkiadója
Int Base – a szcientológia nemzetközi központja, a kaliforniai Hemet közelében található
Commodore – L. Ron Hubbard, a szcientológia alapítója, egyben a Sea Org rangidős kapitánya
CS-2: Commodore’s Staff 2 – Hubbard egyik helyettese, aki a szcientológia minden könyvkiadási és terjesztési akciójáért felelt
Deck Project Force – alapkiképzést nyújtó egység a Sea Orgon belül, illetve a kudarcot vallott Sea Org tagok is idekerülnek újraképzésre
FEBC – ld. Flag Ügyvezetői Tájékoztató Tanfolyam
Flag – a Sea Org zászlóshajója, az Apollo nevű hajó
Flag banki tiszt – a legfőbb pénzügyi döntéshozó egy szcientológia szervezetben.
Flag Ügyvezetői Tájékoztató Tanfolyam – a szcientológia legmagasabb szintű adminisztratív képzése
Galaktikus Konföderáció – Hubbard szerint egy volt csillagközi birodalom, amelynek a Naprendszer is része volt. Ennek volt a vezetője Xenu.
GO/Guardian Office: a szcientológia jogi és PR részlege, az OSA elődje
Haladó szervezet – a szcientológia magasabb szintjeit lehet itt tanulni
LRH-kommunikátor: Hubbard képviselője egy szcientológia szervezetben
„L” Rundown – speciális, vezetőknek kifejlesztett szcientológia auditálás
Marcab – Hubbard szerint az egyik leghatalmasabb idegen civilizáció; a központi rendszere a az Alkaid nevű csillag a Göncölszekérben
RPF – Rehabilitation Project Force, büntetőtábor a Sea Orgon belül, szcientológia gyóntatás és kemény munka alkotja.
