(További információ, a többi rész: Hamis álmok összefoglaló oldal)
Hetedik fejezet: A szárazföldi bázis
A Fort Harrison Hotel, 1976
Már két háztömbnyi távolságból látni lehetett a tüntetőket, akik tábláikat lengetve masíroztak a tűző floridai napon. A Fort Harrison Hotel előtti járdán csoportosultak, ahova éppen ebédelni igyekeztem, így kénytelen voltam szembesülni velük. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem – dühös voltam a tüntetőkre, szorongtam, hogy át kell jutnom közöttük, és csalódottságot éreztem, mert a helyiek nem kedveltek minket.
Azt az utasítást kaptuk, hogy ne vegyünk róluk tudomást. A Guardian’s Office feladata az „ellenség” kezelése, és ezek a tüntetők is ebbe a kategóriába tartoztak. Nekünk továbbra is tennünk kell a dolgunkat, „clear-ré tenni a bolygót”. A GO majd mindent elintéz – mondták. A gond csak az volt, hogy az intézkedéseik látszólag nem javítottak a helyzetünkön. Néhány húzásuk egyenesen ostobának tűnt – egyszer például elhatározták, hogy náci uniformisban vonulnak ki a helyi lap, a Clearwater Sun szerkesztősége elé. Ezzel azt akarták közölni a világgal, hogy a Sun náci mentalitást közvetít, ám Clearwater lakóit - akik között számos, a II. világháborút megjárt veterán és a holokausztot túlélt zsidó volt - mélyen felháborította, hogy a GO náci egyenruhában parádézik a város utcáin. Az efféle „PR”-próbálkozásokat roppant kínosnak találtam.
De most át kellett jutnom a tiltakozókon. Én csak annyit szerettem volna, hogy bemehessek az épületbe, megebédeljek, aztán visszamenjek dolgozni; erre ők az utamba állnak. Azon kezdtem el tűnődni, vajon kik is lehetnek ezek. Minket úgy informáltak, hogy afféle helyi tahók, akiket a korrupt Clearwater-i politikusok a Szcientológia Egyházra uszítottak.
Ahogy átnyomakodtam rajtuk, egy fiatal fickó, aki a főkolomposnak tűnt, odahajolt hozzám.
- Manapság is működik a dianetika? – kérdezte gúnyosan. A tekintetemet mereven előre szögezve csörtettem tovább. Ne hagyd, hogy feldühítsen – mondogattam magamban. Feszült, morózus hangulatban lépt em be az előcsarnok hűvösébe, és elindultam az dolgozói étkezde felé vezető lépcső felé. Vettem pár mély lélegzetet, megpróbáltam lecsillapodni, hogy élvezhessem a rövid ebédszünetet.
Mindez az után kezdődött, hogy az 1975-ös év végén megérkeztünk Clearwater-be. Miután az Apolló kikötött a Bahama-szigeteken, több mint egy tucat missziót indítottak útjára, amik a partraszálláshoz szükséges különféle előkészületeket tették meg. Tájékoztattak minket, hogy mindegyik missziót személyesen a Commodore irányítja.
Létrehoztak egy ideiglenes „felvonulási területet” a floridai Daytona Beach-en. Az egyik nagy motelben, a Neptune-ban folytatódtak a Flag-es képzések és auditálások; a kurzuson részt vevő fizetős publikok a motel felsőbb szintjein laktak, a tantermeket és az irodákat a földszinten rendezték be. Hubbard egy másik, az utca végén levő szállodába jelentkezett be, és onnan irányította a műveleteket.
Óriási igény volt a Flag-es auditálásokra, és ez megsokszorozódott a partraszállás után. A hajón igen korlátozottak voltak a lehetőségek az elhelyezhető publikok számát illetően, de a szárazföldi bázis akármennyi jelentkezőt képes volt fogadni. Végtére is ezek voltak a világ legjobb, XII-es osztályú auditorai, akiket maga Ron képzett ki, ráadásul az üléseket is személyesen LRH felügyelte. „Bármilyen esetet képesek vagyunk feltörni, amivel csak találkozunk” – hencegett Hubbard.
A Terjesztési irodából négyünket Daytonába küldtek, hogy folytassuk az Advance magazin kiadását, ami létfontosságú volt a Haladó Org statjai szempontjából. David Ziff volt a főszerkesztő, én voltam a tervező, Annie Allcock intézte a betűszedést és a tördelést, Andre Clavel pedig a szükséges illusztrációkat rajzolta meg. Az egyik lakosztályt rendeztük be műveleti területnek. Annie hozzám hasonlóan imádott úszni, és minden délben megmártózhattunk a hűvös Atlanti-óceánban.
Eközben nagy volt a jövés-menés, egy titkos helyszínen már előkészítették a végleges szárazföldi bázist. Ám semmi sem marad sokáig titokban, pláne akkor, ha mindenki csupa szem és fül. Az egyik nap kihallgattam két misszionáriust, amint arról beszélgetnek, hogy a bázist befogadó helynek „találó neve van”. Pár percnyi nézelődés egy Florida térkép fölött, és már meg is volt a megfejtés: Clearwater (tiszta víz).
December elején az egész daytonai szervezetet mindössze néhány óra leforgása alatt átköltöztették az új helyére – eközben a Flag-es tanfolyamok megszakítás nélkül folytak. A publikok gyakorlatilag reggel felkeltek Daytonában, elutaztak Clearwater-be, és az aznapi auditálásokat már ott kapták meg.
A megérkezésünk előtt azt az utasítást kaptuk, hogy ne emlegessük a szcientológiát Clearwater utcáin. Ha kérdezik, mondjuk azt, hogy a Floridai Egyesült Egyház (Hubbard ötlete) nevű összfelekezeti csoport tagjai vagyunk, és az egyik szállodában tartott képzésre és konferenciára jöttünk.
Az Apollón töltött idő alatt már hozzászokhattunk az inkognitóban való ténykedéshez: akkor „Műveleti és Szállítási Vállalat” voltunk. Ahogy a Commodore mondta, „fábiánusnak”, nehezen megfoghatónak kellett lennünk – ezzel Fabius Maximus római hadvezérre utalt, aki a győzelem kulcsát a késleltetésben és a szabotázsakciókban látta, nem pedig egy mindent eldöntő ütközetben. A Sea Org műveleteket titokban kellett tartani, nehogy az „ellenség” megneszelje a terveinket és a pontos helyünket. Hubbard gyakran katonai nyelvezetben beszélt az ellenséggel – a pszichókkal és a minket figyelő állami ügynökségekkel – folytatott küzdelmünk részleteiről. Ami azt illeti, a napi tennivalókról szóló listát is „csatatervnek” nevezte.
Lassacskán hozzászoktam a Clearwater-i élethez. A klíma meleg és fülledt volt. Maga a város úgy festett, mintha megállt volna benne az idő; mintha tartósították volna a ’60-as éveket, ám megfelelő hűtés nélkül: a hitvány, dobozszerű épületek, a korosodó autók és a kiöregedő lakosság a lassú enyészet érzetét keltette.
Mindezek mellett nagyon boldog voltam, hogy ismét az Államokban vagyok, és a szabadidőmben ehetek egy rendes hamburgert, vagy elsétálhatok a plázába. A Fort Harrison Hotelnek volt egy úszómedencéje az udvarban, úgyhogy az ebédszüneteket a csapatból jópáran lubickolással töltöttük: felszaladtunk a szobánkba átöltözni, és már rohantunk is le a medencéhez. A szünet vége előtt pár perccel jöttünk ki a vízből, felcsörtettünk átöltözni, majd le, át a konyhán, ahol magunkhoz ragadtunk egy kis gyümölcsöt, hogy ne haljunk éhen. Később hallottam, hogy a helybéliekben ez a sztereotípia alakult ki a szcientológusokról: „vizes hajú emberek, akik gyümölcsökkel rohangálnak az utcán”.
Jeff a Terjesztési irodában dolgozik
Clearwater-ben természetesen nem viselhettük a Sea Org haditengerészeti egyenruháját; „wog ruhákat” kellett hordanunk, hogy beilleszkedjünk a helyiek közé – már amennyire többszáz furán viselkedő idegen be tud illeszkedni egy álmos floridai kisvárosban. Egyetlen wog ruhadarabom sem volt, úgyhogy elmentem a helyi ruházati üzletbe, és vettem egy szép fehér nyári öltönyt. „Magasstatisztikájú” (sikeres) üzletembereknek kellett öltöznünk – semmi farmer vagy póló. Mikor megérkeztünk, a nyakkendő is kötelező volt, ám amikor melegedni kezdett az idő, ezt elhagyhattuk.
Az Egyház öt épületet vásárolt meg Clearwater-ben. Az egyik a Fort Harrison Hotel, egy 1924-es építésű, tízemeletes építmény volt. Itt kapták a publikok a szállást és a képzéseket, továbbá a munkatársak egy kis csoportja is itt lakott. A munkatársak nagyobbik részét két motel fogadta be: a Cleveland Street-en levő Heart of Clearwater motel, valamint egy régi, Quality Inn nevű hely, ami a belvárostól kb. nyolc mérföldre volt. A Flag Bureaux-nak (az akkori központi menedzsment szervezet) a Cleveland Street és a Fort Harrison Street sarkán fekvő Clearwater Bank Building („CB”) és West Coast Building („WB”) adott otthont. Gyakorlatilag elfoglaltuk Clearwater belvárosát, amit a lakosság nem nézett jó szemmel, különösen miután kitudódott, hogy a „Floridai Egyesült Egyház” és a „Déli Vidékfejlesztési Vállalat” (ami eredetileg megvásárolta az épületeket) valójában a Szcientológia Egyház fedőszervei.
Nem lehetett nem észrevenni az Egyház felé táplált ellenszenvet. Miután a fedőszerveink lelepleződtek, negatív hangvételű cikkek sora jelent meg a Saint Petersburg Times-ban (amit a GO mókásan csak „SP Times”-nak hívott) és a Clearwater Sun-ban. A városiak egy csoportja, élükön Gabe Cazares polgármesterrel élesen bírálta a szcientológia városfoglalási törekvéseit, és hamarosan tüntetők tömege jelent meg a Fort Harrison előtt.
Tartottak nekünk egy eligazítást a tüntetésekről. Mint mondták, a tiltakozó akciók valódi oka az, hogy a maffia és a korrupt városvezetők szövetkeztek egymással, és kitervelték, hogy lenyomják a belvárosi ingatlanok árait, majd mindent felvásárolnak, és nyitnak egy csomó kaszinót a városban. Azzal, hogy megvásároltuk a Fort Harrisont és elkezdtük felújítani, meghiúsítottuk gonosz tervüket. Mi voltunk a jó fiúk, de a politikusok mindenféle hazugsággal ellenünk hangolták a helyieket. Ez is része volt az ármánynak, amit az ellenség a szcientológia ellen forralt.
Legalábbis a GO ezt mondta nekünk, ezt az ügyet is ők ezt kezelték. Arról is lebeszéltek, hogy a helyi lapokat olvassuk; azt mondták, úgyis tele vannak „enthétával”. Ez egy szcientológus kifejezés, az „enturbulált théta” rövidítése. A théta alatt az életerőt vagy lelket kell érteni, és amikor ezt az életerőt megzavarják, azt nevezik „enthétának”. A szcientológián belül ezt a kifejezést használták voltaképpen mindenre, ami a szcientológiát kritizálta.
TV-t sem nézhettünk. Egyszer jött egy parancs a Commodore-tól, aki akkor pár mérfölddel északra, Dunedinban lakott, hogy a csapat nem nézhet televíziót. „Azért hagy hidegen itt ennyi embert a munkája, mert tele vagyunk TV-zombikkal, akiket nem érdekel a valódi élet.” - jelentette ki. Az összes készüléket azonnal kivitték a szobákból, és bezárták a raktárba. Innentől el voltunk vágva a TV zombifikáló hatásától – továbbá, mintegy véletlenül az összes negatív hangvételű riporttól is.
Miután átköltöztünk, visszatértem a hajón betöltött posztomhoz, a promóciók tervezéséhez és a reklámszövegíráshoz. 1976 márciusában a Fotográfiai Orgból Univerzális Média Produkció, avagy „Unimed” lett, és a fényképsorozatok gyártása mellett elkezdték a filmgyártást is. A terv az volt, hogy csinálnak pár reklámfilmet, amivel még több szcientológust csábíthatnak majd a Flag szárazföldi bázisra, további szolgáltatások igénybevételére.
Noha már a szárazföldön voltunk, a bázis helye még mindig bizalmas információ volt, de azt azért megengedték, hogy tudassuk a családunkkal, hogy az USÁ-ban vagyunk. Gyorsan fel is hívtam édesanyámat, aki már visszatért Párizsból, és most a kaliforniai Stocktonban élt. Nagyon megörült, mikor megtudta, hogy ilyen közel vagyok, és megígértem neki, hogy kérek eltávozást, és meglátogatom.
A látogatásnak volt egy másik oka is. Susan nővéremnél méhnyakrákot diagnosztizáltak, és Anya ápolta őt. Susan követett Kimet és engem a szcientológiába, és végül férjhez ment egy Bob Blanchard nevű szcientológushoz, aki egy missziót vezetett a kaliforniai Hayward-ben. Eljutott az OT III-as szintig, utána diagnosztizálták nála a rákot. A Haladó Orgbeli esetfelügyelője olyan megadózisú vitaminterápiát javasolt neki, amit csak Mexikóban kaphatott meg.
Nemsokára jóváhagyták az eltávozásomat, és elrepültem LA-be, ahol találkoztam Kimmel. Miután otthagyta Koppenhágát, Kim csatlakozott az LA-i Sea Orghoz, ami akkoriban a Bonnie Brae utcában volt a belvárosban, mindössze pár háztömbnyire az
Csodálatos hetet töltöttünk el a családdal. Susannak nagy fájdalmai voltak, de örült, hogy láthat minket. Anya megtett minden tőle telhetőt, hogy minél kényelmesebb körülményeket biztosítson neki. Kim és én a hét végén szétszedtük az autó karburátorát, az egész nappalit beterítettük az újságpapírra rakott alkatrészeivel.
Az időnk úgy elröppent, mintha nem is lett volna. Megmaradt bennem egy kép: Anya és Susan kinn állnak a ház előtt, és vadul integetnek a távolodó autónak. Még most is tisztán látom magam előtt a nővéremet, ahogy alakja egyre és egyre zsugorodik, ahogy távolodunk tőlük.
Két héttel később ellenőriztem a postaládámat a Fort Harrison Hotelben. Találtam benne egy papírfecnit, amire valami értelmetlen karaktersort nyomtattak. Megfordítottam a papírt, és egyetlen rövid mondatot találtam a közepén, a recepciós gyermeteg macskakaparásával írva:
„A nővéred meghalt.”
Azonnal felhívtam Anyát, együtt sírtunk a telefonban. Megkérdeztem, hogy visszamenjek-e, de ő azt mondta, hogy a bátyám, Kim már visszament LA-ből, hogy segítsen neki.
Nem tehettem mást, mint hogy folytatom a munkát, amiből volt bőven. A Flag helye immár nem volt titok többé, és Hubbard kampánykörutakat szervezett LA-be, New Yorkba és Európába, hogy minél több embert csábítsanak a Flag-be. Mindegyik csapatnak volt egy Class VII-es szintű szóvivője, és egy üzletkötője, avagy „regisztrátora”, ahogy a szcientológiai berkekben mondják. Hatalmas rendezvényeken népszerűsítették a Flag-es auditálást, és a publikok elkezdtek özönleni.
A hajón folyton feszült volt a légkör, és ez a Flag Bureaux épületeiben csak súlyosbodott. Kerry Gleeson, a Flag Bureaux parancsnoka továbbra is folytatta az ordítozásra, kritizálásra és fenyegetőzésre alapuló rémuralmát. Naponta kétszer volt személyzeti mustra, és gyakran egész részlegeket döngölt a földbe a többiek előtt a vétett hibáikért. Úgy káromkodott, mint egy kocsis, és hamarosan a többi vezetőre, majd szinte az összes munkatársra átragadt ez a beszédstílus. A profanitás sosem látott méreteket öltött, a női tisztek (akiket szintén „Sir”-nek kellett szólítanunk) ugyanúgy alkalmazták a „b” és „k” betűs szavakat, mint férfi tiszttársaik, pláne akkor, ha egy beosztottat kellett lehordani.
Gleeson hírhedt volt arról a szokásáról, amit „stat-nyomásnak” hívnak. Ez annyit jelent, hogy bármilyen eszközt bevetett, hogy „emelje a statokat”. Sajnos ebből többnyire az sült ki, hogy mindent a könnyebbik végén fogott meg: ahelyett, hogy arra koncentrált volna, hogy új szcientológusokat szervezzen be, inkább a meglévőkből sajtolt ki egyre több és több pénzt. A stat-nyomás lehetetlenné tette a hosszú távú stratégiák kidolgozását, az ember minden erejét lekötötték a különféle látszatmegoldások és tűzoltásszerű akciók, amikkel föl lehetett tornázni az adott heti statokat. Mindent áthatott ez a hétről hétre tartó pánikhangulat, és jaj volt annak, aki nem tudta „helyrehozni a dolgokat”, hogy felnyomja a heti statisztikát.
A feszültség csak tovább nőtt 1977 elején, amikor a munkatársak hirtelen kezdtek eltűnni. Az MAA (Master-at-Arms, a Sea Orgban így hívták a fegyelemért felelős etikatiszteket) megveregette az áldozat vállát, aztán kikísérték az illetőt, aki sosem tért vissza. Azt mondták, hogy ezek az emberek „Egyes Listás R/S-esek”.
Az „Egyes Lista” egy auditálási ellenőrzőlista volt, amin rajta volt a szcientológia összes fejese, úgy mint L. Ron Hubbard, Mary Sue Hubbard, meg a többi felsővezető. Az illetőt rárakták az e-méterre, és felolvasták neki ezt a listát. Ha az e-méter tűje a felolvasás közben elkezdett hevesen ide-oda lengeni (ezt hívták rock slam-nek), az azt jelentette, hogy az illetőnek gonosz hátsó szándékai vannak a szcientológia kulcsfiguráival szemben. Ezeket az embereket azonnal RPF-re küldték, fellebbezésnek helye nem volt.
Egyik nap az MAA a Terjesztési irodába sétált be; olyan volt, mintha a halál angyala jelent volna meg előttünk. Mindenki rettegve bámulta, ahogy átlépdelt a szobán, és azon imádkozott, hogy csak ne őérte jöjjön. Odaállt David Ziff mögé, és megkocogtatta a vállát. David hátrafordult, és amint meglátta őt, falfehér lett. Egyetlen szó nélkül felállt az asztalától, és kiment az MAA-val.
Így lettem én az Advance magazin főszerkesztője.
Gyorsan meg kellett tanulnom, hogyan is kell összerakni egy ilyen magazint. Volt kazettán pár témába vágó előadás Hubbard-tól, ezeket meghallgattam. Minden számban szerepelt egy LRH-féle cikk, amit korábbi előadások hanganyagából szerkesztettünk össze, ezen felül mindig kellett lenni egy tanulmánynak, ami az „emberiség spirituális történelméről” szól. Hubbard pontosan megszabta, hogyan kell ezeket megírni: veszel egy spirituális témát, mint a jövendölés, a szellemek, az alkímia, a Tarot, esetleg valamilyen vallási jellegű témát, mint a szúfizmus, gnoszticizmus vagy akármit, kicsit utánaolvasol a dolognak, és írsz róla egy cikket arra kihegyezve, hogy ezt „ők” gondolták így. Végül azzal a megállapítással summázod a cikket, hogy „ezek az emberek az élet nagy igazságait kutatták, és boldogok lennének, ha tudnák, hogy a válaszok utáni hosszú kutatómunkájuk gyümölcse végül a szcientológia igazságaiban csúcsosodik ki”. Ez egy formula volt, mindegyik cikk többé-kevésbé így ért véget. Egész napokat töltöttem a Clearwater-i könyvtárban az efféle tanulmányok témájának megismerésével, majd a kész irományt bepötyögtem egy kis hordozható Brother írógépen.
A rengeteg könyvekről, tanfolyamokról és az „OT szintekről” szóló reklám mellett helyet kapott a lapban egy „OT-jelenség sikertörténetek” nevű rovat is, ahol OT-k meséltek a szerzett képességeikről és azok való életbeli alkalmazásáról. Ezeket a Haladó Orgokban íratták velük. A nagy részük általában olyasmiről szólt, hogy távérzékeléssel találtak maguknak parkolóhelyet, vagy „théta” kommunikációba léptek a távoli szeretteikkel, akik aztán hirtelen felhívták őket telefonon. Elég hátborzongató és vad történetek voltak, de az Advance olvasói zabálták őket. Aztán volt néhány, ami annyira bizarr volt, hogy nem közölhettem le őket – például annak az „OT”-nak az esetét, aki az egyik délután a foteljében ülve hirtelen exteriorizálódott és elment egy távoli bolygóra, amit aztán egymaga clear-ré tett! Valahol azért meg kellett húznom a határvonalat.
Jómagam nem voltam OT, úgyhogy az Advance olvasóihoz hasonlóan rám is nagy hatással volt az ezekből a sztorikból áradó misztikus hangulat. Valószínűleg ez is segített nekem, hogy létrehozzam az Advance magazin körüli tiszteletteljes csodálat auráját. Mindeközben sikerült elkezdenem a Szólóauditor-tanfolyamot, amivel megindulhattam az OT-szintek felé. Ezen a tanfolyamon azt tanulod meg, hogyan auditáld önmagadat. Végül eljutottam a Clear szintig, majd a Flag-ben az OT III-ig; a Ford Harrison Hotel egyik tanfolyamtermében olvastam először Xenuról, a gonosz galaktikus uralkodóról és a „test-thetánok” teremtéséről. Hát ez az a nagy rejtély, a „75 millió évvel ezelőtti titkos incidens”, amiről már annyit írtam. Persze elég extrém történet volt, de valahol el is vártam, hogy kellően vad legyen. Végigauditáltam az anyagot, és őszintén szólva nem éreztem semmi változást. De aztán úgy okoskodtam, hogy az „OT-képességeim” biztos majd akkor jönnek elő, amikor hozzászokok létezésemnek új fázisához.
Az Advance magazinban végre kibontakozhatott bennem az alkotóművész, igazán élveztem a dolgot. Mindenfélét csináltam – illusztrációkat, kézírást, képregényt, de emellett díszleteket is terveztem és irányítottam a fotózásokat az Unimednél. Előfordult az is, hogy egy teljes napig dolgoztam egyetlen illusztráción. Vásároltam egy airbrush-t, és kiműveltem magam a használatában.
A magazin gyártását és terjesztését is én irányítottam. Minden Haladó Orgban volt egy szerkesztőasszisztensem; Kim bátyám a Los Angeles-i Haladó Org, az AOLA (Advanced Organization, Los Angeles) promóciós igazgatója volt, ugyanakkor ott ő volt a szerkesztőasszisztensem. Ő szállította nekem az AOLA-val kapcsolatos fotókat, sikersztorikat és más egyéb anyagot, így ha üzleti jelleggel is, de rendszeresen levelezhettünk egymással. Épp akkor nősült másodszor, a felesége, Deborah a Hírességek Központjában dolgozott. Beszéltük, hogy ők is átjönnének a Flag-be, de ez sohasem történt meg.
Júliusban futótűzként terjedt el a bázison egy riasztó pletyka – azt rebesgették, hogy az FBI rajtaütött a Los Angeles-i és a washingtoni GO-n. Még az újságokba is bekerült az ügy, de senki sem tudta pontosan, mi is történt valójában. Végül tartottak nekünk egy hevenyészett eligazítást: a rajtaütések illegálisak voltak, megtettük a szükséges jogi lépéseket, a GO csak annyit tett, hogy „elcsent némi papírt” pár kormányhivatalból. Biztosítottak minket, hogy ez az egész hercehurca vihar egy pohár vízben, és hamarosan győzedelmesen kezeljük az ügyet.
Féltem, hogy ez a negatív sajtóvisszhang végül Anya fülébe is eljut, és fölöslegesen felizgatja magát, ezért hosszú leveleket írtam neki, amikben elmagyaráztam, hogy azok próbálnak bemocskolni minket, akiknek „lelepleztük a bűneit”, és hogy amit rólunk állítanak, az „színtiszta hazugság”. Furcsa volt így írni Anyának ezekről a dolgokról, de nekünk ezeket mondták. Mindazonáltal még nekem is úgy tűnt, hogy magyarázzuk a bizonyítványt.
Augusztusban Anya eljött Clearwater-be meglátogatni. Miután visszatért Párizsból, a kaliforniai Idyllwild-ban kezdett tanítani (ironikus módon mindössze néhány mérföldre a jövőbeli hemeti Nemzetközi Bázistól), azonban bejött neki egy újabb ajánlat az International Schools-tól, ezúttal Iránba, Teheránba. Úgy döntött, hogy elhozza nekem az autóját, hogy vigyázzak rá, amíg ő külföldön van. Mint később kiderült, a lányom, Gwennie pont akkor látogatta meg Tina édesanyját, és éppen készült vissza Koppenhágába, de végül Anyával együtt ő is eljött hozzám. Repestem az örömtől, hisz azóta nem láttam Gwennie-t, hogy otthagytam Koppenhágát, és ennek már két éve volt.
Anya és Gwennie Jeff-fel a Fort Harrison Hotelnél
Nyolc éves volt ekkor. Sikerült egy kis kimenőt szereznem, és eltöltöttünk együtt egy csodálatos napot a tengerparton, és a helyi látványosságokat is megmutattam. Másnap visszarepültek Koppenhágába, onnan pedig Anya továbbutazott Teheránba az új munkahelyére. Két évre szólt a szerződése – és egyike lett azoknak az amerikaiaknak, akik hat hónappal a Khomeini-féle hatalomátvétel után utolsóként hagyták el az országot.
1977 végén az Unimed elhagyta a Flag Szárazföldi Bázist, és átköltözött Hubbard titkos rejtekhelyére. Évekkel később tudtam meg, hogy ez
Hubbard folyamatosan dolgozott ki új auditálási programokat és eljárásokat, és ezeket széles körben reklámoznunk kellett, hogy az emberek mindig jöjjenek az újabb szolgáltatásokért. Az „Izzasztó Program” egyike volt ezeknek. Ennek az volt a célja, hogy egy csomó vitamin és tornagyakorlat segítségével eltávolítsa a szervezetből a különféle méreganyagokat és drogokat. Rajtunk próbálták ki a programot, ami szerint gumírozott melegítőben kellett elkocognunk a Clearwater-i strandig. Én nem voltam hajlandó fölvenni ezt az öltözetet; azt mondtam, ha ennek az a feladata, hogy minél jobban megizzasszon, akkor nekem nincs rá szükségem, mert nekem ahhoz bőven elég a tűző floridai napon rohangálni.
A programnak annyi előnye volt, hogy remek formába kerültem. Kezdetben egy háztömbnyi kocogástól is majd’ kiköptem a tüdőmet, de az állóképességem fokozatosan javult, és végül már gond nélkül elfutottam a tengerpartig is. A program egy idő után véget ért, de én nem hagytam abba a futást: minden reggel korábban keltem, és reggeli előtt lekocogtam a partra – ez egy négy mérföldes táv. Aztán ezt szép lassan feltornáztam napi nyolc mérföldre. Munka után éjjelenként a fő előadóteremben diszkót is rendeztünk, és táncoltunk egy órát. Végtére is a ’70-es években voltunk.
A futás, a tánc és az úszás kitűnő formába hozott. Újra elkezdtem „randizni”, noha a Flag-es élet igencsak plátói volt azokban a napokban. Egy kis smárolás is komoly bajba juttathatott, akár RPF-re is küldhettek miatta! De azért így is sikerült a szabadnapjaimat időnként egyik-másik lánnyal eltöltenem: fölmentünk Tarpon Springsbe, vagy le Sarasotába, vagy egyszerűen csak kimentünk a tengerpartra. Anya régi járgányával bejárhattam a környéket.
1978 közepén ismét beütött az „enthéta”. Tizenegy GO munkatársat, köztük Mary Sue Hubbardot letartóztatták kormányhivatalokba való betörés, és állami tulajdon és dokumentumok ellopásának vádjával. A Guardian’s Office megint csak ködösített: a GO-ba beszivárogtak bizonyos emberek és belülről megfúrták a szervezetet, az érintetteket „kipurgálták” az Egyházból, továbbá „mindössze annyi a bűnük, hogy elemeltek egy némi fénymásolópapírt”. Minden rendben van, vagyis a GO ura a helyzetnek, és kezelni is fogja azt. Ez a szöveg már kezdett egy kicsit üresen hangzani; mindenki tisztában volt vele, hogy a GO nem képes kezelni semmit, és csak ront a helyzeten. A vádemelést újabb „rossz sajtó” követte, és én újabb levélben biztosítottam Anyát, hogy ez is hazugság, és minden rendben van. De elég nyilvánvaló volt, hogy nincs minden rendben.
1979-ben Bruce, Tina és Gwen átjöttek Koppenhágából a Flag Szárazföldi Bázisra. Gwennie ekkor már tíz éves volt, és csodálatos volt minden nap találkozni vele. A Tinával való viszonyom továbbra is remek volt, és Bruce-szal is jó barátságban voltunk. Az 1979-es karácsonyt velük töltöttem, olyan volt, mintha a családommal lettem volna.
Bruce-t nevezték ki a terjesztési szárnysegéd posztjára, tehát a felettesem lett. Gyakran beszéltük, hogy milyen szuper lenne elindítani egy nagy, nyilvános terjesztési kampányt, hogy ellensúlyozzuk a GO „enthétát”, és megmutassuk az embereknek, milyen is valójában a szcientológia. A reklámszakmáról és marketingről szóló „wog” kézikönyveket kezdtem el tanulmányozni, hogy mindent megtanuljak a témáról. Munkaidő után néhányan összegyűltünk a Lemon Tree Café-ban (Citromfa kávézó) a Fort Harrison Hotelben (ez a munkatársak közkedvelt találkahelye volt) és hosszasan beszélgettünk arról, hogy milyen nagyszabású kampányokat kéne útnak indítanunk.
De ez csak szájhősködés volt. Igazából senki sem akart nagy népszerűsítő hadjáratot indítani, ahhoz ugyanis erőforrásokra – munkaerőre és pénzre – lett volna szükség, amiket a heti statnyomáshoz használsz fel. Továbbá nem kevés időt is igényelt volna, hogy megtervezzünk, elindítsunk és végigvigyünk egy igazi kampányt – és az idővel mindnyájan hadilábon álltunk ezekben a vészterhes napokban. Egyre frusztráltabb és boldogtalanabb lettem.
1980 végén új hölgy hódította meg a szívemet, Nancy Pierce. A Terjesztési iroda közvélemény-kutatási részlegénél dolgozott, éles eszű és mókás nő volt – mint Carol Burnett szőkében. Elkezdtünk összejárogatni munkaidőn kívül – első „randinkon” elmentünk vacsoraidőben a Coachman Parkba egy jazzfesztiválra. Senki más nem tudott úgy megnevettetni, mint Nancy, és osztotta velem a szcientológia nyilvános terjesztésével kapcsolatos szenvedélyemet, valamint gyűlöletemet Gleeson „stat-nyomásos” mentalitásával szemben. Rájöttünk, hogy sok közös vonásunk van, és hamar barátok lettünk.
Nemsokára másfajta szenvedélyt is osztottunk egymással – nevezetesen azt, hogy elszökjünk a munkahelyről, és találjunk magunknak egy eldugott zugot. Persze nem mélyedhettünk bele a dologba túlzottan anélkül, hogy bajba ne keveredjünk, úgyhogy elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Felhívtam Anyát, és elmondtam neki a jó hírt, ő pedig megígérte, hogy eljön az újév napjára tervezett esküvőnkre. Nancy édesanyja, Eva is lejött hozzánk Pennsylvaniából, és a két örömanya nagyon jól érezte magát együtt. Fényűző esküvő volt, a Fort Harrison kápolnájában tartottuk. Deld volt a lelkész, Bruce a tanúm, Gwennie pedig a koszorúslány.
Az esküvő
Az esküvő után nem sokkal kiköltöztünk a Quality Inn-be, ami nyolc mérföldre volt a belvárostól. Az ingázást az öreg Dodge-dzsal oldottuk meg, amit „Lizzie” névre kereszteltünk. Tovább folytattuk a gályázást a Terjesztési irodánál, és együtt álmodoztunk arról a napról, amikor megszabadulunk Gleesontól, és útjára indíthatjuk a szcientológiát népszerűsítő nagy kampányunkat.
1981 végén jött el a nagy lehetőség. A Guardian’s Office-t végre feloszlatták. Mary Sue Hubbardot és a másik tíz GO munkatársat börtönbe zárták. A Commodore Hírvivőinek Szervezete, ami egy titkos kaliforniai helyszínen működött, átvette a teljes irányítást, beleértve a GO által végzett feladatokat is. Felállítottak egy „Felügyelőbizottságot” (Watchdog Committee, WDC), hogy felügyelje a szcientológia egészét. Bill Franks-t tették meg nemzetközi ügyvezető igazgatónak, ő volt a „Felsővezetői Réteg” (Senior Executive Strata) nevű vezetőtestület feje; ez a testület tervezte meg és készítette elő a szcientológia terjeszkedését. Egy új kor kezdete volt.
A GO funkcióinak egy részét a WDC vette át, az Exec Strata pedig a PR-t. Ideje volt kijavítani a GO által gerjesztett „rossz PR-t”. A terv az volt, hogy egy missziót küldenek LA-be, hogy az felfogadjon egy profi PR-céget, amit majd az Egyház leszerződtet. Annie Allcock-ot és engem neveztek ki misszionáriusnak.
Elmondtam Nancy-nek, hogy megyek, majd odasúgtam neki:
- Csomagold össze mindenünket, és vitesd egy raktárba. Állj készen, hogy utánam gyere LA-be, ha felhívlak.
Kíváncsian pillantott rám.
- Nem jövök vissza. – mondtam neki.
Eljött az ideje a lázadásnak.
