(További információ, a többi rész: Hamis álmok összefoglaló oldal)

A Sierra Madre Kanyon, 1967

- Öregem, erről tuti nem hallottál még! – robbant be Jerry nyugis vasárnap délutánomba, vörös haja vadul lobogott.

- Miről? – kérdeztem, fölpillantva könyvemből. Épp a kedvenc székemben henyéltem, egy ’20-as évekből származó borbélyszékben, amit egy régiségkereskedésből szereztem. Párnázott bőr ülése volt, gyönyörű díszráccsal, a háttámláját pedig egy karral lehetett állítani. Ülő helyzetbe tornáztam magam.

Jerry-vel kiskorunk óta ismertük egymást. Most a nővérével, Dixie-vel éltem együtt, és megengedtük Jerry-nek, hogy velünk lakjon az általunk bérelt ház vendégszobájában, a Sierra Madre Kanyonban. Jerry mellett sosem volt unalmas az élet, ez alól a mai nap sem volt kivétel.

- A szcientológiáról. – mondta Jerry. – Átugrottam Doug-hoz, és volt nála két pacák LA-ből, akik a szcientológiáról beszéltek.

Életemben ekkor hallottam először ezt a szót.

1967 őszén járunk. Frissen végeztem a művészeti főiskolán, végre lubickolhattam az önállóságban. LA-ben dolgoztam mint reklámtervező, és a várostól 30 mérföldre északnyugatra fekvő, tarka nyári lakok egyikét béreltem a „Kanyonban”. A Kanyont egy betonmederben húzódó vízfolyás szelte ketté, a két partot fából készült gyaloghidak kötötték össze. A kis település tarkabarka lakóközösségét különféle művészek, értelmiségiek és nonkonformisták alkották, valamint az utóbbi években rengeteg hippi is megfordult errefelé. Imádtam a Kanyon szabadelvű, barátságos életstílusát.

Az anyám az elővárosi Arcadiában lakott, néhány percnyire tőlünk, úgyhogy sűrűn meglátogattam. 1960-ban megözvegyült, így mióta bátyámat és nővéremet felvették az egyetemre, egyedül élt.

A Szerelem Nyara hamar feledésbe merült, és számomra a béke és a szeretet álomképe kezdett megfakulni. Sorozásra érett korban voltam, úgyhogy csak idő kérdése volt, hogy berántsanak a seregbe, és elküldjenek Vietnamba.

Aktív tagja voltam a békemozgalomnak. Mikor Lyndon Johnson ellátogatott Los Angelesbe, én is részt vettem a Century Plaza Hotel előtti, húszezer fős háborúellenes demonstrációban. Többezer rendőr rontott a tüntetők közé, és ütöttek mindenkit, ahol értek. Emlékszem egy kislányra, akinek az arcán csorgott a vér; nem lehetett több tizenkettőnél. Jerry bedühödött, fölkapott egy teli üdítőspalackot, és a legközelebbi zsernyákhoz akarta vágni. Elkaptam a karját és lefogtam. Az erőszak nem megoldás az erőszakra.

De mi volt akkor a megoldás? Nem a drogok – hat hónapja lejöttem a kábítószerekről, egy balul sikerült LSD-utazás után. Buzgón kerestem a válaszokat, és hétvégenként mást se csináltam, csak bújtam a különböző könyveket jógáról, meditációról, pszichokibernetikáról, hipnózisról, egyáltalán bármiről, amit csak a kezembe került. Mint a legtöbb srác a Kanyonban, én is kerestem valami különlegeset, tehát Jerry határozottan fölkeltette az érdeklődésemet.

- Mi ez a szcientológia? – kérdeztem, – Mit mondtak róla?

- Azt mondják, ez egy tudományos dolog – magyarázta Jerry. – Egy tudományos módszer, amivel el lehet érni a spirituális megvilágosodást. Azt mondják, tudják, hogyan szabadítsák föl az emberben a leblokkolt képességeket.

Jerry lelkesedése, mint mindig, ezúttal is ragályos volt. Úgy döntöttünk, hogy következő este elmegyünk LA-be a „szcientológus helyre”, és körülnézünk egy kicsit.

Az „org” – az „organization” rövidítése, tudtuk meg hamarosan – a 9-ik utcán, a McArthur-park melletti nagy, régi épületben volt. Beléptünk az előcsarnokba, és láttuk, hogy tömve van beszélgető, nevető, mosolygó emberekkel. Öreg, ősz emberek beszélgettek fiatal, hosszú hajú fiúkkal és lányokkal – úgy tűnt, ezen a helyen összezárult a generációs szakadék.

Los Angeles Org, 9-ik utca

Az előadóterem jó nagy volt, kb. 100 ember ült a hallgatóság soraiban. Találtunk két szabad helyet hátul, és leültünk. Egyszercsak belépett egy sötét hajú, filmsztár kinézetű fiatalember, aki Seaton Thomas-ként mutatkozott be nekünk, majd nekilátott a szcientológia bemutatásának. Kiváló szónok volt: választékos, jó humorú, magával ragadó. Beszélt nekünk a reaktív elméről, ami eltárol minden fájdalmas élményt, és stresszes állapotban visszaidézi őket, ezáltal olyan dolgokra kényszeríti az egyént, amit valójában nem akar megtenni; tehát arra késztet, hogy „ne legyünk önmagunk”.

Néhány helyen megszakította az előadást, hogy levetítsen egy fekete-fehér filmet L. Ron Hubbardról, a szcientológia alapítójáról. Hubbard kellemes fickónak tűnt, humoros és szókimondó ember látszatát keltette. Színes egyéniség volt – előadónk elmondta, hogy volt felfedező, tengerész, expedíciókat vezetett, és számos emberfajt tanulmányozott. Persze ez még jóval Indiana Jones előtt volt, de úgy tűnt, hogy az öntörvényűek magabiztosságának aurája lengte körül. Emellett egy kicsit establishment-ellenes lázadónak is tűnt, és ez természetesen nagyon imponált nekem. Mindenki csak „Ron”-ként emlegette.

Seaton az előadást a Clear állapot bemutatásával zárta. Ezt az állapot úgy érhető el, hogy az egyén legyőzi a reaktív elméjét, és ezáltal önmaga lesz -  élénk, józan, intelligens, racionális, dinamikus. Végigpillantott a hallgatóságán, szinte megigézett minket a tekintetével, majd azt mondta:

- Én Clear vagyok. Ti is azok lehettek.

Engem meggyőzött. Egyenesen a könyvesbolthoz siettem. Három Hubbard-könyvet vettem, „A gondolkodás alapjai”-t, „A munka problémái”-t és az „Egy tudomány kialakulásá”-t. Még azon a hétvégén kiolvastam mindhármat. A következő hétfőn ismét elmentem az org-ba, és beiratkoztam a kommunikációs tanfolyamra. Ez egy egyhetes kurzus volt, és a kommunikációs készség fejlesztésére szolgált. Ezt mindenképp el akartam végezni – mindig is visszahúzódónak tartottam magam, feszengtem a lányok társaságában, és nehezen tudtam megszólalni egy csoport előtt. Nagyszerű lenne, ha magamra szedhetnék egy kis önbizalmat.

A kurzus „TR-ekből” (training regimens – tréninggyakorlatok), egy sor helyzetgyakorlatból állt; azt mondták, ugyanezeket használják a szcientológia auditorok képzésére is. A gyakorlatokat nagy, legal méretű papírra nyomtatták, vörös tintával. A lapok tetején a nagyon komoly „Technikai bulletin” felirat díszelgett. Szóval nem valakinek a ködös teóriáit olvasgattuk, nem – ez egy technológia volt. Tudományos technológia. Csak gyakoroltunk és gyakoroltunk naphosszat, és mámorosan konstatáltam, hogy immár könnyedén beszélgetek az „tanulópárommal” (akivel a gyakorlatokat végeztem), egy nagyon csinos lánnyal.

Egyszercsak furcsa nyugalom és béke szállt meg, úgy tűnt, mintha a testemen kívül lennék. Mikor elmeséltem ezt a tanfolyam-felügyelőnek, azt felelte, hogy igen, ez egy gyakori élmény a szcientológiában, „exteriorizáció” a neve. Elmagyarázta, hogy én nem a testem vagyok, és ha kellő mértékű haladást érek el a szcientológiában, képes leszek tudatosan elhagyni a testemet és visszatérni bele.

A mindenit. Elhagyhatom a testemet. Újból betértem a könyvesboltba, de ezúttal valami keményebb olvasmányt kerestem. Megpillantottam a polc legtetején egy könyvet, borítóján egy nagy spirális galaxis képe volt. A címe: „Az ember története”.

- Azt kérem. – mutattam a könyvre.

- Ööö… az egy nagyon magas szintű könyv. – mondta a könyvesbolti tiszt. – Ajánlatos volna inkább valami alapszintűvel kezdeni.

- Nem, én azt kérném. – válaszoltam. Pár nap alatt átrágtam magam rajta. Űropera. Előző életek. Minden olyan hihetetlennek tűnt – teljesen felvillanyozódtam. Hirtelen rosszul lettem. Kirohantam a fürdőszobába, és hánytam. - Tyű – gondoltam, - ha egy könyv ilyet tud velem csinálni, akkor abban lehet valami!

A barátnőm, Dixie már korántsem volt oda annyira a szcientológiáért. Egyáltalán nem akart belefolyni a témába. Az orgban meséltek nekem az „elnyomó személyekről”, vagy „SP”-kről, akik nem akarták, hogy az emberek jobban legyenek, és mindenkit megakadályoztak abban, hogy jobbá tegye az életét. Talán az én barátnőm is ilyen – sugallták, - talán csak nem akarja, hogy jobban legyek. Kezdtem rossz néven venni Dixie a szcientológiával kapcsolatos kritikus megjegyzéseit – olyan volt, mintha egyenesen engem kritizált volna. Egyre többet veszekedtünk, végül kenyértörésre került a sor.

- Vagy a szcientológia, vagy én! – kiabálta.

- Nem fogom abbahagyni a szcientológiát – mondtam neki. – Túl fontos nekem.

Ennyi volt. Összepakolt és elköltözött. Pár nap múlva visszajött az új pasijával, és elvitték a bútorait.

Engem túlságosan lefoglalt az új életem, úgyhogy nem sokat rágódtam ezen. A Kanyonban többen is elkezdtek a szcientológiával foglalkozni, és elkezdtünk összejárogatni.

Az egyik hétvégén Jerry, én, meg még pár ember a Kanyonból fölmásztunk a házak mögötti sziklafalon. Az egyik lány, Linda auditorképzésen vett részt. Jerry és én találtunk pár faágat, és egy jó kis kardpárbajt vívtunk egymással. A végére az ágakból csak egy-egy szilánkosra töredezett csonk maradt, és jobb kezem csurom vér volt az őt borító milliónyi apró vágástól. Linda elkísért a vízfolyáshoz, lemosta a kezemet a hideg vízben, és elkezdett egy általa „touch assist”-nak nevezett eljárást: megérintette a kezemet egy ponton, majd mondta, hogy „érezzem az ujját”. Ezt ismételgette újra és újra, végig a kezemen. Varázslatos pillanat volt, amit nagyban erősített az a tény, hogy Linda elég csinos lány volt, és élveztem a társaságát és az érintéseit. Mikor végzett, megnéztem a kezemet, és egy karcolást se láttam rajta. Le voltam nyűgözve.

- Hogy csináltad ezt? – kérdeztem.

- Ez a szcientológia – mosolygott. Elhatároztam, hogy auditor leszek.

Eljött a karácsony, és bátyám, Kimball hazajött az Arizonai Állami Egyetemről.

- El kell mondanom valamit! – újságolta izgatottan.

- Várj – mondtam –, előbb én mondok valami fontosat!

Így huzakodtunk egy percig, amíg rájöttünk, hogy mindketten ugyanarról beszélünk – a szcientológiáról. Őt a barátnője, Cathy Mullins szervezte be, aki a szcientológia Tempe-i franchise-jánál dolgozott.

Végül Kimball itthon maradt, beköltözött hozzám, és elment dolgozni az orgba. Csak pár dollárt tudtak neki fizetni hetenként, én viszont elég jól kerestem reklámtervezőként, úgyhogy én tartottam el őt is. Ezt úgy fogtam föl, mint „hozzájárulást a fontos ügyhöz”.

Így kezdtünk tekinteni a dologra. Egy fontos ügyként. Áprilisban Martin Luther Kinget meggyilkolták, és a South Central-ban (Los Angeles déli része) kirobbant az erőszak. A vietnami háború továbbra is tombolt, úgyhogy bármelyik nap behívhattak. A háborúellenes tüntetések hatástalannak bizonyultak, semmiféle változást nem idéztek elő. Meg kellett szabadítani az embereket a reaktív elméjüktől! Akkor ráébrednének, hogy a háború és az erőszak nem józan, rossz dolog. Ez volt a megoldás. Clear-ré kell tennünk a bolygót.

A bátyámmal elkezdtük az auditorképzést a 0-ás akadémiai szinttel. Ezen megtanultuk, hogyan lehet valakit a kommunikációval kapcsolatosan auditálni. Hogy elvégezzem a tanfolyamot, találnom kellett egy alanyt az auditáláshoz. Megismertem egy lányt, aki auditálálást akart, úgyhogy rajta futtattam az eljárásokat. Rettenetesen izgultam, és szerintem ő is. Az ülés végén el volt ámulva a nyereségein, és én is elégedett voltam az eredménnyel. Sínen voltam.

Időközben lett egy új barátnőm, Crystal, egy gyönyörű zöldszemű szőkeség. Orange County-ból jött egy olyan társaság tagjaként, akik a hétvégéken bele akartak kóstolni a hippik életébe. Mivel csak hétvégenként találkoztunk, együttléteink elég intenzívek voltak.

Aztán egyszer egy hétköznapon megállt egy taxi a ház előtt, amiből ő szállt ki. Miután kifizettem a sofőrt, elmesélte, hogy a szülei bedugták egy elmegyógyintézetbe, onnan szökött meg. Ekkorra engem már felvilágosítottak az orgban a pszichiátria borzalmairól, úgyhogy a kezembe vettem az ügyet. Újdonsült önbizalmammal felvértezve úgy döntöttem, bátran szembeszállok a veszéllyel, úgyhogy hazafuvaroztam a szülei házához – Jeff, az auditor belevág első küldetésébe! Leültem a szüleivel, és egy órán át győzködtem őket, hogy ne küldjék vissza őt az elmegyógyintézetbe, hanem engedjék, hogy tanulmányozza a szcientológiát. Végül belementek a dologba. Le voltam döbbenve a bátorságomon – megmentettem Crystalt!

Elmondtam anyámnak, hogy feleségül veszem Crystalt. Kissé ferde szemmel nézett rám, mintha eszébe jutott volna az összes bolond barátnőm és a romantikus képzelgéseim.

- Egy ilyen döntést nem szabad elkapkodni, fiam. – tanácsolta bölcsen. A szcientológiát fenntartásokkal, de toleránsan kezelte. – Erről nem tudok semmit, de ha te és a bátyád csináljátok, biztos jó dolog.

Végül eljött az elkerülhetetlen. Kaptam egy levelet a sorozóbizottságtól, hogy jelenjek meg egy fizikai alkalmassági vizsgálaton. Hamarosan be kell vonulnom.

Auditálásokat kaptam ez idő tájt, és fel is jött ez a dolog az üléseken. „Jelen idejű problémának” hívták az efféle dolgokat. Az auditorom egy idősebb fickó volt, akire nagyon felnéztem. Ő próbált megnyugtatni:

- Nézd, a fizikai alkalmassági vizsgálat valójában nem is fizikai vizsgálat. Igazából azt akarják ott kideríteni, hogy beillesz-e majd a csoportba, követed-e az utasításokat, és nem csinálsz bajt. – Azt javasolta, hogy mindig csináljam az ellenkezőjét annak, amit mondanak.

- Ha azt mondják, a jobb kezedben tartsd a papírodat, tartsd a balban. És ne barátkozz a többi újonccal – különülj el tőlük, légy egyedül. Garantálom, hogy pszichológiai vizsgálatra küldenek majd. A „pszichót” kezelni gyerekjáték. Csak alkalmazz „komm késést” – kommunikációs késedelmet – minden mondat előtt. Ha kérdez valamit, várj tíz-tizenöt másodpercet, és csak utána válaszolj.

Tényleg ilyen egyszerű volna? Elmentem a fizikai vizsgálatra, remegtem, mint a nyárfalevél, de követtem a tanácsait. Hihetetlen módon tényleg elküldtek egy dilidokihoz, de ami még hihetetlenebb, hogy átmenetileg alkalmatlannak minősítettek. Úsztam a mámorban.

Ám ez csak átmeneti állapot volt – az auditorom javasolta, hogy kezdjem el a „lelkésztanfolyamot”, és mielőbb intézzem el a felszentelésemet.

Önkéntesnek jelentkeztem az orgban, amikor nem voltam tanfolyamon, ugyanis elkezdték küldeni nekem az org újságját, ami a szerkesztés és tördelés szempontjából is nagyon sok kívánnivalót hagyott maga után. Miután reklámtervező voltam, úgy gondoltam, segíthetnék nekik kipofozni egy kicsit a lapot. Egyik este elugrottam a terjesztési titkárhoz, aki beterelt egy kis szobába, ahol egy rajztábla állt. Előhúzott néhány ív fotópapírt.

- Ezeket a „shooting board”-okat a World Wide-tól kapjuk – mondta -, mi csak feltöltjük helyi információkkal.

Máris láttam, hol van a probléma. A „shooting board”-ok, vagyis a félkész laptervek nagyon gyenge minőségűek voltak. Rájöttem, hogy ha tényleg segíteni akarok, akkor a forrásnál kell kezdenem.

- Mi az a World Wide? – kérdeztem.

- A szcientológia főhadiszállása – magyarázta. – A Saint Hill-birtokon van, Angliában.

Hűha, Anglia – gondoltam. Nem lenne rossz ott élni. Diákként bejártam egész Európát, és imádtam Angliát.

Kim és én elkezdtünk gondolkodni a dolgon, és minél többet beszéltünk róla, annál inkább mehetnékünk volt. A szcientológia központjában lenni, Angliában élni, lapokat tervezni – el sem tudtam képzelni ennél jobb életet. Ráadásul megszabadulnék a seregtől is. Jerry is nagyon belelkesült a gondolattól, és a haverja, Zane is jönni akart velünk. Boldogan tervezgettük a jövőnket.

Összeszedtünk egy kis csomagot, ami majd az új életünkhöz kell, a többi ingóságunkat eladtuk. Elköszöntem Crystaltól, csináltunk pár halványan körvonalazott tervet, hogy hogyan jön majd utánam. Összeállítottam egy portfóliót az eddigi munkáimból, hogy legyen mit megmutatni Angliában, és 1968 júniusában négyfős csapatunk fölszállt az LAX-en egy Londonba tartó gépre.

Hálás köszönet Wigginnek a fordításért.