Hamis álmok - I. fejezet: Hazafelé
(További információ, a többi rész: Hamis álmok összefoglaló oldal)
Felülni nem tudtam, mert az ágy nagyon alacsony volt, úgyhogy inkább halkan kicsusszantam fekhelyemből. A többiek más munkabeosztás szerint dolgoztak; utánam egy órával keltek és feküdtek. Nekem ez megfelelt – az utóbbi időben megszerettem a magányt.
Hatan aludtunk ebben az apró szobában. Szekrény nem volt, csak egy szék, egy asztal és egy lepusztult komód. A farmeromat és egy tiszta pólómat már előző éjjel szépen összehajtogatva kikészítettem a komód tetejére. Vastag zoknit húztam, arra pedig nagy munkáscipőmet; nehéz, kapucnis kabátomat az ágyam alatt találtam meg, ahol hagytam. Jól kiráztam, hogy elűzzem belőle a pókokat – kevés életterünk volt, viszont az hemzsegett a bogaraktól. Csendben felöltöztem a sötétben, majd kisurrantam a szobából, le a nyikorgó lépcsőn. A lépcsőfokokon állt a víz; esett az éjjel. Az általam odakészített vödrök és edények már mind megteltek, és a plafonról itt-ott még mindig csöpögött az esővíz.
Március volt, a sivatagban ilyenkor még fogcsikorgatóan hidegek az éjszakák. Odakint halvány fénysugár kezdett átszűrődni a szürke felhőtakarón. Lassacskán előtűntek a ház előtti fák fekete sziluettjei és a házat körülvevő kiégett, kócos fű fakó tömege. Valahol néhány ébredező madár csicsergett.
Az épületet Old Gilman House-nak, avagy „OGH”-nak hívták – ezt a düledező, kétszintes épületet valamikor a ’20-as években építették. Miután állaga a javíthatatlanságig leromlott, fogházként szolgált a magamfajta menthetetlen „nem-személyek” számára, akik a Szcientológiai Egyház Sea Org szervezetéből való „kirakásukat” várták. A kb. 2 hektár területű fogolytábort szögesdrót-kerítés vette körül, néhány méterenként megtűzdelve reflektorokkal és mozgásérzékelőkkel. A birtokon öt épület és néhány tárolókonténer állt. Számos biztonsági kamera és 24 órás őrség biztosította, hogy ne próbálkozzunk a szökéssel.
Az OGH-tábor egy, a kaliforniai San Jacinto-nál levő 80 hektáros birtok északkeleti sarkán helyezkedett el. A helyi lakosok a birtokot Golden Era Productions-ként ismerték, ám az ott dolgozók „Int Base”-nek hívták – ez a Szcientológiai Egyház nemzetközi főhadiszállása, itt dolgoztam az elmúlt 15 évben. Most pedig ez a börtönöm.
Karsten, az éjszakás biztonsági őr a verandán ácsorgott, és aprót biccentett, amikor meglátott kijönni a házból. Ez a karvalyképű, szőke, tüskehajú német őrködött éjszaka, és ő adta ki a munkabeosztást reggel.
- Ezeket a szobádban találtam tegnap. – mondta vaskos német akcentussal, majd benyúlt egy dobozba, és előhúzott két újságot, egy Newsweek-et és egy Entertainment Weekly-t; mindkettő jópár hónapos volt. – Minek olvasol ilyen szemetet? Hogy tudj egyet maszturbálni a képeket nézegetve? – ezzel az egyik újság borítóján szereplő csinos színésznőre célzott.
- Szeretném tudni, mi történik a világban. – feleltem. A kinti világban, aminek hamarosan része leszek.
- Nekem nem kell tudni, hogy mi történik. – válaszolt. – Annyit kell tudnom, hogy a wogok világa rossz, és a szcientológia a megoldás. L. Ron Hubbard ezt mondta, és ennyi nekem épp elég. Vannak, akik röhögnek rajtam, mert nem tudom, ki az Egyesült Államok elnöke. – folytatta. – de nincs is rá szükségem, hogy tudjam. Neked meg erre a szemétre nincs szükséged. – és ezzel visszadobta a magazinokat a dobozba.
Karsten sok szempontból ideális munkaerőnek számított a Sea Org-ban. Egy kis kunyhóban lakott az OGH-birtokon, láthatóan minden vagyontárgy nélkül. Ugyanazt a kifakult, barna egyenruhát hordta minden nap, amit gondosan mosott a Gilman-Ház hátsó szobájában levő ócska mosógéppel. Mikor a masina centrifugálni kezdett, úgy rázkódott tőle a ház, mintha egy tehervonat ment volna át az udvaron. Karsten nőtlen volt, és úgy tűnt, nem is érdeklik a nők. Soha nem láttam őt mást olvasni, mint a Szcientológiai Axiómák-at, amit egy összehajtogatott papírlapra nyomtatva mindig a farzsebében hordott. Órákon át bújta az irományt, ajkai némán mozogtak, miközben küszködve próbálta memorizálni a szöveget.
Karsten kiosztotta az aznapi munkát, és otthagytam a verandán. A kerítés alját kellett kigazolnom. Az Old Gilman House körül volt néhány lepukkant, egyszintes épület, itt lakott a személyzet. A Bázis legtöbb munkatársa Hemetben lakott egy apartmankomplexumban, amit az Egyház bérelt, de néhány magasabb rangú munkatársnak nem engedték meg, hogy a városban lakjon, ők éltek ezekben a házakban. Az egyik mögött állt egy melléképület, tömve a munkatársak holmijaival. Ennek a hátuljában volt egy vén hűtőszekrény, amiben találtam egy kis joghurtot és müzlit, amit gyorsan befaltam egy styrofoam bögréből. Miután végeztem, elmostam a bögrét, és visszatettem a hűtő tetejére, későbbi használatra.
Kihalásztam egy ásót és egy gereblyét a szerszámtárolóból, és a kerítés felé vettem az irányt. Szerettem még azelőtt kimenni dolgozni, mielőtt a „rendes személyzet” felébred. Végtére is én egy bűnöző voltam, „érinthetetlen”. Néhány hete, bebörtönzésem elején elkövettem azt a hibát, hogy reggel az egyik személyzeti szállásra mentem zuhanyozni (az egyetlen helyre, ahol fürödni lehet), és kifele jövet összefutottam egy nővel, aki elkezdett kiabálni velem, és megparancsolta, hogy azonnal takarítsam ki alkohollal a fürdőszoba legkisebb zugát is („Mocskos vagy!” – ordította az arcomba).
Hihetetlenül megalázó volt. Ezek az emberek szemében én nem voltam egyéb, mint egy alantas bűnöző. Hubbard szerint csak azért akarja valaki elhagyni a Sea Org-ot, mert valami bűne van, úgyhogy nagyon fontos volt rám bizonyítani valamit, hogy igazolni lehessen az alapító szavait. Minden nap biztonsági ellenőrzés (=e-méteres gyóntatás), órákon át csak ültem, fogtam az e-méter „dobozait”, miközben egy auditor egyre csak azt kérdezte, milyen bűneim vannak, miket követtem el. Újra és újra. Végül már mindent bevallottam, csak legyen vége: áruló gondolatokat, rejtett bűnöket, titkos gyűlöletet. Mindezeket nyilvánosan kihirdették a személyzeti mustrákon – mind több és több bizonyítékát bűnözői jellememnek és annak, hogy mennyire nem vagyok méltó arra, hogy az „elit” Sea Org tagja legyek.
Valaha még lángolt volna bennem az igazságérzet. Cáfoltam volna a vádakat, meghallgatást, igazságot követeltem volna. De az az idő elmúlt. Vége, befejeztem. Tompának, üresnek éreztem magam. Eljutottam az út végére. 35 évig dolgoztam a Szcientológiai Egyháznak, és most egy érinthetetlen, egy nem-személy, egy elnyomó személy lett belőlem, akit hamarosan „kiraknak”. Mocskos vagy.
Így hát kerültem a személyzetet; a saját kis világomban éltem, olyanformán, mintha egy hurrikán szemében lettem volna: egy kis csendes zug a körülöttem tomboló káosz közepén. Vacsoraidőben zuhanyoztam, amikor senki nem ólálkodott a fürdőszoba körül. Reggel azonnal belevetettem magam a munkába. Bozótot irtottam, fákat vágtam ki, szemetet gereblyéztem; mindig egyedül, így nyugodtan gondolkozhattam.
Noha fogalmam sem volt, hova megyek és mit csinálok majd odakint, mégsem attól féltem a legjobban, hogy kitagadnak a szcientológiából. Legnagyobb rémálmom az volt, hogy hirtelen megint visszahívnak. Már háromszor megtörtént. Mindörökre száműztek, ki akartak rakni, ezért ideiglenesen átirányítottak egy távoli munkatáborba, aztán valami rejtélyes és megmagyarázhatatlan okból visszahoztak; látszólag azért, mert senkit nem találtak arra a munkára, amihez én értettem. Háromszor. Vissza a száműzetésből a földi pokolba – vissza az álmatlan éjszakákhoz, a fenyegetésekhez, az erőszakoskodáshoz, a verésekhez, a megaláztatásokhoz. Vissza egy rémálomba.
Vége. Nem megyek vissza. Soha többé.
Egyik éjjel, hajnali három körül az egyik biztonsági őr, Matt, aki a javítótisztemként viselkedett, kiparancsolt az ágyból. Átmentünk az egyik szobába, meghallgatásra. A helyiséget egy csupasz izzó világította meg, a padlón átázott, penészes szőnyeg bűzölgött. Székek nem voltak, úgyhogy álltunk.
- Nos, hogy állsz? – kérdezte nyájasan, álcázni próbálva valódi szándékát. – Haladtál valamit a kondícióiddal?
A „kondíciók” Hubbard előregyártott, lépésre lépésre végzendő formuláit takarják, amikkel bizonyos élethelyzeteket kellett kezelni. Esténként „dolgoznom kellett a kondícióimon”, alkalmazni az „Árulás” és az „Ellenség” formulákat, hogy visszailleszkedhessek a csoportba. Tisztában voltam vele, hogy nem azért ébresztett föl az éjszaka közepén, hogy csevegjünk. Megesett már ez velem - a „haladásomról” való érdeklődés egy dolgot jelent: valamelyik vezető elküldte őt kideríteni, hogy „készen állok-e a posztomra való visszatérésre”. Azt hiszem, arra számított, hogy lehajtott fejjel, bűnbánó hangon kérem, hogy visszatérhessek, és tovább szolgálhassam a nagy célt.
- Nem csinálok semmiféle kondíciót – feleltem.
Mintha arcul csaptam volna. Egy pillanatig döbbenten hallgatott, amíg feldolgozta áruló kinyilatkoztatásomat. – Én a te helyedben - figyelmeztetett - térden állva könyörögnék, hogy RPF-re mehessek.
Sohasem küldtek RPF-re (Rehabilitation Project Force, Rehabilitációs Project Csapat), de egyik száműzetésemkor naponta együtt dolgoztam az RPF-esekkel. Ez egy 150-200 főt számláló csoport volt, és a Los Angeles-i „Nagy Kék Épület” alsó szintjein dolgoztak, mindegyikük egyforma szürke pólóban és fekete farmernadrágban. Az alagsor folyosóin éltek és dolgoztak, gondosan elrejtve őket a publik szcientológusok elől. Nyomorúságos hálótermekben aludtak, 20-30 embert zsúfoltak egy szobába. Minden nap a bútorüzemben robotoltak, bútort gyártottak az „orgok”, a Szcientológia szervezetek számára. Heti pár dollár költőpénzt kaptak, ha egyáltalán kaptak, és a csoporton kívül senkivel sem beszélhettek. Se telefon, se rádió, se újság, se internet, egyáltalán semmiféle kapcsolat a külvilággal. Sohasem hagyták el az épületet. Néhányuk, mint például a barátom, Caroline már több, mint három éve ott volt. Gyakorlatilag egy virtuális rabszolgakolónia volt.
- Nem megyek RPF-re – mondtam Matt-nek. – És vissza sem megyek.
- Akkor kirakunk a Sea Org-ból. A szcientológiából is kikerülsz. Elnyomónak leszel nyilvánítva.
- Rendben – mondtam. – Csak tessék.
Ahogy módszeresen pucolgattam a kerítés tövét, rengeteg időm volt a jövőn gondolkozni. A bozót sűrű volt; kivágtam egy adagot, fölfogtam egy ölnyit, és a közeli komposztálóhoz vittem. Egy jó széles sávot kellett kitisztítanom, hogy a motoros biztonsági őrök – a „roverek” jól rálássanak a kerítés környékére, és be- vagy kitörés esetén gyorsan odaérhessenek. Ügyelnem kellett, nehogy beindítsam a mozgásdetektort. Egyszer véletlenül hozzáértem a kerítéshez egy faággal, és hamarosan már hallottam is a „rover” motorjának bőgését.
A monoton munka volt az én menedékem. Imádtam a magányt. A sok hónapnyi álmatlan éjszaka és a folyamatos zaklatás után nagyszerű volt egyedül lenni a természettel. Rengeteg apró részletet megfigyeltem a körülöttem levő világból. Egyszer kidöntöttem egy kis fát, ami túl közel nőtt a kerítéshez, és észrevettem, milyen gyönyörű az évgyűrűk mintázata. Fogtam a fűrészemet, levágtam egy vékony szeletet a törzsből, és eltettem. Még ma is megvan.
Egy másik nap az egyik virágágyást gyomláltam, és felfedeztem egy fészket, benne kisnyulakkal. Olyan aprók, olyan csodálatosak voltak. Aznap éjjel megszegtem a magamra kirótt csendben maradási fogadalmat, és megemlítettem a kisnyulakat a lakótársaimnak. Egyikük, Darius nagyon bedühödött.
- Itt vagyunk, épp ki akarnak rakni minket a Sea Org-ból, és te kisnyulakról beszélsz? – siránkozott. Darius mindent megadott volna, hogy maradhasson – az apja, Greg Wilhere volt az egyik felsővezető. Minden estéjét kérelmek írogatásával töltötte. De én máshol voltam. Gondolatban én már kiléptem. És egész más dolgok voltak már nekem fontosak – egy fa évgyűrűi, kisnyulak egy fészekben, a csillagok égi útja, a napfelkelte meleg színeivel körülölelt hegyek.
Egyfolytában egy Janis Joplin-dal, az „Én és Bobby McGee” egyik sora járt a fejemben. A szabadság csak egy újabb szó arra, hogy nincs vesztenivalód. Ez igaz. Nem volt vesztenivalóm. Már mindenemet elvették. Már semmi nem maradt, amivel fenyegethettek vagy zsarolhattak volna. Már nem volt hatalmuk fölöttem, és így, bizarr módon megszabadultam tőlük.
Végignéztem a völgyön. Az OGH-tábor egy kis lankán feküdt, a Bázistól északra emelkedő előhegyek lábánál. Tisztán látszott a Lamb’s Canyonból előkígyózó országút. A gyenge hajnali fényben fényszórók pászmáit láttam, és elképzeltem, milyen lehet ott lenni, menni azon az úton valahová, bárhová, csak innen el. Egy gondolat formálódott meg bennem: haza akarok menni.
De merre van az otthon? 35 éve, 1968 óta dolgoztam a Szcientológiai Egyháznak. Mindenfelé megfordultam a világon: Edinburgh, Koppenhága, Észak-Afrika, Karib-tenger, Florida. Anyám, aki Santa Barbarában élt, 1999-ben meghalt. A lányommal elveszítettem a kapcsolatot, nem tudtam, merre lehet. Egyetlen élő rokonom a bátyám volt, vele pedig nem beszélhettem, mert ő még szcientológus volt, egy „publik”, és még mindig kapott szolgáltatásokat az Egyháztól. A szcientológia kapcsolatmegszakítási irányelve szerint nekem, mint „elnyomó személynek” tilos volt beszélnem vele.
És a feleségem, Cathy? Ő számomra örökre elveszett. Ő ott marad a Sea Org-ban. Kiállt mellettem a korábbi három száműzetésemkor, noha folyamatosan győzködték, hogy hagyjon el. De ezúttal nem így történt. Kiraknak a szcientológiából, elnyomó személy lesz belőlem. Végül engedett a nyomásnak, és beadta a válópert. Legalábbis nekem ezt mondták. Egy napon biztonsági őrök jelentek meg a válási papírokkal, és aláíratták velem. Talán őt is erőszakkal vették rá. De mi mást tehetett volna? Az OGH-táborba való költözésem előtti éjjelt együtt töltöttük. Csak ültünk a sötétben, fogtuk egymás kezét; mindketten tudtuk, mi vár ránk. Üresség és magány. Azóta nem beszéltem vele.
Vagdalni kezdtem a gazt, és kipislogtam a könnyeket.
Haza akarok menni.
Angol eredeti:
(hálás köszönet Wiggin-nek a kiváló fordításért)
