(További információ, a többi rész: Hamis álmok összefoglaló oldal)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szcientológia nemzetközi bázisa a kaliforniai San Jacinto-völgy északi részén elterülő lankás előhegyek tövében található, Los Angelestől kb. 90 mérföldre keletre. Mikor 1989-ben először jártam itt, a völgy még leginkább egy mezőgazdasági kolónia volt – a Bázis melletti földeken birkák legelésztek. Ám a vidéket hamar átformálta LA számos „belbirodalmi” elővárosa, amik úgy terjeszkedtek Riverside-ból kelet felé, mint a vírus. A közelben lévő Moreno Valley már el is nyerte a kétes értékű „az USA leggyorsabban növekedő városa” címet, és a jellegtelen elővárosok már-már a dombtetőt ostromolták.

A San Jacinto-völgy két településnek adott otthont: a keleti végen fekvő San Jacinto egy álmos kis mezőváros, aminek városközpontja hűen őrizte régies jellegét; igaz, ezt nem az épületrestaurálásoknak, hanem inkább az elhanyagoltságnak köszönhette. A völgy déli részén található Hemet, az ambíciózus kistestvér: főutcáján, a Florida Avenue-n egymást érték az üzletek, miniplázák és gyorséttermek, még egy Wal-Mart is volt.

A Bázisnak otthont adó kis épületegyüttest több mint fél évszázadon keresztül Gilman Hot Springs-ként ismerték. A ’20-as években közkedvelt üdülőhely volt, számos filmsztárt, gengsztert és előkelőséget látott vendégül, akik kiruccantak LA-ből egy kicsit kiáztatni a tagjaikat. Egyszer a kezembe akadt egy régi Gilman Hot Springs-es levélpapír, a fejlécen a pálmafák és az egzotikus kinézetű építmények „Az Ezeregyéjszaka meséi”-t idézték. A domboldalba épített régi fürdők nyomai ma is őrzik a régi szép idők emlékét, az ’50-es évek óta azonban nem sok vizet láttak.

A Gilman testvérek a fürdő mellé építettek egy kétszintes szállodát, a Hotel Del Sol-t, valamint két bungaló-csoportot, a „Ranchos”-t és a „200-as”-okat (a szobaszámaik után). Miután megépült a területet kettészelő 79-es főút, felhúztak mellé egy éttermet, aminek valamilyen okból a Massacre Canyon Inn nevet adták, a híres helyi indián mészárlás után. Az épületet két apartmansorral bővítették ki, ezek lettek a „Lakok.” A keleti oldal felső részén egy csomó modernebben felszerelt apartmant építettek (a „Villákat”), amit még egy úszómedencével is megfejeltek. A birtok keleti végében is létesítettek egy házcsoportot, ezek voltak a „G-egységek”, vagy „G-k”, ami a mellettük elterülő kilenclyukas golfpályára utalt.

A lepusztult birtokot az Egyház 1978-ban vásárolta meg, mint alternatív titkos „nyári főhadiszállást” Hubbard számára. A régi motorosok„SHQ”-nak hívták a helyet, vagy csak „S”-nek. Hubbard (aki akkor a másik titkos búvóhelyen élt, a  kaliforniai La Quintában) meghagyta, hogy az adásvételt egy általa kitalált fedőszervezet, a „Skót Felföldi Nyugalom Klubja” bonyolítsa le, mivelhogy a vidék emlékeztette őt a Skót-felföldre. Valószínűleg a kora tavaszi időszakban járhatott itt először, amikor a dombok néhány rövid héten át valóban zöldben pompáznak, mielőtt végleg sárgára égnek a napon. Mindazonáltal elrendelte, hogy az épületeket „skót stílusban” renoválják. Ez többé-kevésbé sikerült is: a házak tetejét kék cseréppel fedték be, a fehérre meszelt falakat pedig kő díszítéssel látták el. Az eredmény inkább hasonlított Disneyland-re, mint Dundee-ra.

Hubbard részére a birtok legmagasabb pontján álló házat újították fel. Bonnie View-nak hívták, és pompás kilátás nyílt róla az egész völgyre; mindazonáltal Hubbard egyszer sem lakott itt.

A San Jacinto és Hemet „wogjainak” kitalált fedőtörténet szerint ez a létesítmény a Golden Era Productions, a Szcientológia Egyház filmgyártó vállalata számára lett kialakítva, a helyieknek fogalmuk sem volt róla, hogy a birtokon menedzsment szervezetek és felsővezetők is dolgoznak. Hogy az illúzió még tökéletesebb legyen, az úszómedencében felépítették egy 19. századi klipper elnagyolt mását, vitorlákkal, kötélzettel és fedélzettel. Ez lett a „Kalifornia Csillaga”. A lakosságnak azt mondták, hogy filmes díszlet, ám valójában soha semmit nem forgattak itt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Sea Org sohasem az épületek és helyek elnevezésekor felmutatott kreativitásáról volt híres. Általában a legegyszerűbb megoldást választják: meghagyják az eredeti nevet, és lerövidítik. Így lett például az immár személyzeti kantinként, vagy ahogy mi hívtuk, „hajókonyhaként” funkcionáló Massacre Canyon Inn-ből MCI; a Hotel Del Sol, ami most a felsővezetői körnek és a CMO Int-nek adott otthont, egyszerűen „Del Sol” lett. A dolgozók képzését és auditálásait végző kvalifikációs osztály a „Fürdőben” kapott helyet, az RTC pedig a Villákban, a „dombtetőn”.

A Bázison már a Bolygószintű Terjesztési Org 1989-es megérkezése előtt is teljes volt a zsúfoltság. Több mint hétszáz ember dolgozott itt, és ez a szám napról napra nőtt. A Gold filmgyártási részlegének nagyját a Garázsban helyezték el – ami tele volt zsúfolva festett háttérvászonokkal, kosztümökkel, kellékekkel és íróasztalokkal. Maga a forgatás a bázis déli fertályában egy miniatűr színpadon történt, amit valami rejtélyes okból „Edzőterem”-nek neveztek. A Golden Era zenészei, akik a filmek és a rendezvények aláfestő zenéjét készítették, a birtok északi részében dolgoztak, nekik egy vadiúj, hipermodern hangstúdió állt a rendelkezésükre, benne egy méregdrága Massenburg keverőpulttal. A hanganyag-gyártási részleget, ahol Hubbard előadás-kazettáinak sokszorosítása és csomagolása folyt, a hangstúdió melletti kis épületbe szuszakolták be, a Gold vezetői és adminisztrátorai pedig a Ranchos fölötti dombon lerakott átmeneti konténerházakban várták, hogy a terület déli részén épülő hatalmas irodaház elkészüljön.

A Bázisnak szigorú biztonsági előírásai voltak. Nem mondhattuk el senkinek, hol vagyunk pontosan, még a családtagoknak sem. A létesítményt körben kerítés védte a behatolóktól, és egy őrbódé is állt a központban, a garázs mellett. Mindegyik kapun számkódos biztonsági zár volt, a birtok északi részén, a dombtetőn pedig egy „Sas”-nak nevezett őrtorony magasodott, ahonnan a nap huszonnégy órájában figyelte a területet egy erős távcsővel (továbbá a pletykák szerint nagy kaliberű mesterlövész-karabéllyal) felszerelt őr.

Mivel a PDO számára már nem volt hely, öt konténerházat (ebből egy fürdőkonténer) raktak le a terület északi részén húzódó hepehupás földút mellé. Ezekben rendezkedtünk be, és láttunk neki a munkának. Miután beköltöztünk, „Központi Marketing Egység”-ként (Central Marketing Unit, CMU) kezdek el ránk hivatkozni. Ugyanakkor a korábbi „Bolygószintű Terjesztési Org” nevünk is megmaradt, aztán az évek során egyszer így hívtak minket, egyszer úgy. Úgy tűnt, hogy a „Központ Marketing Egység” túlságosan kereskedelmi hangzású volt az Egyház számára, viszont a Bázison, egymás közt megfelelt.

Egy időben a Bázis teljes személyzete a birtokon volt elszállásolva: a G-egységekben, a Lakokban, 200-asokban, meg még az itt-ott elszórt házakban. A vezetők egy része, köztük Miscavige is a Villákban lakott. A folyamatos munkaerő-beáramlás miatt azonban már nem lehetett mindenkit a Bázison elhelyezni, ezért az Egyház apartmanokat bérelt a kb. nyolc mérföldre fekvő Hemetben. A Kirby Garden Apartments és a Devonshire Apartments a közrendű dolgozóknak volt fönntartva, a Vista Apartments pedig a felsővezetőknek.

A Nagy Kékben eltöltött évek után a Devonshire Apartments számunkra maga volt a mennyország. A komplexumban a főépület harmadik emeletén kaptunk egy egyszobás apartmant, mosdóval és WC-vel. Fürödni ki kellett járnunk a folyosóra a két közösségi zuhanyzóba (egy a férfiaknak és egy a nőknek). A Devonshire-ben egy két háló- és fürdőszobás apartmanon osztoztunk egy másik párral, aminek nappalija, étkezője és még konyhája is volt. Ez elképzelhetetlen luxusnak tűnt.

A dolgozókat a Bázis és a lakhelyük között néhány régi iskolabusz hozta-vitte, amiket fehérre festettek és a „Golden Era Productions” logójával látták el őket. A buszok kora reggel indultak, és késő este tértek vissza. Mi az ütött-kopott Hondánkkal jártunk be dolgozni, és útközben fölvettük azokat, akik lekésték a buszt.

Reklámozási és promóciós igazgatóként én a középső konténerben dolgoztam, ami tele volt tervezővel, íróval és magazinszerkesztővel. A tőlünk északra eső trélerben volt a Kutatási részleg, a déliben a Marketingrészleg. Szembe velünk, az út túloldalán állt a PDO vezetőség konténere. Időnként olyannak tűnt a hely, mint egy korabeli western-város – mindenhova magunkkal vittük az út porát és sarát.

Amúgy jó kis csapat dolgozott alattam. A kreatív igazgatóm egy Thomas Burke nevű süket fiatalember volt. Vele már korábban is dolgoztam a clearwater-i Terjesztési Irodában, ott barátkoztunk össze. Folyékonyan tudott szájról olvasni, és a hallása nélkül is bámulatos módon tudott együttműködni velem. Ő alá tartozott egy sor különféle művész és tervező, mindegyik más-más adottságokkal. Közülük Carrie Cook volt a legtehetségesebb, és vele is lehetett a legkönnyebben dolgozni. Régen tervezőként kereste a kenyerét New Yorkban, úgyhogy tudta, mit csinál. Cynthia Coleman szintén jó tervezői képességekkel volt megáldva, de hajlamos volt a temperamentumos viselkedésre. Kerrie Francis egy kiváló olajfestő volt, de a számítógép mellett szinte teljesen használhatatlannak bizonyult. Betsy Byrne-nek a tördelés és a tipográfia ment jól, valamint igazi csapatjátékos volt – neki az összes publikus kampányban adtam munkát. Ők, meg még egy-két író és magazinszerkesztő alkották az egységemet. Határozottan, de nem vaskézzel irányítottam őket; tisztában voltam vele, hogy a kreatív területen dolgozókkal nem jó keménykedni, mert annak a munkájuk minősége látja kárát.

A csapat nagy lelkesedéssel vágott neki a Bázison való munkának, és elég hangosak tudtunk lenni. Emlékszem az első vacsoránkra az MCI-ben: egy asztalnál ültünk, és nemsokára, szokásunkhoz híven mindnyájan viccelődtünk és jókat nevettünk, egyszóval elég nagy zajt csaptunk. Hamarosan feltűnt, hogy a többi dolgozó néma csendben ücsörög, és egyre több arc fordul a zajforrás irányába. Ekkor szembesültünk először a ténnyel, hogy a Bázis nem olyan szabadszellemű hely, mint LA volt. Az emberek folyton azt lesték, hogy ki figyeli őket, és úgy általában kerülték a feltűnést. Először nem tudtam mire vélni ezt a magatartást. Arra számítottam, hogy a szcientológia nemzetközi bázisán magas lesz a „tónusszint”, magas lesz az „affinitás” és a „kommunikáció”, az emberek pedig barátságosak és közvetlenek. Ennek épp az ellenkezőjét tapasztaltam; miután eltöltöttem egy kis időt a Bázison és láttam, mi hogy működik, azt is kezdtem kapisgálni, hogy miért.

A szcientológia egyik alapszabálya szerint az egyik ember azért kritizálja a másikat, mert valamilyen „overtet” (ártó tettet) követett el ellene, és ezzel a kritizálással akarja igazolni a tettét. Ha tehát valaki bírál valamit, azaz „fecseg”, az annak a jele, hogy az illető „overteket”, bűnöket követett el.

Hubbard a „fekete PR” kezelése céljából továbbfejlesztette ezt a „technológiát”, aminek a „Hamis Cél Rundown” nevet adta. Eszerint fekete PR-nak számít minden olyan tett, ami „egy jó szándékú személyt vagy csoportot hamis vádakkal illet”. Maga Hubbard természetesen „jó szándékú” személy volt, így minden rá irányuló kritika ezen elbírálás alá esett. Ebből következően persze Miscavige is „jó szándékú” volt, tehát az ő személyét érintő kritika is fekete PR-nak minősült. És ez így ment lefelé, végig a ranglétrán. Nyilvánvalóan minél magasabb a rangja valakinek, annál inkább „jó szándékú” – ebből adódóan egy alacsonyabb beosztású munkatárs kritizálása nem számít fekete PR-nak. Ha valaki panaszkodást vagy „fecsegést” hall, azt azonnal jelentenie kell – még akkor is, ha az illető a legjobb barátja vagy a házastársa. Ha elmulasztja megírni ezt a „tudomásjelentést”, azzal is bűnt követ el.

Az első lépés egy ilyen jelentés vizsgálatakor, hogy a gyanúsítottat berendelik „rollback” (visszakövető) interjúra. Itt kifaggatják az illetőt, hogy kitől hallotta a bíráló megjegyzéseket. Ha nem mástól hallotta, akkor ő a fecsegés forrása, tehát az egyénnek érdekében áll valaki mást megnevezni értelmi szerzőként.

Amikor sikerült lokalizálni a „fekete PR-t”, az illetőt E-méteres biztonsági ellenőrzésnek vetik alá, hogy kiderítsék, milyen bűnöket követett el. Egy ilyen ellenőrzés egészen addig tart (ha kell, akár órákon át), amíg a bűnös be nem vallja és nyilvánosan vissza nem vonja a „fekete PR”-t. Ezt nevezik „zárójelenségnek” vagy „szemléletváltásnak”. Nem meglepő tehát, hogy a Bázison mindenki nagyon ügyelt rá, mit mond, ha pedig valamiről rossz véleménnyel volt, azt inkább megtartotta magának.

A felsővezetéstől érkező utasításokat „a vezetés szándékának” nevezték. Ez a kifejezés még a hubbardi időkből származik. A Sea Orgba belépő szcientológusok letesznek egy esküt, aminek egyik pontja, hogy „Fogadom, hogy fenntartom, elősegítem és végrehajtom a vezetés szándékát”. Akit rajtakaptak, hogy nem elég energikusan hajtja végre a vezetőség utasításait, azt „ellenszándékúsággal” (counter-intention, CI) vádolták meg.

A feljebbvalótól kapott utasításra csak egyféle helyes válasz létezett, ez pedig egy határozott „Igen, Sir”. Ha valaki kétségbe vonta a parancs helyességét, további kérdést tett föl vagy ellenkezett, azt „backflash-nek” (visszabeszélés) nevezték, ami Hubbard szerint nem más, mint „az utasításra adott szükségtelen reakció”; vagyis az „Igen, Sir”-ön kívül minden más válasz tiszta szópocsékolás volt.

Ráadásul a bázison nem volt hiány vezetőkből. A Sea Org megalapításakor a rangokat a szolgálati idő és a teljesítmény alapján adták: az ember a legalacsonyabb „swamper” szintről felküzdhette magát az altiszten, kadéton és tiszthelyettesen keresztül egészen a kapitányi rangig. Eredetileg csak a rang határozta meg, hogy kit kellett „Sir”-nek szólítani, tehát egy altiszt akkor is „Sir”-nek hívott egy kadétot, ha az egy alacsonyabb szintű szervezetben dolgozott. Továbbá csak a tiszteket kellett így szólítani. Mindezt a „38. Flag-utasításban”-ban fektették le, szinte a Sea Org létrehozásának kezdetén.

A Bázison nem így működtek a dolgok. Kijött egy kiegészítés a 38. Flag-utasításhoz, ami kimondta, hogy egy magasabb szintű szervezet dolgozója rangtól függetlenül felette áll egy alsóbb szintű szervezet dolgozójának, és még akkor is „Sir”-nek kell szólítani, ha történetesen nem tiszt. Én az évek során a tiszthelyettesi rangig jutottam, és hirtelen azon kaptam magam, hogy minden zöldfülű kamaszt „Sir”-ezhettem, ha éppen a CMO Int-nél vagy a Vezetői Rétegnél dolgozott.

Márpedig ott dolgoztak: egész légiók voltak úgynevezett „program operátorokból”. A Bázison minden tevékenységet részletes, több oldal hosszú programokba foglaltak, ezek a program operátorok (akik többnyire fiatal lányok voltak) pedig egész nap a Bázist rótták, és számon kérték az illetékeseken a programok célkitűzéseit. Az operátorok statisztikájába a teljesített programpontok számítottak bele, ezeket egy „teljesítési jelentés” nevű formanyomtatványon kellett rögzíteniük. Csütörtök reggel, a 14 órai határidő előtt az operátorok hordái úgy csaptak le a dolgozókra, mint a feldühödött darazsak.

Én azt mondom, sose adj drogot, alkoholt vagy hatalmat egy tinilány kezébe, mert függővé válhat tőle; ezek a kis boszorkányok állandóan rászálltak az emberre és „követelték a teljesítéseket”; ha visszaszóltál nekik, rögtön rád förmedtek, hogy „BACKFLASH!!”, meg „Egyszerűen csak CI vagy!”. Ha nem „Sir”-nek szólítottad őket, már jött is az ordítás:  „Tedd be az FO 38-at!!” (FO 38 = 38. Flag-utasítás röviden). Emellett állandóan azzal fenyegetőztek, hogy biztonsági ellenőrzésre küldenek feltárni a „bűneidet”. Féltünk tőlük, mint ördög a tömjénfüsttől.

Egy idő után úgy tűnt, hogy minden egyes, ténylegesen munkát végző emberre tucatnyi program op, felügyelő, mindenféle rangú és rendű vezető jut, akik mind követeltek valamit az embertől, és folyton a „nem-teljesítés” következményeivel fenyegetőztek. Egyszóval egy nagyon durván fejnehéz rendszer volt, aminek egyetlen célja, hogy „gondolkodás nélkül engedelmeskedővé” tegye a dolgozókat.

Mindezek miatt egyfajta arrogáns elitizmus alakult ki az egész bázison, egy olyan merev kasztrendszer, amit az határozott meg, hogy kinek kit kellett „uramozni”. Az RTC lenézte a CMO Int-et, a CMO Int lenézte a Vezetői Réteget. A tápláléklánc legalján pedig a Golden Era Productions volt, amit mindenki lenézett.

Ebben az atmoszférában egy átlag munkatárs meglehetősen sarokba szorítva érezhette magát. A legcélravezetőbb az volt, ha az ember szó nélkül megcsinálja, amit mondanak neki, és megpróbál minél jobban elvegyülni a tömegben, meghúzni magát. Nekem ez soha nem ment, úgyhogy hamarosan szembetaláltam magam a Bázis szellemiségével.

Mondjuk velünk, marketing-egységgel, valamivel elnézőbbek voltak. Elvárták tőlünk, hogy bizonyos határokon belül legyünk kreatívak, rukkoljunk elő innovatív ötletekkel. Mindig érdekes szitu volt marketing-előadást tartani a vezetőségnek. Néma csendben ücsörögtek a prezentáció alatt, nem mertek addig véleményt mondani, amíg Miscavige ki nem fejezte tetszését vagy nemtetszését. A többi vezető ezután a csordaösztöntől hajtva szépen beállt a sorba. A legjobb vezetők, a politikai játék igazi részvevői profi módon meg tudták határozni, hogy Miscavige épp milyen hangulatban van.

Amikor a CMU megérkezett a bázisra, az első feladatként új borítókat kellett terveznünk: könyvek, tanfolyami csomagok és előadás-kazetták borítóit. Hubbard összes művét újracsomagolták és újrakiadták – mint mondták, az LRH Technikai Kutatási és Összeállítási Egység (Ron’s Technical Research and Compilations, RTRC) tüzetesen átvizsgálta LRH összes kiadott művét, és összevetették őket a kéziratokkal, az eredeti felvételekkel és jegyzetekkel. Mindegyiknél meggyőződtek, hogy „100%-ig forráshű”, ami azt jelenti, hogy az utolsó szóig megegyezik Hubbard, vagyis a szcientológia forrása által leírtakkal. Ez nagyon fontos volt a szcientológusok számára – színtiszta Hubbardot akartak, mindenféle változtatás nélkül. Ez hatalmas felvevőpiacot biztosított az újonnan kiadott anyagoknak.

A mi feladatunk volt az elkészült kiadványok új borítójának megtervezése. Mindegyik termékhez (összesen mintegy 200 db) tartozott egy borító és egy tájékoztató füzet. Igencsak sietnünk kellett, hogy lépést tudjunk tartani a folyamatosan hozzánk érkező új anyagokkal.

Hogy játékba hozza ezt az új kiadványsorozatot, Miscavige hat évenkénti rendezésű, televízión is közvetített nagyszabású rendezvényt vezetett be: március 13. (Hubbard születésnapja), május 9. (a Dianetika első kiadásának évfordulója), június 6. (a Freewinds első útjának évfordulója), szeptemberben az Auditorok Napja, októberben az IAS-évforduló, plusz egy nagy újévi ünnepség. A Golden Era Productions forgatócsoportja videóra vette mindegyik eseményt, ezeket elküldték az összes orgnak, akik a többnyire néhány héttel később tartott saját ünnepségükön levetítették a felvételeket.

A szcientológia kezdeti időszakában Hubbard évente több alkalommal úgynevezett „kongresszusokat” tartott. Rájött, hogy ezek remek alkalmat nyújtanak a legújabb „tech-ek” bemutatására, és mellesleg a könyveladásokat és a tanfolyamokra való regisztrálásokat is felpörgeti. Idővel Hubbard felhagyott ezzel a szokásával, így az orgok kezdték tartani őket, és ők is ráébredtek, hogy ezzel gyorsan és könnyen pluszbevételhez jutnak. Hubbard, miután felfigyelt rá, hogy egy-egy ilyen mesterséges fellendülés után a statok az eredetinél is alacsonyabb szintre állnak be, végül betiltotta a rendezvényeket. Az ismétlődő kongresszusok teljesen kicsinálták az orgokat. Ám Hubbard halála után Miscavige visszaállította ezeket a rendszeres összejöveteleket, így évente hat alkalommal meg tudta dobni az eladások statisztikáit. A legtöbb ilyen rendezvényen ő volt a ceremóniamester, ismertette a legfrissebb „terjeszkedési híreket” és bejelentette az újonnan csomagolt Hubbard-kiadványokat. Az elkerülhetetlen stat-esésre is megvolt a válasza: ő megálmodta és kivitelezte a rendezvényt és az újrakiadásokat, de a többiek egyszerűen képtelenek élni az ő brilliáns megoldása által teremtett lehetőséggel. Úgy darálta ezt időről időre, mint egy litániát.

Most, hogy évi hat rendezvényre kellett készülnünk (mindegyikre jónéhány kiadvánnyal) az életünk egy folyamatos küzdelemmé vált. A túlórázások és az éjszakázások mindennapossá váltak, hogy teljesíteni tudjuk a képtelen határidőket.

Voltak más fura megbízásaink is: például Tom Cruise számára különleges, tanfolyamzáráskor átadott okleveleket kellett készítenünk. Nyílt titok volt, hogy Cruise rendszeresen látogatta a Bázist, egy szcientológiai képzésekből és auditálásokból álló intenzív programot végzett. Minden alkalommal, mikor elvégzett egy tanfolyamot vagy egy auditálási „rundown”-t, csinálnunk kellett neki egy oklevelet, méghozzá kézzel rajzolt, gazdagon díszített fajtát; órákon át dolgoztunk rajtuk. „Biztonsági” okokból ezeken Tom eredeti neve, a „Thomas Mapother” állt. Mi mindig csak egy pillanatra láttuk az embert magát, amikor átrobogott a sportkocsijában a konténereink között. Ilyenkor megállt a biztonsági interkom előtt, beleüvöltötte, hogy „Cruise!”, aztán elviharzott a 79-esen, csak egy nagy, fullasztó porfelleget hagyott hátra nekünk.

Szombatonként a Bázis összes munkatársa „renováción”, avagy „renón” vett rész. Ilyenkor reggeltől vacsoráig mindenki az épületek karbantartásával, felújításával és tereprendezéssel foglalatoskodott. A nagyobb építési feladatokra építkezési vállalkozót fogadtak, minden egyebet – beleértve a keretezést, gipszkartonozást, glettelést, blokkfalazást, növénytelepítést és kertesítést is – a Sea Org munkatársai csináltak. Én nagyon örültem, hogy hetente egyszer kimozdulhatok az irodából, és megdolgoztathatom az izmaimat a friss levegőn. Az egyik Anyának írt levelemben így jellemeztem ezt a napot: „Olyan ez, mint egy kibuc – társadalmi munkában építjük a helyet.”

A Bázis bővítésére egy meglehetősen grandiózus tervet dolgoztak ki. Az egyik legelső „renó” munkám az volt, hogy csapattársaimmal el kellett készítenünk a jövőbeni bázis méretarányos makettjét. A maximális pontosság érdekében a terület topográfiai térképeiből és az épületek alaprajzaiból dolgoztunk, a végeredmény pedig egy 1,2 x 1,8 m-es makett lett. Elképesztően jól nézett ki – új épületet kap a Gold, az RTC és a CMO Int, ezen kívül lesz egy nagy kúria LRH-nak (a visszatérésére!), egy filmstúdió, négy apartmanház a dolgozóknak, szervizalagutak az út alatt, valamint egy hatalmas, skót kastélyt formázó szabadtéri színpad!

Az MCI-ben már folytak az átalakítások, így pár hónapig a déli füves területen, egy nagy, szélfújta sátor alatt étkeztünk; volt időnk megszokni a fogunk alatt csikorgó homok hangját.

Az első új létesítmény egy nagy, háromszintes irodaház volt a terület déli részén, ahol a Gold adminisztrációs és gyártási részlege – az E-méter gyártás, kazetta másolás és csomagolás – került elhelyezésre. Nemsokára elkészültek az alapok, és a hatalmas épület kezdett alakot ölteni.

A gyilkos határidők ellenére Nancy-nek és nekem nagynéha sikerült kikapcsolódnunk – minden második héten járt egy szabadnap, ha „fenn voltak a statok”. Nancy kapott pénzt a családjától egy kocsira, amiből a Honda beszámíttatásával együtt sikerült vennünk egy Mazda RX-7-et, amire mindketten régóta vágytunk. Marha jó buli volt a környékbeli utakon repeszteni a kis sportkocsinkkal. Ellátogattunk a közeli San Jacinto hegységben fekvő Idyllwild-ba is, meg időnként elugrottunk Palm Springs-be bevásárolni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vasárnaponként reggeltől délig volt időnk kitakarítani a lakást, ruhát mosni és bevásárolni Hemetben, többnyire a Wal-Mart-ban. Ezt az időszakot CSP-nek hívták, ami a „Clean Ship Program (Tiszta Hajó Program)” rövidítése volt – ezt a heti rendszeres takarítást eredetileg még az Apollón vezették be. Mivel az apartmanban telefonunk is volt, minden vasárnap reggel felhívhattam Anyát.

Nancy a marketing-végrehajtás területén dolgozott, az ő feladata volt kivitelezni azt a Szcientológia Kampányt, amit még LA-ben dolgoztunk ki annak idején. A Dianetika Kampányt Caroline Mustard vette át. Az autóverseny-bizniszből kiszálltunk, de Bill nem adta fel a sportszponzorálás nagy eszményét: kitalálta, hogy a Dianetika szponzorként jelenjen meg a ’90-es Ted Turner-féle Jóakarat Játékokon. Ezt a sporteseményt Turner az 1980-as és 1984-es olimpiai játékokat övező politikai harcokra és bojkottokra adott válaszul találta ki. Az első Jóakarat Játékot az oroszországi Szentpéterváron rendezték meg 1986-ban, a második 1990 nyarára volt beütemezve. A médiaigazgatónk, Jan Gildersleeve össze is hozott rá egy szponzori szerződést.

Egy Sea Org-os újoncra, Gabrielle Allenre bízták a feladat lebonyolítását. Gabi egy csinos, fiatal nő volt, aki publikként elvégezte a legmagasabb OT szintet, az OT VIII-at. Korábban már sokat tett a Dianetika oroszországi és kínai kiadásáért, egyfajta PR-zseniként tekintettek rá; az ő betoborzása nagy dicsőséget jelentett a CMU-nak. Hamarosan átfogó intézkedéseket tett, hogy minél többet kihozzon ebből a Dianetika-szponzorálásból.

Bill nem várta meg a történet végét: 1990 elején „lelépett” – ez egy Sea Org-os kifejezés arra, ha valaki egyszercsak fogja magát, és eltűnik a balfenéken. Ronnie Miscavige, mint a nemzetközi marketingvezető és mint Bill felettese behívatott magához, és közölte, hogy nekem kell átvenni a helyét.

Nem nagyon vágytam erre a posztra. Miután láttam és tapasztaltam a Bázison uralkodó gondolkodásmódot, tudtam, hogy ezzel ennek a fejnehéz mikromenedzsmentnek pont az epicentrumába kerülök. Ronnie hozzátette, hogy „megmentették” Billt (ami annyit tesz, hogy megtalálták és visszahozták a Bázisra), és vissza szándékszik helyezni őt a régi posztjára, de csak akkor, ha „kipucolták”. Billt alantas fizikai munkára osztották be – ezt „MEST-munkának” hívták, ami a matter-energy-space-time (anyag-energia-tér-idő) rövidítése. Gyakorlatilag karbantartási munkákat végzett a bázis területén. A rendbehozása várhatóan egy évet vesz igénybe, és Ronnie megkért, hogy addig tartsam a frontot. Kelletlenül, de belementem.

Bill nagyon olcsón megúszta. Mindenki más azonnal röpült volna RPF-re, ám Bill Dendiu Miscavige-ek kedvence volt, így kapott egy második esélyt. Ez az eset kezdte felnyitni a szemem, hogy a Bázis rendszabályai igazából attól függően vonatkoznak rád, hogy mennyire vagy jóban David Miscavige-el.

Az sem volt kérdéses, hogy ki vezeti a Bázist, és ezen keresztül az egész nemzetközi szcientológia mozgalmat. Miscavige elnökölt az összes vezetőségi ülésen, utasítások egész áradata jött ki a keze alól, és felsővezetői gyűrűjében állandó jelleggel a Bázist járta, és igencsak nyers hangnemben osztogatta a parancsokat. Régi riválisa, Pat Broeker rejtélyes körülmények között eltűnt néhány évvel ezelőtt, azóta senki nem tett róla említést. Közvetlenül Hubbard halála előtt előkerült egy közlemény, amiben LRH Pat és Annie Broekert „Hűséges Tiszteknek” nevezte és úgy beszélt róluk, mint az utódjairól, így mindenki arra számított, hogy Broeker veszi át a szcientológia vezetését. Azonban 1988 áprilisában Miscavige hirtelen érvényen kívül helyezte a közleményt, mondván, hogy nem Hubbard írta, hanem csak egy Broeker által kreált hamisítvány volt. Miután nem létezett Hubbard által írt, az utódlásról szóló irat, így Miscavige egyszerűen magához ragadta a hatalmat. Pat Broekert sosem láttuk többé. Annie Broeker a lánykori nevén, Annie Tidmanként bukkant fel újra, néma csendben, megtörten. Őt megtették a „Commodore Hírvivői Org Gold” parancsnokának; ez a CMO egy különleges egysége, a Golden Era Productions munkáját felügyeli.

CO CMU-ként az értekezletre járás napi rutinná vált. Ezek egy részét Miscavige tartotta. A legfőbb értekezlet a Nemzetközi Koordinációs Bizottság (International Coordinating Committee, ICC) ülése volt, ez a testület a CMO Int felsővezetőiből (az ún. Watchdog Committee), a Nemzetközi Ügyvezető Igazatóból és az ő közvetlen beosztottjaiból állt (őket hívták együtt „Felsővezetői Rétegnek”-nek). Ezek az ülések nagyon sokszor átcsaptak a CMU-hoz intézett követelőzésbe. Mindegyikről egy-egy hosszú listával távoztam, amin az egyes vezetők kívánságai szerepeltek, én pedig teljesen tisztában voltam vele, hogy a meglévő csapatommal képtelenség mindent megcsinálni. A létszám valamelyest növekedett, egészen harminc-egynéhány főig, de ez még mindig messze volt az LA-beli 54 főtől, ráadásul kb. tízszer annyi teendőnk volt.

Azonban a legborzasztóbb értekezlet mind közül az Nemzetközi Bázis Pénzügyi Tervezési Bizottsági (Int Base Financial Planning Committee, Int FP) ülés volt; számomra felért egy három órás gyökérkezeléssel. Szívből utáltam a pénzügyeket, a hosszú üléseket és a belharcokat is, itt pedig bőven kijutott mindháromból. Ezen az ülésen a Bázis azon egységeinek vezetői vettek részt, amelyek pénzügyi hátterét az ún. „Sea Org Begyűjtések” adták. Ez így nézett ki: a világ összes szcientológiaorgja minden héten elküldi az általa termelt bevétel jó részét az illetékes Kontinentális Irodába, csak annyit tarthat meg, amennyi éppen fedezi a heti kiadásait. A Kontinentális Irodák az így befolyt összeget továbbküldik a Nemzetközi Pénzügyi Irodába. Ennek java része a Sea Org Tartalékalapba vándorol, ehhez egyszerű földi halandó nem nyúlhat, el a Pénzügyi Tervezési Bizottság is mindössze egy kis hányadát oszthatja le a Bázis szervezeteinek finanszírozására. A Golden Era Productions-nek az előadás-kazettákból meg az E-méter eladásokból kellett megélnie, ám az összes többi egység versengett az SO Begyűjtés egy kis szeletjéért. A két legfőbb pályázó a CMU és az OSA (Office of Special Affairs) volt. Az OSA a régi Guardian’s Office reinkarnációja, közkapcsolatokkal és jogi ügyekkel foglalkozik, de emellett mindenféle ködös hírszerző és titkosszolgálati feladatot is ellát. Ők minden héten óriási igénylésekkel állítottak be, elmondásuk szerint ügyvédekre és magánnyomozókra kellett a pénz. Hetente átlagosan kb. 500.000 dollár folyt be az Int FP-hez, az OSA pedig gyakran szinte a teljes összegre rátette a kezét. Mikor az érvelésre került sor, egyszerűen kijelentették, hogy a kiadásaik „létfontosságúak az Egyház túléléséhez”. Téma lezárva.

Mindezek a Dianetika kampányra fordítható összeg egyre drasztikusabb csökkenését vonták maguk után. Végül az eredeti büdzsének már csak a fele maradt meg, és ennek a döntő hányada az elkövetkezendő Jóakarat Játékokra ment el, az általam szokványosnak nevezett hirdetési módok helyett. Még a TV-reklámjaink is a Jóakarat Játékokról szóltak. Csináltunk egy klipet egy Charles Lakes nevű szcientológus olimpiai tornásszal, és azt kezdtük el sugározni, ám az eladások továbbra is meredeken estek lefelé. Ennek ellenére folytattuk a szponzorálást, bármennyire is szerettem volna visszatérni a célzott könyveladáshoz.

1990 közepe táján elrepültem Seattle-be a Jóakarat Játékok megnyitójára. Gabrielle már egy hete a helyszínen volt egy csapat PR-ossal, hogy fölkészüljenek az eseményekre. Teljesen megdöbbentem, mikor láttam, hogy mekkora is ez a rendezvény, és ugyanekkor milyen kevés látszik a Dianetikából: mindössze néhány transzparens, amelyek elvesztek a versenypályák és a többi reklámfelület erdejében. Több fogadást is szerveztünk a könyvkiadók fejeseinek – az egyiken John Travolta is megjelent egy kis autogram-osztásra. Ám összességében úgy tűnt, hogy a Dianetika nem több, mint egy kis mellékzönge a többszáz egyéb reklámozó mellett, ahol a legnagyobbak is képviseltették magukat. Hogyan is gondolhattuk, hogy ezek a sport-szponzorálások segítenek majd nekünk könyveket eladni?

Mindeközben további „nyers publik” kampányokat is el kellett indítanunk. Miután Hubbard méregtelenítő programról szóló „Tiszta test, tiszta lélek” című könyvéből is új kiadást terveztek, Miscavige azt akarta, hogy bejelenthesse a publikoknak az egyik eseményen, hogy a könyvhöz nagyszabású kampányt fog indítani. Minket bíztak meg a kampány kivitelezésével. Erre kaptam egy új „méregtelenítő program termékmenedzsert”, Janadair Swansont. Felvázoltam neki egy ilyen kampány felépítését és működését, majd nekiláttunk egy TV-reklám elkészítésének. Engem továbbra is érdekelt a számítógépes animáció, csináltattam is egy klipet, amin egy áttetsző emberi test volt látható, amint átalakul folyóvá, majd vissza; ez jelképezte a test mérgező anyagoktól való megtisztítását.

A dolog ott ment félre, amikor Kirstie Alley elvállalta a kampány szóvivőjének szerepét. Nagyon jót tett neki a program, úgyhogy örömmel támogatta az ügyet. Akkoriban szerepelt a „Cheers” nevű TV-sorozatban, ami nagy népszerűség hozott neki. Valahogyan Janadair félreértette Kirstie kampányban való szerepvállalását, és csinált egy reklámposztert az ő arcával, amit a többi szóróanyaggal együtt el is küldött a könyvesboltokba. Mikor Kirstie meglátta magát az egyik boltban, majd’ fölrobbant dühében, és bejelentette, hogy ő nem egyezett bele abba, hogy poszteren szerepeltessük. Ez a kis „zűr” pillanatok alatt eljutott Miscavige fülébe, Janadair pedig már ment is RPF-re. Egy ilyen hiba után valami enyhe fenyítés járt volna, azonban Miscavige nem kedvelte Janadair-t. Nekem meg a nyakamba szakadt egy indulás küszöbén álló kampány, amihez se pénzem, se marketingmenedzserem nem volt.

Kínomban fogtam az egyik kutatómat, Linda Sukkestadot, aki a kampányon dolgozott, és gyorsan kineveztem méregtelenítő program marketingmenedzsernek. Linda már a Stratégia Könyvterjesztési Egység óta velem dolgozott; nem volt különösebben kreatív, viszont keményen és megbízhatóan dolgozott.

Pár héten belül valami apró vétség kapcsán őt is RPF-re küldték. Hiába tiltakoztam Ronnie-nál, azt mondta, semmit sem tehet az ügyben.

Ez már túl sok volt nekem. Hogyan működtessek egy egységet, ha a kulcsembereimet önhatalmúlag, különféle indokokkal RPF-re küldik? És miért van az, hogy ha bárki a Méregtelenítő Kampányt akarja futtatni, az rövid úton az RPF-en találja magát? Hogy létezik, hogy Bill lelép a bázisról és éppen csak a kezére ütnek, más meg bármilyen apró hibáért keményen megbűnhődik? Ennek semmi értelme nem volt, és minél többet agyaltam rajta, annál jobban belezavarodtam. És senkivel nem beszélhettem meg a dolgot – mindenféle tiltakozás „fecsegésnek” számít, és csak a nyakamra hoz egy biztonsági ellenőrzést. A végén teljesen szétestem, egyszer magamból kikelve üvöltöztem az RTC egyik munkatársával, akin épp rossz időben jött be az irodámba.

Mire Dendiu eléggé „kezelt” volt ahhoz, hogy visszatérhessen a helyére, én kész idegroncs lettem. Belefáradtam, hogy olyan kampányokért küzdjek, amik látszólag a kutyát sem érdeklik, és torkig voltam a folyamatos zűrzavarral, politikai küzdelmekkel és a program operátorok zaklatásaival.

Billt visszahelyezték a régi CO CMU posztjára, Ronnie pedig megköszönte, hogy ilyen derekasan tartottam a frontot a visszatértéig. Bill már nem volt ennyire hálás. Abban a minutumban, hogy ismét színre lépett, elkezdett ócsárolni, hogy a Dianetika meredeken zuhanó statjaiért az én impotens vezetési stílusom a felelős, és hogy egy két lábon járó kudarc vagyok. Persze akkor én is így tekintettem magamra, és ez sem tett túl jót. Teljesen begubóztam, hallani sem akartam a CMU további vezetéséről. Ha Dendiu annyira akarja az egységet, hát legyen vele boldog.

Bill visszatérésével egyidőben az a döntés született, hogy a CMU olvadjon bele a Golden Era Productions-ba, azaz a tápláléklánc legaljára kerültünk. Döbbent csend fogadta Bill bejelentését. Nem kellett sok ész kitalálni, hogy ez a gesztus felér egy arculcsapással.

A déli irodaépület időközben elkészült, és a Sea Org-féle zsenialitás tipikus példájaként a „36-os Épület” névre keresztelték el. Ide helyezték át a Gold teljes vezérkarát, a pénzügyi osztályt, a „Hubbard Kommunikációs Irodát (a kommunikációs, személyzeti és etikai funkciókat) valamint az E-méter összeszerelő műhelyt és a kazettamásoló részleget. Az eredeti terv az volt, hogy a CMU a Felsővezetői Réteg új épületének egyik szintjét kapja meg, ehelyett végül a 36-os Épület 2. emeletére, egy ablaktalan padlástérbe költöztettek minket, ami tele volt rakva irattartó polcokkal. Neki is láttak egy kiürítési és átépítési terv kidolgozásának.

Immár bizonyos volt, hogy a CMU funkcióit megnyirbálják, bepréselik egy másik szervezet struktúrájába és elsuvasztják egy félreeső padlástérbe. Csak azt nem tudtam, miért történik mindez.

Hogy miért maradtam? Sok évvel a szcientológiából való kilépésem után feltettem magamnak ezt a kérdést. Miért maradtam a befeketítés, a politikai játszmák, az őrület ellenére is? Igazából meg sem fordult a fejemben a kilépés gondolata. Elköteleztem magam a legfőbb küldetés, a szcientológia végcélja iránt, és mindig ez lebegett a szemem előtt. A mindennapos téboly, az éjszakázások, a hatalmi túlkapások mind-mind csak átmeneti nehézségeknek tűntek, apró döccenőknek és kátyúknak a szcientológia fő küldetésének sztrádáján. Mindig is voltak goromba, kegyetlenkedő emberek a szcientológiában – Doreen Casey, Kerry Gleeson és még sokan mások. Ők eltűntek, én maradtam. Hívhatod makacsságnak, keményfejűségnek, állhatatosságnak; én eltökéltem magam, hogy elérem a szcientológia általam helyesnek értelmezett céljait, hozzon az utamba bármilyen szemétládát a sors. És mi van akkor, ha a földre küldenek? Nyalogatom egy kicsit a sebeimet, aztán felállok újra. Győzni fogok, és a szcientológia is győzni fog: ennek pedig egy őrület, háború és bűnözés nélküli világ lesz az eredménye. Láttuk magunk előtt az eljövendő generációk józanságát és boldogságát. Hát nem ér ez meg egy kis szűkölködést és néhány átdolgozott éjszakát?

Úgyhogy maradtam. „Ennél már úgysem lehet rosszabb” – gondoltam.

Hamarosan megtudtam, mekkorát tévedtem.