Harmadik fejezet – Thistle Street Lane

17 NE Thistle Street Lane, a Nemzetközi Publikációs Org székhelye

Hallottam az öreg felvonó rácsos ajtajának zörgését, majd felvinnyogott az özönvíz előtti villanymotor, és felküzdötte a recsegő-ropogó liftet az első emeletre, ahol aztán nagyot döndülve megállt, egy méterre attól a helytől, ahol feküdtem. Némi matatás a nagy vasajtón, és következő pillanatban az éjjeliőr becsoszogott a terembe.

- Ébresztő, ébresztő! – zsolozsmázta. Egy öreg skót volt, nem szcientológus, és azért fogadták fel, hogy vigyázzon az épületre éjjel, és az efféle reggeleken ébressze föl a könyvraktárban a betonpadlón alvó dolgozókat.

A körülöttem fekvő összekucorodott emberek lassan mocorogni kezdtek, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat. Lementem a földszintre megnézni, hogy megérkezett-e a reggeli süteményes kiskocsi. Ott állt közvetlenül a Thistle Street Lane-i épület bejárata mellett, a csípős, téli Edinburgh-i levegő vígan tódult befelé a nyitott ajtón. Fölmarkoltam egy süteményt a kocsiról, öntöttem magamnak egy bögre teát, és megreggeliztem.

A dolgok elég rosszra fordultak, mióta Doreen Casey, a Sea Org misszionáriusa megérkezett. Azt mondta, személyesen L. Ron Hubbard küldte az Apollóról, hogy vegye át a Publikációs Orgot, és rázza gatyába – azaz adjunk el több könyvet, és csináljunk több pénzt. Új szabály lépett életbe: ha nem sikerült teljesíteni az aznapra kitűzött célt, nem mehettünk haza – a teljes személyzetnek a raktárban, a padlón kellett aludnia. Az efféle éjszakák az utóbbi időben egyre gyakoribbakká váltak.

Nagyon reméltem, hogy hamarosan elmegy ez a nőszemély, és a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba. Mielőtt átvette volna az irányítást, nagyon szerettem a „Pubs”-nál dolgozni, egy csomó barátot szereztem.

Kim, Zane és én júniusban érkeztünk meg a Heathrow reptérre, Londonba. Jerry-t megfogták a vámon – találtak nála néhány szcientológia könyvet, és visszafordították. Akkoriban az angol belügyminisztérium nyomozást folytatott a szcientológiával szemben, és ezért minden szcientológus tanulót visszafordítottak a határon. Odahaza figyelmeztettek minket, hogy ez előfordulhat, úgyhogy vakációzó turistáknak vallottuk magunkat. Hosszú hajunkkal és ápolatlan külsőnkkel remekül beillettünk a sok ezer fiatal közé, akik eljöttek felfedezni a Beatles és a Rolling Stones hazáját. Egyszóval sikeresen átsiklottunk az „SP-k” radarernyői alatt, akik „el akarták pusztítani a szcientológiát”.

Felültünk egy East Grinstead-be tartó vonatra, az állomásról pedig taxival jutottunk el a Saint Hill-birtokra. Ez volt L. Ron Hubbard otthona, most pedig a szcientológia nemzetközi központja. A birtok nyüzsgött az élettől: emberek százai, tanulók és dolgozók jártak dolguk után mindenfelé. Építkezés is folyt a területen, egy kastélyszerű épületet húztak föl, ez fog majd otthont adni a „Saint Hill-i különleges tájékoztató tanfolyamnak”, ami az elérhető legmagasabb szintű szcientológia képzés volt akkortájt. A ’60-as évek elején Hubbard naponta tartott előadásokat a különleges tanfolyam résztvevőinek, de, mint mondták, már nem lakott Saint Hill-ben. „A felsőbb szinteket kutatta” egy nagy yacht, a Royal Scotman fedélzetén, ami valahol a Földközi-tengeren szelte a hullámokat; pontos pozíciója bizalmas információnak számított.

Az egyik melléképülethez irányítottak minket, és mondták, hogy keressük a recepcióst. Odabent zsúfoltság és káosz fogadott minket, iratszekrények, kosarak és papírhalmok mindenütt. A recepciós egy idősebb nő volt. Mondtuk neki, hogy jelentkezni szeretnénk a Nemzetközi Publikációs Org-hoz. Átküldött minket a „Hubbard Kommunikációs Iroda titkárjához”, aki elbeszélgetett velünk, és megpróbált aláíratni velünk egy munkatársi szerződést Saint Hill-be. Azt nem árulta el, hogy merre van a Publikációs Org, csak annyit mondott, hogy elköltözött Saint Hill-ből; egyre csak azt hajtogatta, hogy jelentkezzünk itteni munkatársnak.

Ajánlatát udvariasan, de határozottan elutasítottuk, és elindultunk keresni valakit, aki tudja, hol lehet a Publikációs Org. Körbekérdezősködtünk, és végül a birtok főépületéhez irányítottak minket, ahol a Nemzetközi Vezetőségi Org is található. Ott egy csinos, vörös hajú lányt találtunk, aki egy komoly tengerésztiszti egyenruhában feszített. Peggy volt a neve. Miután elmagyaráztuk, hogy mit is szeretnénk csinálni, közölte, hogy a Publikációs Org nemrég átköltözött Skóciába. Rögtön fel is hívta őket, mire a vonal másik végén azt mondták, hogy a következő vonattal menjünk Edinburgh-ba.

Mint később kiderült, a Publikációs Org egy sikátorból nyíló sikátorban volt. Először megtaláltuk a Queen Street-et, aminek egyik oldalán egy park volt, a másikon pedig flancos sorházak magasodtak. Ezek egyikében volt a skóciai HAPI (Hubbard Academy of Personal Independence, a Személyes Függetlenség Hubbard-i Akadémiája), a helyi org. A Queen Street mögött volt egy sikátor, a Thistle Street, és ebből a sikátorból nyílt egy még kisebb sikátor, a Thistle Street Lane. Ahogy beléptünk ebbe a szűk, macskaköves utcácskába, mintha egy másik évszázadba érkeztünk volna. Szekereket húzó lovak patájának kopogása visszhangzott a házak között. A kis utca közepe táján volt egy nagy faajtó, fölötte a tábla: „Nemzetközi Publikációs Org”.

Arra számítottam, hogy pályázni kell az álláshelyekre, aztán jönnek majd az interjúk, rostálások. Kezem ügyébe készítettem a portfóliómat, ám az senkit sem érdekelt. Rögtön a HCO területi titkár (röviden HAS – a HCO Area Secretary-ból) köszöntött minket, egy Al Seligman nevű, pompás szakállat viselő fickó.

- Szcientológusok vagytok? – kérdezte hitetlenkedve – és itt akartok dolgozni? Nagyszerű, Isten hozott benneteket!

Gyorsan körbekalauzolt minket a háromemeletes épületben. A földszinten és az első emeleten, a rakodóajtóknál volt a könyvraktár, a másodikon a vezetők irodái, a HCO és a pénzügy, a legfelső szinten pedig a tervezői részleg, a szerkesztőség és a nyomda. Kimet és engem ez utóbbiba osztottak be. Zane a pénzügyre került (néhány hónapig ott is dolgozott, aztán elege lett, és visszament az Államokba).

Mivel pénteken álltunk munkába, a hétvégét arra fordítottuk, hogy felderítsük Edinburgh-ot, és albérletet kerítsünk magunknak. Amikor hétfőn kora reggel megjelentünk a munkahelyünkön, megkaptuk az első ízelítőt a szcientológus munkatársak munkarendjéről.

- Ti meg hol a fenében voltatok? – ripakodott ránk a HAS. – Miután eltűntetek két napra, azt hittük, nem is akartok itt dolgozni többet.

Össze voltunk zavarodva.

- Ti hétvégén is dolgoztok?

- Naná – felelte. – Heti hét napot, minden második héten van egy szabadnap. Nem a wogok munkabeosztása szerint dolgozunk – nekünk egy egész bolygót kell Clearré tenni.

A „wog” egy univerzális degradáló kifejezés volt mindenre, ami nem kötődik a szcientológiához. A szcientológia határain kívül volt a „wog világ”, ahol „wog eszmék” szerint éltek, „wog igazságszolgáltatás”, „wog tudományok”, „wog szempontok” voltak, és így tovább. Mindent lenéztek, ami nem szcientológia volt, és mint megtudtuk, a „wog munkarend” is ide tartozott. A szcientológusok kemények és elhivatottak voltak, és nem vesződtek holmi blokkolóórákkal, mint a wog dilettánsok. Dolgoztunk éjjel-nappal, egész héten át, amíg nem végeztünk a munkával.

Minthogy én tervező voltam, a kettes osztályra kerültem, a „Nyomdai tervezés és előkészítés”-hez. Itt állítottuk össze és szövegeztük meg a különböző promóciós anyagokat, könyveket. A Publikációs Org látta el promóciós anyaggal az összes orgot szerte a világon. Nagyon izgalmas volt a dolgok középpontjában lenni, és képességeimet a szcientológia nemzetközi fejlődésének szolgálatába állítani.

A felettesemet, az „előkészítési titkár”-t Christinának, avagy Tinának hívták. Ő egy 20-as éveiben járó, fekete hajú szépség volt, és elég furcsa humorérzékkel volt megáldva. Kb. 5 hónapos terhes volt. Az előző barátja elhagyta őt, és átment az Apollóra, ahol L. Ron Hubbard alatt dolgozott, borítóterveket készített az Alapító könyveinek. Tina látszólag belenyugodott, hogy egyedül fogja fölnevelni a gyermekét.

Jól megértettük egymást, és szinte egész nap élcelődtünk, ugrattuk a másikat. Egyik alkalommal jól bevágtam a térdemet az egyik kihúzott fiókba, mire ő kajánul megjegyezte:

- Ezt te húztad be. – Ezzel arra a szcientológiai tézisre utalt, hogy ha valami rossz történik veled, az egy olyan ártó tettnek a visszhangja, amit te követtél el valaki más ellen; a saját vétkeid, avagy „overtjeid” miatt „behúzol egy motivátort”.

- Nem – vágtam vissza –, én húztam ki. Azért vertem be a térdem, mert kihúztam a fiókot. – Ezen jót nevettünk.

A munkatársak java része húsz év körüli fiatal volt, hozzánk hasonlóan többnyire hosszú, kócos hajjal, így úgy éreztük, hogy rokon lelkek között vagyunk. A vezetők valamivel idősebbek, 30-40 évesek voltak. A Pub Org főnöke egy David Ziff nevű amerikai volt, aki inkább nézett ki egyetemi tanárnak, mint egy szervezet vezetőjének, és ugyanilyen bogaras, zárkózott stílusban igazgatta az orgot is. Felesége, Judy Ausztráliából jött, ő volt a HCO ügyvezető titkár. Az org ügyvezető titkárt Carole Biggs-nek hívták, az ő férje, Ron volt az Auditor magazin szerkesztője – akkoriban ez volt a szcientológia nemzetközi lapja. Carole és Ron angolok voltak. A közönségszolgálati ügyvezető titkár szintén egy ausztrál volt, Sandra Johnson. Csodáltam, milyen sokféle nemzetiségű munkatárs dolgozott itt. Voltak régi motorosok is, például John Sanborn, aki az ’50-es évek eleje óta dolgozott Ron Hubbardnak. Ezenfelül volt még pár nem szcientológus skót kölyök, akik a szállítási alosztályon dolgoztak. A sokszor fárasztó és idegőrlő munkarend ellenére kötetlen és baráti légkörben folyt a munka.

Kim és én egy Torphichen Street-i albérletben laktunk, amit hat kollégánkkal osztottunk meg. Kim, aki szerette az odú-lakó életmódot, az éléskamrában rendezte be a fekhelyét. A reggelek dermesztő hidegek voltak, úgyhogy miután fölkelt, kiugrott az ágyból, az összes lángot fölcsavarta a tűzhelyen, föltett egy kávét, és visszamászott az ágyba. Mikor a konyha már jól átmelegedett, és a kávé is elkészült, akkor ébresztette föl a többieket, mi pedig kótyagos fejjel bedülöngéltünk a konyhába, és megmelengettük a kezünket a gőzölgő bögréken. A kávé után nekivágtunk a hideg Edinburgh-i reggelnek, és bementünk dolgozni.

Ebédelni és vacsorázni helyi vendéglőkbe jártunk, ahol jópár szomszédos asztalt elfoglalt nevetgélő, beszélgető csapatunk; a helyiek nem tudták elképzelni, honnan került ide ennyi „amerikai”.

Éjszaka, munka után hazamentünk, összeültünk a konyhában, és beszélgettünk. Az egyik lakótársammal elég jól összehaverkodtunk. Graham skót volt, városbéli. Néha elhozta a barátait a szállásunkra, és meséltünk nekik a szcientológiáról. Volt, akinek tetszett a dolog, de volt olyan is, aki szerint az egész egy nagy marhaság – ilyenkor a beszélgetés csakhamar veszekedésbe torkollott.

Egyszer Graham elvitt egy tradicionális Edinburgh-i „pub-mászásra” a Rose Street-re, ennek az utcának az egyik oldalán végig csak pubok sorakoztak. A dolog lényege az volt, hogy elindulunk az utca egyik végéről, és mindegyik kocsmában megiszunk egy pint sört, egészen az utca másik végéig; kb. félútig jutottunk el.

Az időnk legnagyobb részét azonban munkával töltöttük. Sürgősen meg kellett tanulnom azt a sok kötetnyi LRH-féle „HCO-irányelvet”, ami pontosan előírta, hogyan kell összeállítani egy promóciós anyagot. Az összes elkészült munkát jóvá kellett hagyatni az „LRH-kommunikátorral”, aki Hubbard földi helytartójaként viselkedett az Org-ban. Ez Rosemary Delderfield volt, és a mániája volt a Hubbard-irányelvek betűről betűre való megtartása. A férje, Ken Delderfield egy jól ismert szcientológus vezető volt; ő volt a „Nemzetközi LRH-kommunikátor”, akkoriban ő is a hajón volt Hubbard-dal.

Rajongtam a szcientológiáért, és mesélni akartam róla a különböző szóróanyagokban és füzetekben. El akartam magyarázni a szcientológiát. De Rosemary rengeteg irányelvet elolvastatott velem, hogy megtudjam, Hubbard hogyan várja tőlem, hogy végezzem a munkámat. A Terjesztés nevű irányelvben Hubbard kifejtette, hogy a promóciós anyagok egyedüli célja az új közönség „auditálása” – azaz „ülésbe tenni” őket azáltal, hogy saját „romjaikhoz” (gyengeségek, olyan dolgok, amiket fejleszteni kell) irányítjuk őket.

(A képen a eredeti szerző, Jeff Hawkins látható, munkában a Pub-nál.)

„Hatolj át, ne magyarázz” – figyelmeztette a szcientológusokat. Azaz ne magyarázd el nekik a szcientológiát, inkább vedd rá őket, hogy vegyék meg és olvassák el a könyvet, aztán majd Hubbard személyesen elmagyarázza nekik.

LRH mindig a „kemény eladás” használatának fontosságát hangsúlyozta. „A kemény eladás az ahhoz való ragaszkodást jelenti, hogy az emberek vásároljanak” – írta. Promóciónál ez azt jelenti, hogy „Megmondod neki, hogy most rögtön feliratkozik, és azonnal nekilát a tanfolyamnak”. Hubbard szerint ezt azért kell így csinálni, mert „…az emberek aberráltak és általában többé-kevésbe hipnotizálható állapotban vannak, és jól reagálnak a brosúrákban és reklámokban levő közvetlen parancsokra.”

Tehát ezért csinálnak ilyen fura „reklámokat” – a nagybetűs feliratok, mint pl. „Vegye meg ezt a könyvet!”, „Auditáltassa magát!”, „Végezzen tanfolyamot!” valójában Hubbard-féle „kemény eladási parancsok”.

Hubbard szerint a közönség  nem képes dönteni. „A közönség tagjainak kezelése” nevű irányelv szerint „A magunk kárán tanultuk meg, hogy a közönség tagjait sosem szabad VÁLASZTÁS vagy DÖNTÉS elé állítani.” Mondjunk csak annyit, hogy a szcientológia meg tudja oldani a problémáikat, tehát VEGYÉK MEG ezt a könyvet, vagy VÉGEZZÉK EL azt a kurzust.

Ez mind nagyon új volt nekem, és próbáltam hozzáigazítani a szlogenjeimet és a látványterveimet ehhez a gondolkodásmódhoz. De akkor is – morfondíroztam – nem lenne jobb elmagyarázni az embereknek, miről is szól ez az egész?

Augusztusban David, az ügyvezető igazgatónk elutazott a hajóra eligazításra, amit időközben Apollóra kereszteltek át. Mikor visszatért, semmit nem mondhatott, mivel „bizalmas” volt, a felső szintű OT III (Operatív Thetán, III-as szint) anyagával volt kapcsolatos. Csak annyit árulhatott el, hogy hamarosan az OT III-ból vett speciális képeket és szimbólumokat nyomunk a könyvek borítójára, amik tudat alatt arra fogják ösztönözni az embereket, hogy vásárolják meg a kiadványokat. Majd megevett a fene, hogy többet megtudjak ezekről a „felsőbb szintű cuccokról”, de David nem mondott többet. A „Marseilles-i konferenciáról” végül tíz év múlva hallottam először, amikor elértem az OT III-as szintet.

Folyamatosan érkeztek az újabb munkatársak, sokan nem is voltak szcientológusok. A HCO területi titkár, Al szívesen járt ki az utcára, hogy találjon valami hátizsákos hippit, akit rábeszélhet, hogy álljon be közénk. Egyik nap egy fura külsejű fiatal fickóval állított be: hosszú fekete haj, hosszú szakáll, fekete esőkabát és fekete, lapos karimájú western kalap. Mintha egy Sergio Leone-féle spagetti-westernből lépett volna elő. A neve Foster volt, és ugyan akkor még nem tudtam, de nagyon közeli barátom lett az elkövetkező 35 évben.

Októberben Tina hathetes szülési szabadságra ment, én pedig azon kaptam magam, hogy az új előkészítő titkár lettem, az osztály vezetője. Teljesen bepánikoltam.

- Én csak egy tervező vagyok, - panaszkodtam Judy-nak, a felettesemnek, - nem értek az ügyvezetéshez!

- Ne aggódj – bátorított. – Ügyes leszel, és én is segítek majd.

A dolgok aztán hamar rosszra fordultak. Fogalmam sem volt, mit is kéne csinálnom, és végül már szó szerint könyörögtem, hogy visszamehessek a tervezői posztomra. Ahhoz értek, és arra is fogadtak föl – gondoltam. Judy megígérte, hogy intézkedik. Hamarosan egy aranysárga papír fogadott az íróasztalomon, ami szerint meg kellett jelennem egy Tényfeltáró Bizottság előtt. Ez volt az első találkozásom a szcientológus igazságszolgáltatással.

- Ez micsoda? – kérdeztem Judy-t. – Ebben az áll, hogy valami bűn elkövetésével vádoltak meg.

- Nyugi, ez csak egy formaság – válaszolta. – Nem tudlak eltávolítani a jelenlegi posztodról e nélkül.

Formaság ide vagy oda, hamarosan „alacsony állapotban” találtam magam; ez egy olyan lépéssor, amit Hubbard azoknak a szcientológusoknak írt elő, akik letértek a helyes ösvényről, és nem végezték el a rájuk kiszabott feladatokat.

Ahogy az ősz lassan télbe fordult, úgy lett a légkör az orgban egyre sötétebb és komorabb. November elején Hubbard kiadott az Apollóról egy direktívát, ami bemutatta az általunk vívott „háború” részleteit és az ellenség természetét. „Bemértük és közvetlenül támadjuk az egyetlen ellenségünket a bolygón, a Mentális Egészség Világszövetségét (World Federation of Mental Health.)

Aztán egyik éjjel pánikhullám söpört végig az Org-on.

- Mindenki hagyja abba, amit csinál, eligazítás a HCO-nál, MOST rögtön! Mozgás!

Lerohantunk a lépcsőn, és betódultunk a HCO-ba. Nyújtogattam a nyakam, hogy többet lássak, és észrevettem az egyik íróasztalnál egy nőt - Sea Org tiszt volt, teljes tengerésztiszti uniformisban. Valaha szép lehetett, de most vastag alapozóréteg és smink fedte az arcát. Mikor mindenki megérkezett, elkezdett beszélni – vagyis inkább ordítozni, nyers cockney akcentussal.

- Egy háború kellős közepén vagyunk, és ez az org lanyha, lanyha, lanyha! – süvöltötte. – De ennek vége. Engem a Commodore küldött, hogy vegyem át ezt a szervezetet, és rázzam gatyába.

Épp most tért vissza a „Nemzetközi Könyv Küldetésről”, aminek keretében az egész világon kiparancsolta a munkatársakat, hogy bejuttassák Hubbard könyveit a helyi könyvkereskedésekbe. Mint mondta, ez a küldetés csak azért vallott kudarcot, mert a Pub képtelen volt elegendő mennyiségű könyvet szállítani.

A Ziff családot „etika kezelésre” küldték a hajóra, ő pedig parancsnokként átvette a Pub Org-ot. Habozás nélkül teljesítenünk kellett minden parancsát, és „Sir”-nek kellett szólítanunk.

- Vagy száz százalékig mellettem vagytok, vagy ellenem. – fenyegetőzött – és akként is foglak kezelni titeket. – Majd elmondta, hogy nem tűri el a „hippi” légkört, és egy órát kaptunk, hogy levágassuk a hajunkat és visszaérjünk az orgba.

Kimenekültünk a teremből, majd egészen hazáig futottunk, ahol aztán Kim és én levágtuk egymás haját; borzalmasan sikerült. Utána visszarohantunk az Org-ba. Hát így mutatkozott be nekünk Doreen Casey altiszt.

Innentől kezdve az állapotok napról napra egyre drákóiabbak lettek. Minden „nemteljesítés” súlyos retorziókat vont maga után, „állapotkijelölések” képében. Ha valakire kijelölték a „Teher állapotot”, az azt jelentette, hogy az illető szabotálta a csoport törekvéseit, és nem szabad megbízni benne. Az ilyen személynek egy kék kezeslábast kellett hordania, felkarján egy koszos szürke ronggyal. Mindenféle alantas munkát végeztettek vele, például fogkefével kellett padlót súrolni. Akik „cserbenhagyták a csoportot”, az „Ellenség állapotba” kerültek; ők ismertetőnek a kezeslábas fölé egy rozsdás láncot kaptak a csuklójukra. A legelvetemültebb vétkesekre az „Árulás állapotot” jelölték ki. Az ilyen személyt betuszkolták a felvonóba, és a liftakna legalján levő kis üregbe börtönözték be mindaddig, amíg észhez nem tért, és el nem végezte a ködös „Árulás képlet” („Jöjj rá arra, hogy te vagy az.”) Ahhoz, hogy valaki „kiemelkedjen” ezekből az állapotokból, végre kellett hajtania egy Hubbard által előírt lépéssort. Például a Teher állapot képlete szerint az illetőnek meg kellett szereznie a csoport minden egyes tagjának a hozzájárulását, hogy visszatérhessen a csoportba.

Mikor nem sikerült teljesítenünk a kitűzött feladatokat, vagy valamivel felbosszantottuk Doreent, nem engedett haza minket. Az emberek a padlón, polcokon, vagy valamilyen vízszintes felületen aludtak. Ez így ment pár napig, utána egy napra hazamehettünk fürdeni és rendes ágyban aludni. Mivel a mi albérletünkben csak egy fürdőkád volt, felváltva fürödtünk; aki végzett, felébresztette a következőt, és lefeküdt aludni. Olyan is előfordult, hogy valaki elaludt a kádban, ilyenkor a többiek lecsúsztak a tisztálkodás lehetőségéről.

Hallottunk néhány történetet a „tengerbe dobás ceremóniájáról”, ami az Apollón volt divatban. Azokat a tanulókat és a legénység azon tagjait, akik nem végezték megfelelően a feladatukat, vagy engedetlenek voltak, a szó szoros értelmében ledobták a hajóról a kikötő vizébe. Ezt reggelenként, minden mustra alkalmával csinálták.

Doreen hamarosan kifejlesztette a saját verzióját a „tengerbe dobásra”. A bűnöst kivezették egy kis hátsó udvarba, odaállították egy falhoz, és egy öt-hat fős, hideg vízzel teli vödörrel fölfegyverkezett „kivégzőosztag” tetőtől talpig eláztatta a renitenskedőt. Tekintve, hogy ez a zord skóciai télben történt, semmiképp sem lehetett enyhe büntetésnek nevezni. Egyszer én is a „kivégzőosztag” tagja voltam, egy fiatal lányt „dobtunk a tengerbe”. Szegény csak sírt és vacogott utána, és engem hirtelen elöntött a bűntudat és a szégyen azért, amit tettem.

Ennek semmi köze nem volt a szcientológiához. Hubbard sokat írt a jó kommunikációról, az affinitásról, arról, hogy tisztelettel bánjunk másokkal. Doreen Casey egyáltalán nem így viselkedett, de nem éreztem magamban elég erőt, hogy szembeszálljak vele. Az iránta érzett gyűlöletem nőttön nőtt, ám én nem tettem semmit, csak vártam azt a napot, amikor végre elmegy, és mi visszatérhetünk a régi kommunikatív, tiszteletteljes, „szcientológus” munkakörülményekhez.

Egyik nap egy újabb Sea Org tiszt érkezett, egy nagydarab, pirospozsgás fickó. A neve Bill Robertson, avagy „Bill kapitány” volt. Sejtelmünk sem volt, miért jöhetett; „bizalmas” információ volt. Pár nap múlva aztán a szállítási osztályon dolgozó összes skót srácot kirúgatta. Az ezt követő eligazításon Bill kapitány elmondta, hogy ezeket a kölyköket az Mentális Egészség Világszövetsége („Smersh”-nek is hívta, a híres James Bond-féle gonosz és titkos szervezet után) pénzelte. Az egyik helyi „pszichó” bérelte fel őket, hogy épüljenek be az orgba, és szabotálják a szállítást.

Pont mint egy James Bond novellában. Na persze. Ez az egész dolog iszonyúan valószínűtlennek és paranoidnak tűnt nekem, de ennek ellenére szépen megtapsoltuk a hős Bill kapitányt. Itt tárult föl előttem először Bill Robertson vad és csodálatos világa.

Elhatározta, hogy vissza kell vágnunk a „pszichóknak”. Az egyik sötét éjjelen elküldött minket egy „rajtaütésre” a Smersh állítólagos helyi főhadiszállására. Hubbard küldött a hajójáról egy csomó borzalmas plakátot, amiket végigragasztottunk az épület oldalán. A plakátokon egy áldozatát terrorizáló pszichiáter volt látható, a feje helyén halálfejes koponyával. Ami azt illeti, számomra inkább egy egyetemi diákcsínynek tűnt az egész. Bill kapitány, miután megsemmisítő csapást mért az ellenségre, dolga végeztével odébbállt.

Tina ez idő tájt jött vissza dolgozni a babájával. Egy kis mózeskosárban tartotta az asztala mellett. Kislány volt, anyukája a Gwendolyn nevet adta neki. Teljesen levett a lábamról. Sosem voltam ennyire közel egy ilyen kis csöppséghez, és úgy kapaszkodott az ujjaimba, úgy nézett a szemembe, mintha már évek óta ismernénk egymást.

A Tina és köztem levő dinamika szép csendben emelkedni kezdett. Tina elragadóan karcsú volt a szülés után, és játékos csipkelődéseink lassacskán flörtölésbe mentek át. Karácsonykor kimenőt kaptunk, amit néhány barát társaságában együtt töltöttünk. Ez volt az első együtt töltött éjszakánk is.

Amilyen kevés időnk volt egymásra, olyannyira sokat jelentett ez nekünk az egyre növekvő nyomás és munkahelyi stressz mellett. Nemsokára odaköltöztem Tinához, és egy-két napon belül már pelenkáztam a kicsit. Fehér nyálfoltok jelentek meg az ingeim és a zakóim vállán; „apa” lettem, és imádtam. Tinával azt beszélgettük, hogy ha az időnk engedi, összeházasodunk.

De az életünk ismét fenekestül felfordult. 1969. februárjának elején az egész org a „Mustra!” szótól volt visszhangos. Lecsörtettünk a lépcsőn a vezetőségi szintre. A parancsnokunk, Doreen parancsokat kapott a Flagtől, azaz az Apollóról, ahol Hubbard is volt. A brit belügyminisztérium (természetesen a pszichók utasítására) vizsgálatot rendelt el a szcientológia ellen. Attól féltünk, hogy itt is elkobozzák a teljes könyvkészletünket, úgy, mint Ausztráliában. A feladat tehát adott volt: minden egyes könyvünket ki kell juttatni Nagy-Britanniából, és elküldeni Dániába, ahol a kormány látszólag barátságosabban viselkedik a szcientológiával. Amint a könyvek Koppenhágába érnek, az egész org felkerekedik, és átköltözik Dániába.

Két teljes emelet, padlótól a plafonig telezsúfolva könyvekkel – óriási feladat. A kis dobozokba vagy egyszerűen papírba csomagolt köteteket először nagyobb dobozokba kellett rakni, majd lehordani az emeletről és berakni egy óriási szállítókonténerbe. Öt ilyen konténer sorakozott egymás mellett a Thistle Street Lane-en.

Azonnal nekiláttunk a rakodásnak. Én nem voltam hozzászokva a kemény fizikai munkához, úgyhogy hamar kifulladtam. Hat órányi folyamatos rakodás után alig bírtam megmozdulni. Újabb hat óra múltán már nem éreztem a testemet, a sajgó izmaimat, úgy dolgoztam, mint egy robot.

Öt nap telt el így, alvás nélkül, mindössze néhány perces étkezési szünetekkel. De végül is a szcientológia jövője volt a tét, rajtunk állt, hogy sikerül-e kimenekíteni ezt a könyvkészletet az országból, mielőtt a kormány észbe kapna. Úgy tekintettünk magunkra, mint önfeláldozó hősökre, akik végrehajtják a lehetetlent. „A thetán legfőbb próbája” – tanította Hubbard – „az a képesség, hogy elérje, hogy a dolgok a jó irányba menjenek”. Hát mi itt igencsak nekiálltunk jó irányba terelni a dolgokat. Enni sem mehettünk el, ehelyett egy dolgozót kijelöltünk, aki elment a legközelebbi vendéglőbe, és elhozta a csapat vacsoráját. Egyik nap énrám esett a választás, úgyhogy gyorsan kiléptem a Pub ajtaján, egyik kezem tele bankjegyekkel, a másikban egy cetli, rajta, hogy ki mit kér, és mennyibe fog kerülni. Visszafelé jövet már egy nagy halom éthordó dobozt egyensúlyoztam, amikor a szél kitépte a kezemből a listát, és végigkergette a havas utcán. Nagyon megrémültem, mert ez az egy példány volt a rendelésekről, úgyhogy gyorsan leraktam a dobozokat, és üldözőbe vettem a papírfecnit. Szerencsére pár háztömbnyi futás után megtaláltam, és még a kaját sem lopták el!

Öt nap után már alig éltünk. Az emberek bárhol és bárhogy elaludtak – volt, hogy valaki beleesett egy dobozba, és ott ájult álomba. Én egyszer menet közben aludtam el, és akkor ébredtem föl, amikor a folyosó végén beleütköztem a falba. Kim véletlenül nekiesett egy ablaknak, és elvágta a kezét, rajta megkönyörültek, és elmehetett pihenni. De mi csak pakoltunk tovább. Olyan volt, mintha a világ egy kis körré zsugorodott volna előttem, mintha fordítva néznék át egy távcsövön. Mikor erre a körre összpontosítottam, éppen annyi részletet ki tudtam venni, amennyi elég volt a további létezéshez.

Aztán egyszercsak vége lett. Átaludhattunk egy teljes éjszakát, aztán következett az org hátralevő részének: az összes felszerelésnek, bútornak, iratoknak az összecsomagolása. Ezekkel megtöltöttük a hatodik, utolsó konténert. A rakodás közben megjelent egy szcientológus, aki a Queen Street-i orgból jött át a hátsó udvaron keresztül. Ők nem tudták, hogy költözünk – ez „bizalmas” információ volt. Egy Dianetika könyvre lett volna szükségük a könyvesboltba. A recepciós fapofával azt mondta, hogy kifogytunk, és elküldte a fickót. A legszebb az, hogy az illető el is hitte, hogy a Nemzetközi Publikációs Org kifogyhatott a legalapvetőbb könyvéből.

Mikor az összes konténer útban volt Dánia felé, ideje volt nekünk is felkerekedni. Tina és én összeszedtük minden vagyonunkat – ami nem volt valami sok – felkészítettük az útra az akkor már négy hónapos Gwennie-t, és a következő géppel elrepültünk Koppenhágába.