Őrjítő fejfájás gyötört, az a jóféle, valaki-vágja-már-le-a-fejemet típusú migrén. Már alig láttam, miközben tekertem föl az elektromos kábeleket és hordtam a teherautó hátuljába. Nem akartam mást, csak hogy legyen már vége és aludhassak egy kicsit. Hajnali kettő volt, és az 2000-es újévi rendezvény színpadát szedtük szét az LA Sports Arénában. A rendezvény totális katasztrófa volt. A Gold csapata lázasan bontotta a technikát, de már érezni lehetett a nyers félelem szagát a levegőben – valaki nagyon drágán meg fog fizetni ezért.

A rendezvények szervezése sosem kezdődött el időben, úgyhogy mindig őrült kapkodás volt, hogy mindennel elkészüljünk, de ez az ünnepség garantáltan elvitte a pálmát ezen a téren. Miscavige kitalálta, hogy ennek valami egészen különlegesnek kell lenni, elvégre egy új évezred hajnalán vagyunk. Ennek kell lennie a legnagyobb, leglenyűgözőbb, leglátványosabb rendezvénynek, amit valaha tartottunk. Miscavige látomása valóban lélekemelő volt: ő, David Miscavige lesz az egyedüli szónok; először el fogja mondani szcientológia létrejöttének történetét, mesélni fog Hubbard életéről és nagy áttöréseiről. Majd felidézi a ’60-’70-’80-as évek történéseit, egyik terjeszkedést és győzelmet a másik után. Végül bemutatja az ő saját dicsőséges győzelmeit: a briliáns menedzsment-újraszervezést, a Tech Aranykorát, az Egyház eddig sosem látott terjeszkedési ütemét, amit mind-mind neki köszönhetnek. Fantasztikus diadalmenetnek ígérkezett, meghatározó pillanatnak a szcientológia történetében, Miscavige-el a középpontban.

A mögötte felállított gigantikus képernyőkön a kellő időben megjelenő képsorok illusztrálják majd az adott eseményt, amiről beszél, továbbá a kulcsfontosságú momentumokhoz videóbevágások is lesznek, összesen mintegy húsz darab. Az egyetlen gond ott van, hogy valakinek meg kell keresni ezeket a fotókat. Valakinek meg kell írnia a forgatókönyvet. Valakinek meg kell szerkeszteni az egészet. Óriási feladat – és csak néhány hét áll rendelkezésre az eseményig, amit élőben közvetítenek majd a világ összes orgjában.

Az egész Bázist mozgósították az ügy érdekében. Mivel nekem volt némi filmszerkesztői tapasztalatom, leküldtek LA-be egy csapattal, hogy rakjuk össze az egyik videót. A Golden Era parancsnoka, Steve Willett, áldassék a neve, egy csapatba osztott Cathy-vel. Immár köztudott volt, hogy eljegyeztük egymást, úgyhogy a pletykáktól pillanatnyilag nyugtunk volt.

Egy hetet töltöttünk az egyik hollywoodi stúdióban, ahol összeállítottunk egy komplex videóprezentációt, ami kb. öt percet fedett le a két órás beszédből. A többi videót másik stúdiókban szerkesztették, szerte egész Los Angelesben. Éjjel-nappal talpon voltunk, felváltva szundítottunk egy-két órát a recepció heverőjén. Karácsony este elugrottam a Canters-be és elhoztam az „ünnepi vacsoránkat”. Miután megettük, már mentünk is vissza dolgozni. De ez nem igazán zavart Cathy-t és engem, hiszen együtt lehettünk. Ha jobban belegondolok, a házasságunk öt éve alatt ez volt az egyetlen karácsony, amit együtt töltöttünk.

Az elkészült videóval elrohantunk az LA Sports Arénába a szerkesztői trélerhez. Egyes klipek percekkel a kezdés előtt futottak be, a szerkesztőgárda őrült tempóban dolgozott, hogy mindet betöltse és beprogramozza. A feszültség egyre inkább kezdett pánikba átcsapni, ahogy percről percre közeledett a kezdés pillanta.

Cathy és én az emeleten találtunk helyet magunknak. Ekkorra a migrénem, amit az egyhetes alvásmegvonásnak köszönhettem, már teljes erővel tombolt. A színpadon megjelent Miscavige, és fülsüketítő tapsvihar és üdvrivalgás közepette peckesen fellépdelt a pódiumra. Belekezdett az előadásába, minden reflektor, minden szempár őrá szegeződött. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy valami hatalmas baj van. A képernyőn megjelenő képek nem passzoltak ahhoz, amiről beszélt, időnként pedig váratlanul az egész elfeketedett. A tenyerembe temettem az arcom. Atyaég, ebből oltári nagy zűr lesz.

Az idő csigalassúsággal vánszorgott előre, a vizuális effektusokért felelős munkatársak kétségbeesetten próbáltak lépést tartani a történésekkel. Aztán egyszercsak vége lett. A közönség kisorjázott az épületből, a Gold személyzete pedig felsorakozott odalenn, majd a mustra után nekiláttunk lebontani az óriási díszletet, a világítást és a hangtechnikát, aztán bepakoltuk őket a teherautókba. Ahogy teltek az órák, a fejem egyre jobban lüktetett, végül már csillagokat láttam.

Hirtelen Cathy jelent meg mellettem. – Kapd össze a cuccod, hazaviszlek. Megbeszéltem az MAA-val – az MAA (Master at Arms, tengerészeti csendőrtiszt) az etikatiszt Sea Orgos megfelelője volt, az ő feladata a mustrák végrehajtása és a munkabeosztás betartatása. Cathy volt az én őrangyalom. Beleroskadtam a kocsiba, ő pedig visszafuvarozott a Bázisra.

Ahogy arra számítani lehetett, Isten haragja (de legalábbis Miscavige-é) lecsapott a Bázisra. Mindenki etikátlan bűnöző volt, és „alacsonyabb kondícióra” került. Az összes kimenőt, eltávozást visszavonták, a hétvégi és minden más szabadnapot eltöröltek. Ezek a szabályok még akkor is érvényben voltak, mikor öt évvel később végleg elhagytam a Bázist.

A mi házasságunk volt az egyik utolsó – ha nem a legutolsó – ami a Bázison köttetett. Eredetileg egy szép kis ceremóniát terveztünk a Kastélynál, barátokkal, de aztán ebből semmi sem lett, tekintve a kialakult helyzetet. Ami azt illeti, többször megpróbáltak minket lebeszélni magáról a házasságkötésről is, lévén „ez nem a megfelelő idő ilyesmire”. Ám mi hajthatatlanok maradtunk: megkértük Ken Hodent, az egyik lelkészt, hogy adjon össze minket, és két tanú jelenlétében gyorsan összeházasodtunk. A szertartást egyik éjjel tartottuk Ken irodájában.

Sikerült kiharcolnunk magunknak egy szobát a Kirby Apartments-ben. Immár a Bázis teljes személyzetét ebbe az apartman-komplexumba zsúfolták be; és mivel „wogok” már nem laktak itt többé, nem volt semmi akadálya, hogy éjjelenként őriztessék a komplexumot. A két hálószobás apartmanokat három hálószobássá alakították át, mégpedig úgy, hogy egyszerűen lefalazták a közös nappalit; így a kis lakást immár két házaspárral kellett megosztanunk. Anyának hála legalább pénzünk volt berendezni a kis családi fészkünket. Volt egy egész falat betöltő könyvespolcunk, egy frankó hifi-rendszer, egy hatalmas ágy, tágas szekrények. Cathy-nek remek ízlése volt a ruhák terén, de ritkán nyílt alkalma rá, hogy kiöltözzön. Megpakoltuk a hűtőt minden földi jóval, úgyhogy mindig tudtunk rendesen enni, amikor hazaértünk.

Cathy utálta az eladási részlegbeli munkáját – egész mást szeretett volna csinálni. Imádta a PR-t, és ügyes is volt ezen a téren. „Révkapitány” volt a Freewinds-en, vagyis ő tárgyalt a „szárazföldi” népekkel – kereskedőkkel, önkormányzatokkal, helyi tisztségviselőkkel. Barátságos volt, nyílt és figyelmes. A végén pedig egy íróasztal mögött kötött ki, és próbált pénzt keresni a Goldnak. Én továbbra is Michela alatt futtattam a Dianetika programot, amit szintén utáltam. A szobánk lett a menedékünk. Egyszer egy héten, szombat esténként megpróbáltunk egy kis romantikát csempészni a vacsorába néhány gyertyával és egy kis borral.

Vettünk egy új kocsit is, egy 1998-as Honda Accordot, mélyzöld gyöngyházmetál fényezéssel és bőrülésekkel; pont olyan volt, amilyenre vágytam. Palm Desertbe kellett kimennünk érte egyik vasárnap a CSP ideje alatt, hazafelé padlógázzal kellett száguldoznunk, hogy a 12:30-as mustrára visszaérjünk.

Az állapotok a Bázison közben tovább romlottak, már olyan volt a hely, mint egy fegyveres őrök által felügyelt munkatábor. A Gold „elárulta a COB”-t, ezért az egész Bázisnak „kárpótolni” kellett Miscavige-et. Hosszú órákat dolgoztunk naponta az új irodaépületén, az épület körüli területen és Hubbard kastélyán. Ezek az „összmunkák” nem egyszer a késő éjszakába nyúltak, volt, hogy csak jóval éjfél után kaptuk meg az engedélyt a lefekvésre. Ekkor a buszok hazavittek minket, pár órán belül pedig már jöttünk is vissza dolgozni sajgó tagokkal, hullafáradtan. Ezek az alkalmak egyre gyakoribbak lettek.

 

 

 

 

 

 

 

A személyzeti mustrák és értekezletek is egyre elvetemültebbé váltak. Rendszeresen kiállítottak embereket a többiek elé, és hangosan felolvasták a vétkeiket és bűneiket. Ezeket a „feketelistás” egyéneket mindenkinek kerülni kellett, még az is bajba sodorhatott, ha csak beszéltél egy ilyen „downstat-tal”.

2000 vége felé Miscavige csináltatott egy sor „eval”-t, vagyis kiértékelést, mégpedig a Hubbard által kiadott irányelvekben leírt formula alapján: először keresni kellett egy szituációt, aztán egy gépies vizsgálati módszer segítségével meg kellett határozni a szituáció Miértjét (valódi okát) és a Ki-t (a felelőst). Nagy fanfárok közepette hirdették ki ezeket a kiértékeléseket – minden dolgozónak behatóan át kellett tanulmányoznia őket, egy Hubbard-féle referenciákat tartalmazó hosszú listával egyetemben. A vezetőség ezektől az evaloktól várta a változást a Bázison, hogy majd mindenki etikus és termelékeny lesz.

Amikor Miscavige a marketingosztály kiértékelését végezte, hamarosan mélyreható vizsgálatok indultak ellenem, „gangbang” biztonsági ellenőrzésekkel megfűszerezve: Gerald Duncan, a vezető MAA vallatott az E-méterrel, Marty Rathbun, az RTC vezető felügyelője pedig mögötte állt, és mindenféle vádat vágott a fejemhez.

- Ez mi volt? Mi volt ez? – kiabálta, miközben az E-méter tűjére mutogatott.  – Az a mozgás a méteren. Az micsoda? Mi a bűnöd, Jeff? Gyerünk, köpd már ki!

És ez így ment órákon át. Egyetlen dolog jutott az eszembe: mikor Hubbard 1982-ben írt egy reklámot a „Szabaduljon meg reaktív elméjétől” szlogennel, amiről kiderítettem, hogy negatív visszhangja lenne – az emberek nem akartak megszabadulni reaktív elméjüktől. Akkor Hubbard nagyon elégedett volt a felméréseim eredményével.

- Szóval mi a BŰNÖD? – ordította Marty. – Mit CSINÁLTÁL?

- Nem tudom, talán le kellett volna tesztelnünk magát a reklámot… - kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba.

Erre Marty kiviharzott a szobából, másnap pedig kijött a    marketing Kiértékelés. Foster és én voltunk a „Kik” (felelősök). „Hazudtunk LRH-nak” a felmérésről, „koholt felmérési eredményeket” mutattunk be, hogy megakadályozzuk LRH reklámjának a futtatását. „Elpazaroltunk 70 millió dollárt” hatástalan reklámokra, és ezzel örökre elszabotáltuk a Szcientológia marketingjét. Miattunk olyan a marketingosztály, amilyen. A kezelés: alkalmasság-felülvizsgálati bizottság elé állítanak, és kiraknak a Sea Orgból.

Majd’ fölrobbantam a dühtől. Harminc évet húztam le a Sea Orgban, és most egy rakás hazugság miatt fognak kidobni? Ez őrület!

Az alkalmasság-felülvizsgálati bizottság előtt egy vastag köteg dokumentummal jelentem meg: elhoztam a Hubbardnak bemutatott felmérésemet, valamint az arra adott választ is, ezzel igazolva, hogy nem hamisítottam meg a felmérést, nem is hazudtam LRH-nak, sőt, dicséretet is kaptam tőle. Bemutattam a Dianetika Kampány aktuális eladási statisztikáit is, valamint hogy ebből mennyi bevétele származott a Sea Orgnak. Egy fillért nem pazaroltam el a kampány alatt – sőt, a kampány révén beérkezett rendelésekből 200 millió dollár extra bevétele származott az orgoknak. Bemutattam azt a dicséretet is, amit Hubbard a kampány futtatásáért adott, továbbá azokat is, amiket még az Advance magazinokban végzett munkámért kaptam tőle. Részletesen ismertettem velük a 30 éves pályafutásom minden állomását.

Ezek után már nem rakhattak ki, ha szorult beléjük egy kis lelkiismeret. Ehelyett eltávolítottak a posztomról, és fedélzeti munkára osztottak be. A kiértékelésem továbbra is érvényes volt – senki nem mert odaállni Miscavige elé megmondani, hogy az általa készített kiértékelés téves.

Fedélzetisként nem hagyhattam el a Bázis területét, sorstársaimmal egy lepukkant konténerházban laktunk az OGH-birtokon. Gyomláltunk a kertben, sövényt nyírtunk, tisztogattuk az ösvényeket. Az egyik társam Steve Willett volt, a néhai CO Gold, jó barátok lettünk. Cathy amikor csak tudott, csempészett be nekem egy kis normális kaját.

Egy bizonyos idő elteltével kellően rehabilitáltnak találtak, hogy visszatérhessek a rendes emberek közé, így visszamentem a CMU-ba reklámszöveg-írónak. Ám ez a legkevésbé volt valami dicső visszatérés; úgymond visszasunnyogtam a hátsó bejáraton, és próbáltam minél jobban meghúzni magam. A Gold többi dolgozója úgy kezelt, mint a rongyot.

Manu, aki a Dianetika kampányt futtatta, szeretett volna egy új teleshop-reklámot, és megkért, hogy írjam meg. Felvettem a kapcsolatot néhány régi teleshopos kollégával, pl. Tim Hawthorne-nal, aki az „Átfogó útmutató a telemarketinghez” című könyvet írta. Ő felvilágosított az aktuális trendekről és összehozott a szakma egyik legsikeresebb infomercial-írójával. Az ő segítségével írtam egy általa kitűnőnek minősített forgatókönyvet, amit beadtam Miscavige-nek.

Másnap mindenkit fölrendeltek a CMO International (Commodore’s Messenger Organization International – ez egy Hubbard közvetlen asszisztenseiből álló szervezet volt, amely Hubbard halála óta Miscavige utasításának végrehajtatásával foglalkozik) trélerekhez egy találkozóra a COB-vel (COB – Chairman of the Board, a vezetőtestület elnöke, ez Miscavige hivatalos titulusa, a legmagasabb tisztség a Szcientológia Egyházban). A CMO Int-nek egy duplaméretű hivatali tréler adott otthont, amit különféle bokrok és ösvények vettek körbe, hogy kevésbé tűnjön átmenetinek. A tréler közepén volt egy nagy, fülkékkel körbevett konferenciaterem. Mikor megérkeztem, már 30-40 ember nyomorgott egy hosszú asztal egyik felén, a WDC-től (Watchdog Committee, a CMO International vezetőségének elnevezése) a Vezetői Rétegen (az egyház felső vezetésének neve – ezek a közvetlen menedzserek, megkülönböztetendő őket a „felügyelőktől” – Miscavige-től és embereitől) keresztül a Gold vezetőségéig bezárólag mindenki, aki számít. Az asztal másik fele üres volt, ez Miscavige-nek volt fönntartva. Némi feszült várakozás után ő is belejtett, és ledobta a forgatókönyvemet az asztalra.

- Láttátok ezt a szart, amit ez az ürge írt?  - kérdezte fennhangon. Aztán fölvette a szöveget, és szarkazmustól csöpögő hangon nekiállt részleteket felolvasni belőle.

Szerettem volna megmagyarázni, miért úgy írtam, ahogy, beszélni a beleölt kutatásokról. Fölálltam a helyemről.  – Sir, ha megengedi… - eddig jutottam.

- Figyelitek, hogy beszél velem? Ez az a szarság, amit mindig megkapok a Goldtól. – Felém fordult. – Csak azt akarom tudni, hogy mik a bűneid. Mi lenne, ha most rögtön bevallanád ez előtt a csoport előtt, hogy mik a bűneid?

Nem mondtam semmit, megint lefagytam.

- Nézzétek csak meg! – ordította. – Látjátok, hogy néz rám?

Ezzel legnagyobb megdöbbenésemre fölpattant az asztal tetejére, és rám vetette magát. A lendület nekitaszított a mögöttem levő fülke falának, ő megragadta az ingemet, félig letépte rólam, ököllel többször az arcomba vágott, aztán leteremtett a padlóra. A lábam belegabalyodott az övébe. – Ereszd el a lábam! – ordította. Rémülten engedelmeskedtem, mire megperdült és peckesen kivonult a helyiségből.

Egy pisszenés se hallatszott, mindenki kővé dermedve bámult rám.

- Ne feküdj ott, kelj már fel! – sziszegte valaki. – Ne őt hibáztasd, hogy megütött!

Ne őt hibáztassam. Ez minden, amit hozzá tudnak fűzni a történtekhez? Nagy nehezen feltápászkodtam és beleroskadtam a székembe. Miscavige hamarosan visszatért és fölállított a helyemről. Az MAA-k kivezettek a teremből egy szobába, ahol a következő néhány órában megvallottam az E-méternek a bűneimet. Ezután visszatértem a 36-os Épület alagsorába a HCO-irodákba (Hubbard Communications Office, a személyzeti osztály elnevezése), várva, hogy ismét fedélzeti munkára osszanak. Hamarosan kaptam egy borítékot. Az ingemről leszakadt gombok voltak benne, meg némi aprópénz, amit a padlón talált valaki. Aztán megérkezett egy RTC Küldönc, kezében egy inggel, amit a COB küldött. Micsoda figyelmesség. Az egyetlen különbség az volt, hogy ő egy 50 dolláros inget szaggatott le rólam, amit a saját pénzemből vettem, ez pedig egy agyonhasznált, a Costumes-ből származó ing volt, és úgy nézett ki, mint amit a ’70-es években gyártottak. Kopott és pecsétes volt, úgyhogy egyenesen a kukában landolt.

Sosem meséltem el Cathy-nek a történteket. Mikor megkérdezte, mi történt az arcommal, azt hazudtam, hogy leestem valahonnan. Cathy semmi rosszat nem fogadott volna el Miscavige-ről. Egy időben ő intézte az utazásaihoz szükséges előkészületeket, sőt, utazott is vele és Shelly-vel. Még közös kép is készült hármukról. Még akkor sem neheztelt rá, amikor kirúgatta a RTC-ből.

Néhány heti fedélzeti munka után ismét visszamehettem a becsületes emberek közé reklámszöveget írni a CMU-ba, ám még a korábbinál is levertebb és elkeseredettebb voltam. Mindenki azt hitte, hogy az én hibám az egész, valamit csinálhattam, ami feldühítette a COB-t. És valamennyire még én is elhittem ezt. Csak azt nem tudtam, hogy mi lehetett az a valami. Talán a hozzáállásom?

Az egyik szombati renón éppen a félkész Legénységi Szállás körül gyomláltam, mikor Marc Yager, a CO CMO Int magához hívatott. Elmondta, hogy a nemzetközi audiovizuális vezető (Audiovisual Exec Int), Laura Marlowe épp most lépett le, és maga mögött hagyott egy hatalmas, félkész projektet, amit nekem kellene befejezni. A dolog Hubbard előadásainak CD-n való megjelentetésével volt kapcsolatos.

Mint ahogy az lenni szokott, a szcientológia ismét kb. tíz évvel volt lemaradva a világtól. Mivel mindenre gyanakodva tekintettünk, amire Hubbard nem adta áldását, egészen 2001-ig vártunk a CD-kre való áttéréssel. Addig LRH összes előadása csak kazettán volt meg. Ámbár egyszer kiadtunk egy előadás-gyűjteményt CD-n – a Philadelphiai Doktorátusi Tanfolyam „különleges kiadását”, ami 72 előadást tartalmazott. Mindössze 10000 példány készült belőle, kifejezetten a „legelkötelezettebb szcientológusoknak” – Miscavige szótárában ez a „leggazdagabbnak” felelt meg. Én írtam a csomag reklámszövegét. Ennek a különleges kiadásnak a bevételeiből terveztük megcsinálni a CD-projektet. Miscavige emelte a téteket, immár a teljes előadás-gyűjteményt ki akarta adni CD-n. A gond ott volt, hogy senki sem tudta igazán, mit is tartalmaz ez a gyűjtemény. Hubbard élete során több mint 2000 előadást tartott, és senki nem volt, aki az összeset hallotta volna. Először is sorszámmal kellett ellátni és be kellett katalogizálni őket. Tudnunk kellett, hogy melyikeket lehet egy szettbe foglalni, miről szólnak. Az is lényeges volt, hogy az adott előadás a haladóknak szól-e, vagy a „nyers publikoknak”. Tudnunk kellett még a felvétel dátumát és hosszát, valamint az anyag hangminőségét. Igazi óriásprojekt volt.

Miután felvázolta a feladat léptékét, hozzám hajolt és hozzátette: - amúgy téged jelöltelek nemzetközi audiovizuális vezetőnek.

- De hát… Sir, engem az imént… még fedélzeti munkára osztottak be. – nyögtem ki végül. Igazából az volt a nyelvemen, hogy az imént kaptam egy alapos verést az RTC vezetőtestületének elnökétől.

Egy legyintéssel elengedte a füle mellett az aggályaimat. – Mindnyájunknak vannak hullámvölgyei.  – majd elgondolkozva rám meredt és azt mondta: - Sosem értettem, hogy miért nem lett belőled játékos.

Játékos. Igen, Sir, igaza van, Sir, komplett idióta vagyok, Sir. Ez a fajta játékos?

A projekt végrehajtásához egy asszisztenst kaptam segítségül, őt Yael Sherlock-nak hívták. Yael az LA-beli idők óta a CMU-nál dolgozott, immáron 13 éve. A származása után JVP-nek becéztük (Jewish Venezuelan Princess, zsidó venezuelai hercegnő): egy dúsgazdag Caracas-i család sarja volt. Latinos temperamentumához a zsidók humorérzéke párosult, ettől egyszerre volt elbűvölő és mókás. Szívesen csiszolgattam vele a középiskolás spanyoltudásomat. Mivel egykorú volt a lányommal, hijitá-nak, „kicsi lány”-nak hívtam, ő pedig jefecitó-nak, „kis főnök”-nek nevezett. Jó csapatot alkottunk együtt: én gyorsan olvastam és elég jól ismertem a szcientológiát, ő pedig módszeres és precíz volt. A CMO Int tréler egyik sarkában rendeztük be az irodánkat. Yael szerkesztett egy hatalmas táblázatot, amit elkezdtünk kitölteni. Természetesen nem állt módunkban meghallgatni az összes előadást – az legalább egy évet vett volna igénybe, nekünk pedig mindössze néhány hetünk volt. Ehelyett többnyire inkább átfutottam az átiratokat, hogy legyen valami fogalmunk az adott előadásról, és csak párat hallgattunk meg.

A CST (Church of Spiritual Technology, Spitituális Technológia Egyháza – ez is egy kisebb szervezeti egység az egyházon belül, ide van pakolva az összes Hubbard-anyag archivált változata és egy sokmillió dollár készpénz „vésztartalék”) parancsnoka, Russ Belin ötlete nyomán Miscavige elrendelte egy CD-gyártó részleg felállítását a Goldon belül. Russ volt Miscavige problémamegoldója kutatási és technológiai kérdésekben. A CST fejlesztette ki a technológiát, amivel arany mesterlemezekre rögzítették Hubbard munkáját, amiket végül titkos földalatti kamrákban rejtettek el szerte a világon. Miscavige Belinnel csináltatta meg az új E-méter, a Mark VIII formatervét, most pedig rábízta a CD-gyártósor létrehozását is. Russnak szüksége volt az általunk feldolgozott adatokra, méghozzá gyorsan.

Yager nem nagyon törődött velünk; ráébredtem, hogy megint csak én kerültem a lökhárító szerepébe. Ez egy fontos, és nagy valószínűséggel zűrös projekt volt, úgyhogy Yager szépen elhatárolódott tőle. Miután Laura cserbenhagyta, sürgősen találnia kellett valakit, aki majd elviszi helyette a balhét. Alapvető Bázis-túlélési szabály. A nemzetközi audiovizuális vezetői jelölésemet végül sehová sem nyújtotta be, és fokozatosan elvesztette az érdeklődését a projekt iránt.

Ettől függetlenül mi minden szükséges információt megadtunk Belinnek, aki elégedetten nyugtázta, hogy milyen aprólékos és pontos az anyag. De ezzel még nem végeztünk; a következő lépésben meg kellett találjuk Hubbard összes publikus előadását – azokat, amiket nem-szcientológusoknak tartott. Ezeket „Klasszikus Előadások” néven akartuk kiadni, és Miscavige az újévi rendezvényen készült bejelenteni, ami már csak pár hónapra volt. Szinte lehetetlen feladatnak tűnt, és miután átláttam a dolog valódi dimenzióit, rájöttem, hogy teljességgel lehetetlen: fel kellene kutatni az összes előadást, megtervezni a borítókat, kidolgozni egy részletes rendelésfelvételi tervet és felállítani a Goldon belül a postai csomagküldő részleget. Az általam megkérdezett profi csomagküldő cégek kb. fél évre becsülték csak az utóbbi megvalósítási idejét, nekünk pedig mindenre volt összesen két hónapunk. Ahogy közeledtünk az év végéhez, egyszer és mindenkorra bizonyossá vált, hogy a kiadvány nem fog időben megjelenni. A megoldás? Valakinek tartani kell érte a hátát. Na, vajon kinek?

A karácsony és újév közötti időszakot már a fedélzeten töltöttem; néhány hónapnyi „MEST-munka” (fizikai, kétkezi munka) után ismét visszailleszkedhettem az „emberi” társadalomba. Tavasszal visszatértem a CMU-ba. Megtudtam, hogy időközben ki lettem nevezve „előadás-marketingmenedzsernek”, Yael pedig az asszisztensem. Hogy miért? Júniusban volt esedékes a Freewinds első útjának évfordulója. Russ Belin épp most készült el a CD-gyártósorral a Goldban, Miscavige pedig a rendezvényen akarta beharangozni egy LRH-előadássorozat CD-n való megjelentetését. Tudni akarta, hogy melyik sorozatot adjuk ki, de senki nem tudta, melyik lenne a jó. Senki nem akart döntést hozni, kihívni maga ellen a sorsot. A megoldás: hozzátok vissza Hawkinst a fedélzetről, majd eldönti ő. Tökéletes. Üdv ismét a villamosszékben.

Mondhatnánk, hogy semmiből sem tanulok, de egyszerűen elegem lett a süketelésből és a köntörfalazásból. Az ember összegyűjt minden szükséges adatot, a legjobb tudása szerint kidolgoz egy tervet, és érthetően, világosan előadja azt. Ahogy Hubbard mondta egyszer: „hát a te nyakad mitől olyan értékes?” Végül is mi bajom eshet? Legfeljebb visszaküldenek fedélzetisnek.

Miscavige az év nagy részét Clearwaterben töltötte, telefonkonferenciával tartottuk vele a kapcsolatot. Miután sikerült kidolgoznom valamit, felhívtak a CMO-ba egy kis szobába, ahol egy konferencia-telefon volt. A vezetőség már izgatottan fészkelődve várta, hogy megérkezzek. Leültettek a készülék mellé és vártunk. Kb. egy perc múlva Miscavige hangja reccsent bele a telefonba.

- Oké, mitek van számomra? – minden szem rám szegeződött.

Fölvázoltam a tervemet: elsőként elérhetővé tesszük a Philadelphiai Doktorátusi Tanfolyam-ot az összes szcientológus számára; ez logikus lépésnek tűnt, tekintve, hogy limitált kiadásban egyszer már megjelent, és mellesleg ez Hubbard legismertebb és legkedveltebb előadás-sorozata. A második sorozatnak a Phoenix-i Előadások-at javasoltam, ez egy jó kis előadás-sorozat 1954-ből, a szcientológia alapelveiről szól. A haladó szcientológusok számára a Saint Hill-i Különleges Tájékoztató Tanfolyam anyagának egy részéből összeállított sorozatot ajánlottam, ami a társadalom és a kormányok témakörét öleli fel. Miután befejeztem a mondókámat, a COB közölte, hogy elfogadja az ajánlást, nekiláthatunk a megvalósításnak. Az asztal körül ülők hangosat sóhajtva, egy emberként dőltek hátra a székükben.

Elkészítettük a megjelentetéshez szükséges dolgokat, a borítót és a promóciós anyagot. A CMU reklámszöveg-írója ezúttal Dan Koon volt. Dan korábban egy magasszintű auditor volt, és a Senior C/S Int Irodában (az egyház legmagasabb „technológiai” hatósága, akik felügyelik az auditálásokat nemzetközi szinten) dolgozott vezető beosztásban Ray Mithoff alatt. Sosem tudtam meg, miért „került le a tech vonalakról”. Mindenesetre jó szövegíró volt, úgyhogy a CMU-hoz sorolták át. Dan és én jól kijöttünk egymással, Miscavige pedig elégedett volt a kampánnyal és a promócióval, amikor elkészültünk. A terjesztés a júniusi Freewinds-ünnepségen indult el, és a csomag óriási sikert aratott a szcientológusok körében, rekordeladások születtek.

A következő csomag, a Klasszikus Előadások a szeptemberi Auditorok Napjára lett beütemezve. Yael és én a kampány nagy részét már 2001-ben összehoztuk, és amíg én fedélzeti munkán voltam 2002 tavaszáig, Yael befejezte a Gold postai csomagküldő rendszerének komputerizálását. Azt is ő találta ki, hogy előfizetéses rendszerben kezdjük meg a kiadvány terjesztését - az a szcientológus, aki feliratkozott rá, a komplett csomagot négy éven keresztül kapta meg, egy lemezt havonta. A megjelenés előtt egy héttel Miscavige néhányunkat fölrendelt Clearwater-be egy marketingmegbeszélésre. Öten voltunk: én, Dan Koon, Anne Bradley, a vezető magazinszerkesztő, Helen Pinder, a reklámozási és promóciós igazgató, valamint David Bloomberg, a nemzetközi marketingvezető. Bloomberg néhány éve került erre a posztra, miután Ronnie Miscavige (David Miscavige bátyja), és a felesége, Bitty leléptek a Bázisról. Sosem tudtuk meg, hogy ez pontosan mikor történt – tipikus Bázis-stílusú eltűnés volt, senki nem tudott róla semmit. Ronnie nem-személy lett, mintha soha nem is létezett volna. Dave egy nagydarab, lendületes ausztrál volt, az ausztráliai Sea Org fő pénzcsinálója. Innen az Author Services-hez (Hubbard világi munkáit és sci-fijeit kiadó szervezet) került, mint ügyvezető igazgató. Intelligens, szeretetreméltó embert ismertem meg benne, és nagyon élveztem a vele való közös munkát.

Megérkeztünk Clearwater-be, és felkerestük Miscavige-et a Fort Harrison Avenue-n levő West Coast Building-ben. Az épület földszintjén volt egy nagy konferenciaterem, oda terelt be minket, majd közölte, hogy van egy drill-sorozat, amit végre kell hajtanunk. Először is át kellett mennünk a közeli Flag-épületbe (a szcientológia clearwateri központjának neve), és el kellett adnunk az új CD-csomagot az ott lévő publikoknak. A nap végére legalább egy sorozatot el kellett adnunk – mint mondta, aki ennyire sem képes, az nem érdemli meg, hogy marketinges lehessen.

Sosem gondoltam magamról, hogy jó eladó lennék – ami azt illeti, mindig is elég pocsék voltam ezen a téren. Hajlamos vagyok túl sokat beszélni. Egész délután koptattam a számat különböző szcientológusoknak az új CD-csomagról, próbáltam rásózni valakire, hasztalanul. Végül David Bloombergnek megesett rajtam a szíve, és összehozott egy olyan egyénnel, akiről tudta, hogy biztos vásárolni fog.

Este visszatértünk a konferenciaterembe. Én elmondhattam, hogy eladtam valamit, de Anne és Helen nem járt sikerrel. Miscavige közölte, hogy azonnali hatállyal ki vannak rakva a Bázisról, és áthelyezte őket a Flag konyhájára dolgozni. Egyiküket sem láttam többé. Ezután az elkövetkező pár napban  többször összeült velem és Dan-nel, és átbeszéltük az előadás CD-k jövőbeni kiadásának részleteit. Az utolsó találkozó végén rám meredt az konferenciaasztal túloldaláról, és azt mondta: - Örülsz, hogy nem raktalak ki, mi?

Álltam a tekintetét egy darabig, aztán csak mosolyogtam.

Dan és én ottmaradtunk a hétvégi rendezvényre, amin majd bejelentik a Klasszikus Előadások kiadását. Feltűnt néhány dolog a kampányban, amit azonnal orvosolni kellett, úgyhogy felhívtam Yaelt a CMU-ban. Kihangosított, én pedig gyorsan elkezdtem darálni az instrukciókat. Yael később elmesélte, hogy többen belehallgattak a mondókámba, majd a végén megkérdezték, hogy „Ki volt ez?”. Yael közölte, hogy én voltam. „Ez Jeff volt?” – csodálkoztak.

Tényleg új erőre kaptam. Már nem voltam az az árnyéka önmagamnak, aki csak bolyong a CMU-ban és lógatja az orrát. Dan és én egymás lelkesedéséből táplálkoztunk. A hazaúton beugrottunk több LA-i orgba és átnéztük a címlistáikat. Jónéhány ötlet jutott eszünkbe, hogy hogyan fejleszthetnénk tovább a kampányt.

Mikor visszaértünk a Bázisra, az olyan volt (így mondtam akkor Dan-nek), mint amikor a golyó belecsapódik egy hordó melaszba. Hirtelen minden megint nagyon komoly volt, minden lehetetlennek tűnt, és a legkisebb ballépés is súlyos következményekkel járt. Éreztem, ahogy kihúny bennem az új tűz.

Cathy nagyon örült nekem, és büszke volt rám, hogy ilyen jól helytálltam. Mint mindig, ő akkor is hitt bennem és a képességeimben, amikor mindenki más leírt.

Kb. egy hónap múlva túljutottunk a CD-eladások haranggörbéjének a csúcsán, és a bevételek csökkenni kezdtek. A legtöbb aktív szcientológus már a rendezvényen megvette a csomagot, vagy nem sokkal utána; egyre nehezebb volt újabb vevőket találni. Átváltottunk a levelezős értékesítési rendszerre, három ajánlatot küldtünk az összes aktív-listás tagnak. Ezen a listán mindössze 200.000 név szerepelt, és valószínűleg mindenki rajta volt, aki valaha kapott auditálást vagy elvégzett egy tanfolyamot – még ha csak egy kezdőknek szóló kurzusról van is szó. Elég rövid lista volt, ráadásul a nevek jelentős részéhez nem tartozott lakcím, továbbá egy csomó egyén „jelenleg nem volt fenn a vonalakon”. Csak találgatni lehetett a valóban aktív szcientológusok számát, én 40.000 körülire, de legfeljebb 50.000 főre saccoltam.

Ahogy azt sejteni lehetett, a levelezős akciónk elég gyenge eredményt hozott. Már megint „downstat” lettem, és megint jöttek az etikai kondíciók, büntetések, kivizsgálások, a személyes inzultusok. Miscavige kijelentette, hogy a kezdeti eladásokat egyedül neki és az ő briliáns rendezvényének köszönhetjük, a Marketing pedig már megint elszúrta az egészet. Nemsokára ismét egy pária, egy csődtömeg lettem.

Miscavige egy összesítő táblázatot is akart az összes Hubbard-előadásról. 2001-ben, az előadások válogatása közben már csináltam egy ilyent, de ő valami nagyobb stílűt akart, amit kitehetnek az orgokban a falra. Tucatnyi verziót csináltam, de egyik se volt jó neki.

Ismét elsődleges célpontja lettem Miscavige haragjának, ami időnként tettlegességig fajult. Az egyik megbeszélés közepén egyszercsak erőből pofozni kezdett, aztán a földre lökött. Mikor fölálltam, egy vágás éktelenkedett az arcomon. Miscavige a Kommunikátorához, Laurisse Stuckenbrock-hoz fordult. – Lou. – vakkantotta.

Ő beletúrt a táskájába, előszedett belőle egy üveg fertőtlenítőt, és lekezelte a sebet.

- Tudod, hogy miért vertelek meg? – kérdezte Miscavige.

- Nem, Sir. – feleltem.

- Csak azért, hogy tudd, ki itt a főnök. – mondta.

Voltak bizonyos dolgozók, akik Miscavige „kedvencei” voltak. Az egyikük Henning Bendorff, a Gold művészeti igazgatója. Mikor megismertem Henninget, még egy csendes, de roppant tehetséges és szorgalmas svéd fiatalember volt. Aztán miután megtervezte Miscavige rendezvényeinek grandiózus díszletét, elnyerte a nagy ember kegyeit. És ahogy egyre közelebb került Miscavige-hez, úgy lett ő is egyre arrogánsabb és könyörtelenebb.

Látva DM példáját, Bendorrf is elkezdett fizikailag bántalmazni. Volt, hogy mögém került, és erőből beleverte a fejemet a számítógépem billentyűzetébe. Egyszer olyan erővel vágott a földhöz, hogy eleredt az orrom vére. Én egy mocsok voltam, ő pedig az aranyfiú, így bármit megtehetett velem.

Végül bűnösnek találtattam a korábbi vádpontokban (pénzpocsékolás, kötelességszegés), úgyhogy nyilvánosan megaláztatva eltávolítottak a helyemről, és visszaküldtek fedélzeti munkára. Régi barátom, Foster is fedélzetis volt, együtt kezdtünk el dolgozni a Legénységi Szállás épületein. Később Yael is ugyanide került.

A Legénységi Szállások alapjait nyolc évvel korábban rakták le. Azóta az épületek több felújításon és javításon átestek, de még mindig üresen álltak. A legújabb „zűr”: kiderült, hogy a szinteket nem megfelelően rögzítették a falakhoz, és több millió dollárba kerülne a hiba helyrehozása. Addig is kitisztítottuk az épületek környékét, továbbá kisebb kőművesmunkákat is végeztünk.

Egyik délután Matt Butler, avagy „Murphy”, a biztonsági őr feljött a járőrkocsival és közölte Fosterrel és velem, hogy megyünk RPF-re (Rehabilitation Project Force, a Sea Org büntetőtábora) Los Angelesbe, kiraknak minket a Bázisról.

Nem zaklatott fel túlságosan a dolog; igazából teljesen hidegen hagyott minket. Fedélzeti munka vagy RPF, a kettő egy és ugyanaz. Foster és én eljutottunk arra a pontra, amikor már mindenbe belenyugodtunk, történjen velünk bármi. Összeszedtük a ruháinkat, aztán elindultunk Matt-tel LA-be. Hihetetlen módon rá tudtuk őt beszélni, hogy álljunk meg útközben egy In-and-Out Burgernél, mivel még nem ettünk semmit.

Miután bejelentkeztünk RPF-re a Nagy Kék épületben, megmutatták a helyünket. Egy zsúfolt, omladozó szálláson helyeztek el minket. A hálóteremben rajtunk kívül már kb. negyvenen laktak, emeletes ágyakon padlótól a plafonig. Figyelmeztettek, hogy mindig fekete farmert és szürke pólót vagy inget kell viselnünk, ez az RPF-esek „egyenruhája”. Kb. kétszáz RPF-es volt ott akkor, férfiak és nők vegyesen. Nem telefonálhattunk, és más RPF-eseken kívül senkivel nem beszélhettünk. Megkezdtük a munkát a Komplexum gyomrában üzemelő hatalmas bútorüzemben, amit PAC Mill-nek neveztek. Az itt dolgozó RPF-esek százai különféle bútorokat gyártottak az orgok számára. Munkacsoportokba osztottak be minket. Fosterrel megfogadtuk, hogy a legjobb tudásunk szerint fogunk dolgozni, hogy minél előbb kikerülhessünk innen.

Másnap fölhívtak minket az RPF-főnök irodájába, aki átadta nekünk a telefonkagylót. Murphy volt az. – Srácok, többé nem vagytok RPF-en. – mondta. – Jelentkezzetek munkára a PAC Base Crew-n. – Foster és én hitetlenkedve bámultunk egymásra. Valószínűleg ez volt a legrövidebb RPF a szcientológia történelmében.

A PAC Base Crew volt az a szervezet, ami a különböző mechanikus, elektronikai és építészeti jellegű karbantartási munkákat látta el a Nagy Kékben. Ezen kívül ők futtatták a „hajókonyhát”, az autószerelő műhelyt és a PAC Mill-t is. Fostert a fűrészekhez, engem a festőrészleghez osztottak be, ahol az elkészült bútorokat pácolták, festették és lakkozták. Aznap este munka után Foster és én Los Angeles utcáin sétáltunk, jókat nevetve az események ilyen fordulásán és a hirtelen jött viszonylagos szabadságunkon. Karácsony volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A különböző ecset- és festékszóró-technikáktól kezdve az anyagutánzásig mindent megtanultam a bútorok felületkezeléséről. Ezen kívül egy kárpitozóműhelyt is futtattam, így ezt a területet is kitanultam. Caroline Mustard, aki azóta szintén RPF-es lett, ebben a kárpitozóműhelyben vezetett egy brigádot. Foster, a számítástechnikai guru rátette a kezét egy új CNC klisévágóra, és azon bűvészkedett. Egy zsúfolt szálláson laktunk a főépületben.

Minden héten írtam levelet Cathy-nek. Néha le is jött a PAC Bázisra, ha volt valami rendezvény vagy kereskedelmi konferencia. Ilyenkor mindig megpróbáltam találkozni vele. Kényes helyzet volt; ha túl sokat látnak együtt, arról biztos készül tudomásjelentés. Később elmesélte, hogy a Bázison állandóan nyomás alatt tartották, hogy adja be a válópert, ám ő kitartott mellettem.

2003 januárjában a nemzetközi PR-tiszt, Jean Michele Wargniez lejött a Bázisról a Mill-be. Jól ismertem őt, de ettől függetlenül természetesen „Sir”-nek kellett szólítanom. Az iránt érdeklődött, hogy a Mill tud-e díjakat is gyártani. Egy óriási, az angliai Saint Hill-i kastély formájú díjra volt szükségük, amit az az org nyer el, amelyik eléri az „Saint Hill-méretet”. Ez egy folyamatos ösztönző verseny volt az orgok között. Hubbard vezetése alatt a ’60-as évek táján a Saint Hill Orgban több százan dolgoztak, így az az org, amelyik ilyen szintre tud fejlődni, kap egy ilyen „Saint Hill-méret” díjat. Megkérdeztek több, díjak gyártásával foglalkozó céget, ahol azt mondták, hogy egy ilyen díj darabja 10.000 dollárba kerülne. Foster és én közöltem vele, hogy ennél jóval kevesebb pénzből is meg tudjuk csinálni.

Foster elkérte a kastély tervrajzait, beprogramozta a klisévágóba, formicából kivágta őket, majd rámarta az ablakokat, a téglatextúrát meg minden egyebet. Közben én egy RPF-es brigáddal elkészítettük az apróbb alkotóelemeket: balusztrádokat, oszlopokat, vázákat. A teljesen méretarányos modell harminc darabból állt. Gumiból készítettünk mindegyiknek egy öntőformát, majd gyantával bevontuk őket. A nemrég tanult „hideg fémbevonat-készítés” nevű eljárást alkalmaztam, amikor sárga- és vörösréz szemcséket kevernek a gyantához. Ezután összeállítottuk a darabokat, és az egészet fényesre políroztuk. A végeredmény pontosan úgy nézett ki, mint egy bronzba öntött Saint Hill-i kastély. A modellt végül felerősítettük egy kis táblával ellátott fényes fekete alapra. A munka a technológia kifejlesztésével együtt hét hétig tartott, ráadásul az egész kb. 500 dollárból kijött. Gondosan elraktam minden öntőformát és dokumentáltam az összes lépést, hogy a későbbi díjak gyártásánál is fel tudjuk használni őket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Márciusban előléptettek művészeti és jelkép-tervezői igazgatónak, miután megterveztem és legyártottam az összes jelképet az újonnan megnyitott Alkalmazott Oktatástan (Hubbard tanulási technológiáját terjesztő szervezet) központjába - méghozzá határidőre, és olcsóbban a költségvetésben meghatározottnál. Egy áprilisi napon épp az irodámban ültem, amikor nyílt az ajtó, és David Miscavige lépett be, Shelly és Lou kíséretében. Éppen ellenőrzést tartott a Nagy Kékben.

- Jeff, mit keresel te itt? – kérdezte.

Erre elkezdtem beszélni neki az előléptetésemről, de aztán kiderült, hogy arról sem tudott, hogy egyáltalán a Komplexumban vagyok. Nem tudom, mit gondolhatott, hol vagyok – vagy hogy eszébe jutottam-e egyáltalán.

Mindenesetre valami elindult a háttérben: néhány héttel később megcsörrent a telefonom; Ralph volt az, a Gold biztonsági őre.

- A következő busszal vissza kell jönnöd a Goldba. – közölte.