Tények, tapasztalatok, vélemények és hírek a szcientológia egyházról

Szcientológia: objektíven és szubjektíven

Hamis álmok - X. fejezet: Végre sínen vagyunk

2009. január 03. - Reformer

X. fejezet – Végre sínen vagyunk

 

(További információ, a többi rész: Hamis álmok összefoglaló oldal)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1986-ban egy meleg augusztusi napon a PAC szcientológia komplexum (avagy a „Nagy Kék”) főépületének harmadik szintjén levő irodámban ücsörögtem. Minden ablakot kitártunk, és a ventilátorokat is teljes sebességre kapcsoltuk, hogy egy kicsit megmozgassuk a fülledt levegőt. Az ablakból rá lehetett látni a Fountain Avenue-re és az út túloldalán álló New York George’s vendéglőre, ahol néha megettem egy tál chilit. A délebbre fekvő, többnyire örmények és vietnamiak által lakott kétszintes apartmanokat csillámló köd fedte be.

Ám az én figyelmemet az ablak melletti falra ragasztott stat grafikon kötötte le. Június közepe óta a Dianetika eladási görbéje szinte függőlegesen kúszott felfelé. Már jónéhányszor bővítettem a grafikont, az utólag felragasztott lapok már a plafont ostromolták. Persze át is skálázhattam volna az egészet, de ez így sokkal jobb móka volt. Hihetetlen példányszámok születtek – a könyvhálózatoknak eladott kötetek száma heti 3.000-ről több mint 6.000-re nőtt.

És ezek igazi eladások voltak. Később az emberek azt mondogatták, hogy „kiküldték a szcientológusokat és ők vásárolták fel az egészet”. Nem, az én időmben nem történt ilyen. Én nem így dolgozom.

Nem mintha nem javasolták volna nekem ezt a megoldást. Hubbard 1982-es „Háború a Földön”-jénél is megcsinálták: a premierhéten mozgósították a szcientológus vásárlóbázist, és megvetettek velük egy csomó példányt, hogy felnyomják a könyvet a bestseller-listákra. De én nem így akartam intézni a dolgokat. Azzal érveltem, hogy ha új embereket akarunk behívni a szcientológiába, akkor mi a fenéért vetetnénk meg a szcientológusokkal megint a könyvet, ha egyszer már megvan nekik? Kit akarunk mi átverni ezzel?

Persze tisztában voltam a háttérben megbúvó okkal: bármi áron felnyomni a statokat, hogy ez a könyv is fölkerüljön a bestseller-listára. Ez volt az a hozzáállás, ami ellen már évek óta küzdöttem, méghozzá azért, mert ez a módszer nem hoz valós eredményt. Jól mutat pár hétig, de a szomorú valóság mindig kiderül előbb-utóbb. Nem akartam belelépni ebbe a csapdába; engem csak a hosszú távú megoldások érdekeltek.

Maradt a nehezebb út: a reklámozás és a PR. Mondjuk ez is elég manipulatív dolog a maga nemében, de mi sem voltunk rámenősebbek, mint a Coca Cola vagy bármely másik cég. És itt legalább valódi könyvek jutottak el valódi emberek kezébe. És az emberek vitték is Dianetikát mint a cukrot, többezer példány kelt el belőle minden héten. A statisztikáim elsődleges forrását a B. Dalton, a Waldenbooks és az Ingrams pénztárgépeiben regisztrált eladásokból összeállított lista szolgáltatta. Ez az országos eladásoknak kb. a harmadát tette ki, azaz ha heti 6.000 könyvet adtunk el ezeknek a disztribútoroknak, az azt jelentette, hogy országos szinten körülbelül 18.000 kötet fogy hetente. Az egyetlen kérdés csak az volt, meddig fog tartani ez a hullám, épp ezt próbáltam valahogy kitalálni.

Az iroda valamelyik sarkában kitartóan csörgött az egyik telefon. Hová tűnt el mindenki? Ki nem állhattam, ha valaki percekig nem veszi föl a kagylót, úgyhogy végül odamentem, és fölvettem én.

- Mi van? – mordultam bele.

- Hallottad? – Joan Milan volt az, a PR-tisztem.

- Mit hallottam? – kérdeztem, de az eszem továbbra is máshol járt.

- Fenn vagyunk a listán! – mondta izgatottan.

Kényszerítettem magam, hogy rá figyeljek. Miről beszél ez?

- Ott vagy még? A listán, a New York Times bestseller listáján! A Dianetika fenn van a listán!

Végül az agyam feldolgozta a kapott információt, és a hír hallatán egyszeriben elgyengültek a térdeim. A New York Times bestseller lista – a könyvkiadás Pulitzer-díja, Oscarja, Szent Grálja. Végre megcsináltuk.

Persze nem volt könnyű. Rengeteg kutatás. Rengeteg felmérés. Rengeteg vaktában próbálkozás. Rengeteg pofáraesés. De végre, végre minden busásan kifizetődött.

Négy évünk ment rá. Mikor 1982 októberében elindítottuk a kampányt, az eredmények nem voltak valami fényesek. Az első héten tán ötszáz könyvet ha eladtunk, de Hubbard, áldassék a neve, a segítségünkre sietett. Azt mondta, hogy egy ilyen kampány nem egyik pillanatról a másikra működik, idő kell neki, hogy kiforrja magát. „Van itt egy nyerő lovatok, amelyiknek nem adtok elég zabot” – intette a menedzsmentet.

Ezekben a baljós időkben úgy tekintettem Hubbardra, mint az egyetlen szövetségesemre a statnyomók légiói ellen, mint egy ihletett vezérre, aki képes tovább látni a heti statgörbéken; ő látta az összefüggéseket a masszív szcientológiai könyveladások, a virágkorukat élő orgok és a szcientológia széleskörű társadalmi elfogadottsága között. Az mondjuk vitathatatlan, hogy a jogdíjak miatt LRH-nak személyes anyagi érdekei is fűződtek a könyvei eladásához. Az is igaz, hogy nem a saját pénzéből fizette a súlyos reklámköltségeket, hanem az Egyház állta a számlát. De nem ezekért állt a kampány mellé, igaz? Nem, a szcientológia látnoki képességekkel megáldott Alapítójának szeme előtt minden bizonnyal a bolygószintű terjesztés nagy játszmája lebegett.

Akárhogy is volt, a Stratégiai Könyvértékesítési Egység jó hátszelet kapott, úgyhogy viszonylag nyugtunk volt, akkor sem követelte a fejemet senki, ha néha egy-egy héten esett a statisztikánk. Arra is felhatalmazást kaptam, hogy részt vehessek az új, „bizalmas helyszínre” költözött Nemzetközi Bázison rendezett találkozókon. Először régi cimborám, Ken Delderfield társaságában utaztam oda, aki akkor az ASI-nál tevékenykedett. Egész nap csak róttuk a kihalt sivatagi országutakat, mígnem megérkeztünk a régen termálforrásairól híres, ám mára eléggé lepukkant városba, San Jacintóba, a kaliforniai Hemettől nem messze. Éveken át minden héten volt itt ilyen találkozó, ezeken tájékoztattam a felsővezetést az aktuális stratégiámról és akcióimról.

A könyveladásaink hétről hétre nőttek. Hamarosan a Dianetika felkerült az Ingrams bestseller listájára – ez azt jelenti, hogy a könyvesboltok amint kifogytak, egyből rendeltek egy újabb adagot a disztribútortól. Aztán a könyv megjelent a Waldenbooks és a B. Dalton, a két legnagyobb hálózat bestseller-listáján is. Sínen voltunk.

Len Foremant fölvettük állandóra, mint terjesztési konzultánst. Egész jó szerződést tudott kialkudni az ASI-tól, hat számjegyű éves javadalmazással. Még a Bridge Publications „elnökének” is ki lett nevezve; valójában ez egy jelentéktelen rang volt a szervezeten belül, viszont jól hangzott az üzleti életben – továbbá a Bridge is nyert magának egy jól csengő nevet. Len kapott egy irodát az épület bejárata közelében, ahol a látogatóit fogadhatta. Ekkortájt a Bridge még a „Nagy Kék” komplexum nyugati, Catalina Street felőli oldalán volt. Az épület elülső, „publikus” részét jól kiglancolták, hogy jó benyomást keltsen a járókelőkben.

Len javaslatára a Bridge fölállított egy nagykereskedelmi értékesítési osztályt, ami a könyveladásokat intézte. Ennek az élére Don Arnow-t nevezték ki, de Don már régóta Sea Org tag volt, és nem rendelkezett igazi üzletkötői tapasztalatokkal. Len inkább egy valódi üzletembert szeretett volna, és ajánlott nekünk egy Bob Erdmann nevű fickót.

Bob remekül bevált. Olyan volt könnyed mosolyával, keskeny bajszával és vígan magasodó homlokával, mintha egy Central Casting által kiközvetített karakterszínésszel lenne dolgunk. Mindig volt egy-két vicc a tarsolyában. Bob már évek óta nyomta az ipart, és jól ismerte a nagyobb könyvhálózatok üzletkötőinek java részét. Miután felvettük, azonnal elkezdett találkozókat szervezni velük, hogy fölhajtson nekünk pár zsíros megrendelést.

Len és Bob azt tanácsolta, hogy 1983 őszén indítsunk el újra egy nagyszabású Dianetika kampányt. Ez lett a stratégiánk: negyedévente mindig bedobunk valami újat (egy új reklámot, új kampányt vagy egy új könyvborítót), hogy frissen tartsuk a vásárlóközönséget, a júniusi ABA-vásáron pedig csinálunk egy jó nagy felhajtást, hogy az őszi nagykampánnyal lekaszálhassuk a piacot.

1983 eleje táján meglátogatott egy Lon Tinney nevű szcientológus, aki elmondása szerint egy filmrendező volt, és szeretett volna leforgatni néhány új Dianetika reklámfilmet. Nagyon be volt lelkesedve, és akkoriban még én is kecsegtetőnek találtam, hogy egy szcientológussal dolgozhatok. Szőke hajával és szakállával úgy nézett ki, mint egy korosodó szörfös, és kicsit amolyan életművésznek is festett. Azt rebesgették róla, hogy dolgozott az első Star Wars filmben is, és ettől egy kicsit „szcientológus-hírességként” tekintettek rá. Gyorsan összebarátkoztunk, és nekiálltunk kiagyalni a reklámötleteket.

Az egyik klipben mindenképpen egy közismert szcientológust akartam szerepeltetni – egy igazi hírességet. Felvettük a kapcsolatot John Brodie-val, aki korábban a San Francisco 49’ers  hátvédje volt, és a legmenőbb szcientológus celeb volt akkortájt. John boldogan elfogadta az ajánlatunkat. A második reklámban egy ismeretlen táncosra osztottuk a dianetika népszerűsítését, a harmadiknak pedig újraélesztettük a maratonfutós reklámot – azt az eredeti verziót, amit Hubbard annak idején újraírt.

Felmentünk Lonnal San Franciscóba, és fölvettük Brodie jelenetét az üres Candlestick Park stadionban. John nagyon jó benyomást tett rám; az egyik bérelt autóban sorra vettük az elért sikereit, amíg a lista mindkettőnknek meg nem felelt, majd újra és újra átdrilleztük, hogy mindenre emlékezzen. Néhány felvétel után már simán ment neki minden, és remekül mutatott a filmen.

A John Brodie-reklám:

 

A második reklámunk kudarcba fulladt. A Flashdance épp akkor ment a mozikban, és Lonnak az az ötlete támadt, hogy ebben az önvallomásban meg kéne mutatni ezt a fajta táncélményt is. Az elképzelés szerint a film egy táncpróbaként indul, ami aztán átfordul egy valós előadásba, tarka táncosruhákkal és villódzó fényekkel. Ki is béreltünk egy nagy filmstúdiót Hollywoodban, ahol mindezt felvehettük. A breaktánc akkoriban élte fénykorát, ezért a záró mozdulatsor is egy floorrock break-elem lett volna, de a táncos nem tudta folyékonyan megcsinálni, úgyhogy elég bénán nézett ki. Julia, aki a de facto főnököm volt az ASI-nál, szintén kint volt a forgatáson, és hamarosan kész idegroncs lett – ő is látta, hogy nem túl rózsás a helyzet. Lon számtalanszor újra vette a jelenetet – végül azt mondta, hogy „majd megoldja a vágásnál”. Később megtudtam, hogy ez egy rendezői kifejezés arra, hogy „szar ez úgy ahogy van, és nem is lehet vele mit csinálni”. Ez a reklám végül a kukában kötött ki.

A harmadik, maratonfutós klipet a Griffith Parkban forgattuk le, méghozzá egy igazi maraton kellős közepén. Teljes mértékben gerilla hadművelet volt, semmiféle forgatási engedéllyel nem rendelkeztünk. A követő felvételt egy mozgó autó hátuljából készítettük, az összes többi spontán módon készült; éppen ezért a végeredmény egész tűrhető lett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jeff, Julia és Lon Tinney forgatás közben a Griffith parkban

Így két további reklámot dobhattunk be a kalapba. Kijátszottuk őket egymás ellen, és figyeltük, hogyan alakulnak az eladások. A leghatékonyabbnak a John Brodie-féle reklám bizonyult, amit aztán még jópár évig műsoron tartottunk – egészen addig, míg egy, a vezetőséggel való nézeteltérése miatt John el nem hagyta a szcientológiát.

Mindeközben folyamatosan fejlesztettem az egységemet. Jónéhány irodaváltás után végül a főépület második emeletén, a délnyugati szárnyban fekvő, sokatmondóan „sarokirodának” becézett hivatali helyiségben kötöttünk ki. Két hatalmas szoba állt rendelkezésünkre, úgyhogy helyünk volt bőven. Nancy lett a „szervezőtisztem”, ő intézte a különféle belső feladatokat, mint a munkaerő-kezelés, képzés, pénzügyek, stb.

A közönségkapcsolatot a kampány kulcsfontosságú elemének tartottam, így kaptam egy PR-tisztet, Joanne Milant. Joann egy sápadt, cingár, ideges természetű nő volt, viszont jól vágott az esze, és különös érzéke volt a sajtóügynökségi munkához. Gyakran ötlöttünk ki együtt különféle sajtómegjelenési ötleteket, amiket aztán fölterjesztettünk az „LRH PR Irodánál”, hogy szervezzék le a cikkek és interjúk megjelentetését. Az LRH PR Iroda intézte Hubbard közkapcsolatait, szerte az egész világon voltak képviseleteik. A központjuk LA-ben volt. Egyszer szóvá tettem, hogy Hubbard PR egységének a legfontosabb dolga az kéne legyen, feljuttassa Hubbard könyveit a bestseller-listákra, mire hamarosan azon kaptam magunkat, hogy gyakorlatilag Joanne és én futtatjuk a PR-Irodát. Még további embereket is vettünk fel oda, akik kezelték a telefonokat és leszervezték különböző szcientológus hírességekkel kapcsolatos cikkek és interjúk megjelentetését. Hamarosan heti több száz dianetikával kapcsolatos cikk jelent meg az újságokban. Joann és én megírtuk őket, a PR Iroda pedig elintézte, hogy megjelenjenek. A kedvencem a „repülő nagymama” története volt: ez a hölgy 82 évesen „meggyógyította a köszvényét” a dianetika segítségével, és ő lett a legidősebb amerikai állampolgár, aki letette a repülővizsgát. Az emberek imádták ezt a sztorit.

Az LRH PR Iroda szerződtetett egy kis PR céget is, a Dateline Communicatons-t, amit Bill és Bev Widder vezetett. Bill régi motoros volt a szakmájában, egy álom volt vele dolgozni. Mindig előállt valami remek ötlettel, ha a terjesztésről volt szó. Nem volt szcientológus, de szeretett velünk dolgozni. Még Hubbarddal is találkozott az ’50-es évek elején.

A piackutatóm egy Joanne Hawkins nevű fiatal nő volt. Nem fűztek össze rokoni szálak minket, és mindig jót nevettünk, amikor megkérdezték tőle, hogy „Ó, te vagy Jeff felesége?” ő széles vigyorral azt  felelte, hogy „Nem, ő az apukám!”. Elég fiatal volt hozzá, hogy ez akár igaz is lehessen. Még évekkel ezután is, mikor már nem dolgoztunk együtt, én „lányom”-nak hívtam, ő pedig „apu”-nak szólított engem. Amikor csatlakozott az egységünkhöz, mondtam neki, hogy már van egy Joann-nünk, úgyhogy válasszon magának egy másik nevet. Valamennyire komolyan is gondoltam a dolgot – elég zavaró tud lenni, ha egy kis irodában két embernek egyforma neve van. Azt mondta, hogy régebben Josie-nak becézték, úgyhogy innentől Josie lett nálunk is. Linda Sukkestad, aki a kezdetektől velünk volt mint kérdezőbiztos, Josie alatt dolgozott.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A "lányom" - Josie Hawkins

Aztán egy kanadai házaspár is csatlakozott hozzánk, Phil és Diane Anderson. Phil nagy dumás volt, és kissé vásott is - rákaptunk, hogy „Eddie Haskell”-nek hívjuk, a „Bízd csak az öcskösre” TV-sorozat okostónija után. A felesége egy nagyon kedves és értelmes nő volt, korábban balerina volt. Phil lett a „projekt menedzserem” (ő végezte az eladási és terjesztési teendőket), Diane pedig pénzügyesként dolgozott Nancy alatt.

És ott volt az iroda macskája. Nancy egyszer talált egy fülig sáros kiscicát a Komplexum alagsorában; megmosdatta, és úgy döntött, hogy örökbe fogadja. Nuginak nevezte el a nugátszínű bundája után. Nugi aztán a szórakozás kimeríthetetlen tárháza lett; azt gondolhatta magáról, hogy ő egy kutya, mert akár 15-20 percet is képes volt visszahozóst játszani velem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nugi, az iroda macskája

Voltak még páran, akik jöttek és mentek, de a csapat állandó magja ez volt a hosszú évek alatt. Később felvettem még két tervezőt és egy médiaigazgatót is – mindegyikük szcientológus volt, de nem Sea Orgosok. Értették a dolgukat, és rendes fizetést is kaptak. Az egység létszáma többnyire 10-11 fő körül mozgott.

Ám a befolyásunk ennél jóval nagyobb volt. Joanne Milan az LRH PR Irodánál mintegy féltucatnyi ember munkáját koordinálta, ők teljes munkaidőben gyártották a Dianetikával kapcsolatos cikkeket és könyvinterjúkat. Még Bill és Bev Widdernek is ő adta ki a cselekvési tervet. Phil a Bridge Publications terjesztési részlegét irányította. Josie a kérdezőbiztosok egy országos kiterjedésű ad hoc hálózatát hozta létre, jómagam pedig egy többszáz fős médiacéget, az Ed Libov & Associates munkáját irányítottam. Tehát valójában emberek százainak munkáját felügyeltük, akik többezer könyvesbolttal, TV- és rádióadókkal, magazinokkal és napilapokkal álltak kapcsolatban, szerte az egész országban. Egyszóval jó nagy szervezetté nőttük ki magunkat.

Nancy kidolgozott egy eladásokon alapuló bónuszrendszert, amit jóvá is hagytak. Ezáltal egy kis extra dohányhoz juthattunk, amit félreraktunk, és hamarosan vehettünk magunknak egy öreg Hondát 2000 dollárért. Ez nagyban megkönnyítette a városban való közlekedést. Sosem fordítottam túl sok energiát a szervezésre – legalábbis nem azzal a fajta megszállott buzgalommal, ami a legtöbb szcientológus vezetőt jellemezte. Ők ha indítottak egy új tevékenységet, akkor többnyire készítettek egy óriási terjedelmű projekttervet, amiben kínos részletességgel körülírták az elvégzendő feladatokat. A projekt megvalósításánál aztán ezt a tervet az utolsó betűig be kellett tartani. Én ezt több okból is hatalmas időpocsékolásnak tartottam: az ember nem tudhatja, hogy mibe fut majd bele, úgyhogy ha sikert akar elérni, akkor minél rugalmasabbnak kell lennie. Olyan ez, mint a háború – ahogy mondani szokták, a háborúban mindig a haditerv az első áldozat. Az ember egyszerűen nem vésheti kőbe a terveit a kezdet kezdetén arra számítva, hogy előre felkészült minden eshetőségre. Ez a fajta merevség csak korlátoltsághoz vezet. Emlékszem, egyszer valaki a Commodore Hírvivői közül írt nekünk egy levelet, hogy küldjük el a „programunk egy másolatát”. Nancy gyorsan összecsapott és elküldött nekik valamit, aminek vajmi kevés köze volt a valódi, egy csomó improvizálással és próbálgatással tarkított tevékenységünkhöz.

A másik ilyen dolog a „szervezési táblák” voltak. Hubbardnak mániája volt mindenféle kusza szervezeti diagramot rajzolgatni majd kijelenteni, hogy az adott területen mekkora áttörést értek el. Ezzel úgy állította be ezeket a diagramokat, mint egy csodatévő eszközt, a kulcsot a biztos sikerhez. Ennek eredményeképpen a szcientológiai vezetők órákat görnyedeztek az efféle ábrák fölött, és ők is buzgón gyártották a színes vonalakkal és dymoszalagokkal telezsúfolt műanyag táblákat. Nekem erre nem volt időm – az egységemben mindenki tudta a dolgát, és azt is, hogy kinek felelnek, úgyhogy elég lazán kezelhettem ezt a kérdést.

De a „Bolygószintű Terjesztési Org” eszméje, ami majd összefogja az Egyház összes marketingosztályát, sosem halt meg. Még 1981-ben Hubbard írt ez ügyben a CMO International parancsnokának, és ez az utasítás azóta is megvalósításra várt. 1983-ban tettek egy kísérletet a marketingegységek egy tető alá hozására, de a vállalkozás nem volt hosszú életű. Nekem a magam részéről megvoltak a határozott elképzeléseim a Dianetika-kampány lebonyolítására, és nem hagytam volna, hogy bárki beleszóljon az egységem munkájába. Emiatt aztán rendre összeakasztottam a bajuszt az összes „Bolygószintű Terjesztési Org parancsnokkal (angol rövidítése: CO PDO)”, akik mindenféle tudás vagy tapasztalat nélkül próbáltak nekem vagy a csapatomnak parancsolgatni.

A sikereinkkel és a támogatással a hátunk mögött igazán nem volt nehéz semlegesíteni ezeket a zavaró tényezőket. Egy alkalommal egy Mike Eves nevű túlbuzgó CO PDO elérte, hogy „eltávolítsanak a posztomról”. Dühömben elmentem Foster Tompkins barátomhoz, aki akkor az egyház számítógépes rendszerét, az INCOMM-ot felügyelte, és tajtékozva meséltem el a történteket. Foster lehűtötte a haragomat, és kiötöltünk egy tervet. Beültetett az INCOMM egyik eldugott szobájába egy számítógép és egy telefon mellé; ez lett az én titkos főhadiszállásom, innen továbbra is irányíthattam a csapatomat. Rögtön küldtem is egy jelentést Marc Yagernek, a CMO Int parancsnokának, és pár napon belül visszahelyeztek a posztomra. Ez az incidens gyakorlatilag semminemű fennakadást nem okozott a munkánkban.

Az ASI-s barátaimon keresztül megtudtam, hogy Hubbard nagyon elégedett a kampánnyal, 1983. végén ezt írta:

„Nagy dicséretben részesítek minden dolgozót, akinek a promóció, kereskedelem és marketing területén végzett munkája sikerre vitte az országos dianetika kampányt. Ezek az emberek erőfeszítései révén a Dianetika: A Mentális Egészség Modern Tudománya eladásai 33 éve nem látott szintet értek el. Ez hatalmas eredmény. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a folyamat a jövőben is folytatódni fog, és együtt elérjük célunkat, a clear bolygót.”

1984-re a számítógépes animáció lett a sláger a Los Angelesi filmiparban, így engem is érdekelni kezdett a téma. 1982-ben megjelent a mozikban a Tron, és mindenki a technológiában rejlő lehetőségeket fontolgatta. Az az ötletem támadt, hogy kéne csinálni egy ilyen animációt a dianetikának, benne egy kitörő vulkánnal. Meg is kaptam rá a felhatalmazást, és nekiláttunk a munkának az egyik legelső ezzel foglalkozó céggel. Volt nekik egy eredeti Cray munkaállomásuk; egy egész szobát betöltött, és úgy nézett ki, mint a reptéri terminálokon levő nagy körkörös padok. A gép kiszolgáló személyzete egy külön embertípus volt: öltönyös, gondosan borotvált fejű fickók fekete, gumitalpú cipőben. Ezzel szemben akik a grafikát csinálták, mindig skótkockás flanelinget hordtak, és nagy, borzas szakálluk volt. Maga a klip elég szimpla volt: a kamera egy labirintusban bolyong, majd hirtelen kiemelkedik, és ráközelít egy kitörő vulkánra, ami átalakul egy Dianetika könyvvé. Kb. olyan szintű volt, amit ma egy középiskolás egy óra alatt megcsinálna a laptopján, de akkoriban ez még nagyon nagy szám volt. A tervezés, programozás és renderelés nyolc hetet vett igénybe. Az eredmény a kor színvonalához képest lenyűgöző lett, óriási érdeklődést váltott ki mindenfelé.

Lassacskán kitapasztaltuk a könyvpiac bioritmusát is. Az eladások mindig karácsonykor tetőztek, de rájöttem, hogy egy reklámlökettel januárban még feljebb lehet tornázni a számokat: a reklámok az év elején olcsóbbak, viszont a bolti forgalom egy darabig még ugyanolyan élénk. A tavasz mindig gyengülést hozott, de a nyáron a vakációzó olvasóközönség helyrebillentette a mérleget. Az új kiadványok ősszel jelentek meg, és az eladások az év vége felé jelentősen megugrottak. Azt is kitanultam, hogy mi a leghatékonyabb módja a TV-reklámok használatának: négy hét sugárzás, majd három hét szünet. Ha az eladások meginognának, akkor plusz egy löket.

A kampány hatása nemsokára az egyház statisztikáiban is nyilvánvalóan megmutatkozott. A bevételeink az egész USÁ-ban meredeken megindultak fölfelé. Az egyik kampányfogásunk a „További Információ Kártya”, azaz a TIK volt (a szcientológiában mindenhez szükségszerűen tartozik egy mozaikszó is). Ezeket a kártyákat belecsúsztattuk a Dianetika könyvekbe, és aki tovább érdeklődött a téma iránt, az visszaküldte nekünk. Úgy számolgattam, hogy az olvasók kb. öt százaléka küldi vissza a kártyát. Ez elsőre elég alacsony aránynak tűnik, de heti 10-15.000 könyvvel számolva ez 500-750 kártyát jelent hetente – azaz ennyi ember dönt úgy, hogy beleássa magát a témába. A kártyákat a legközelebbi orgba küldték be, ők vették fel a kapcsolatot az érdeklődőkkel. Jónéhány orgból jelezték nekem vissza, hogy ez lett a szervezet fő tagtoborzó forrása.

Ezzel a ténnyel egyébként a vezetőség is tisztában volt. Egyszer beszélgettem Mark Ingberrel, aki akkoriban a CMO felügyelőbizottságának volt a tagja, ő felügyelte a Sea Org pénztartalékait. Megkérdeztem tőle, hogy lenne-e mód a reklámozási keret emelésére. Ő bizalmaskodón hozzám hajolt, és ennyit mondott:

- Őszintén szólva a költségvetésetek csak egy csepp a tengerben. Ez a kampány egy rakás pénzt hoz nekünk a konyhára.

Szóval az egységünk jócskán védve volt, és úgy vezethettük a kampányt, ahogy mi jónak láttuk. Még az 1985-ös Portlandi Kereszteshadjáraton sem kellett részt vennünk, amikor pedig a teljes szcientológia mozgalom ki lett rendelve Portland utcáira. Egy volt szcientológus, Julie Christofferson beperelte csalásért a Szcientológia Egyházat, és 39 millió dollár kártérítést ítéltek meg neki, ebből 20 milliót személyesen Hubbardtól. David Miscavige, hogy kezelje ezt a „zavart”, gyakorlatilag az összes szcientológust mozgósította, repülő- és buszjáratokat szervezett Portland-be egy nagyszabású „Kereszteshadjáratra a Vallásszabadságért”. A PAC-komplexum kongott az ürességtől: minden nélkülözhető munkatársat felküldtek, még az RPF-eseket is. Csak annyian maradtak, hogy a szolgáltatásokat és a képzéseket továbbra is igénybe lehessen venni (elvégre a pénz az pénz). Mi 1986-ban kaptuk meg a lehetőséget a menetelésre, amikor a Wollersheim-per bírósági tárgyalása Los Angelesbe költözött. Akkor pár órára kimentünk a bíróság belvárosi épülete elé „harcolni a vallási szabadságjogokért”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nancy a Los Angeles-i "kereszteshadjáraton a vallásszabadságért"

Nancy kb. egy évre elhagyta az egységet, ő lett az Egyház nemzetközi marketingvezetője. A nemzetközi ügyvezető igazgató alatt dolgozott az Nemzetközi Bázison Hemet közelében. Emiatt elég ritkán láthattuk egymást, de minthogy jogosult voltam bemenni a bázisra, néha felautóztam hozzá egy hétvégére, és kicsit elbújtunk egy puccos San Diego-i szállodában.

1985-ben nagyszabású nemzetközi terjeszkedésbe kezdtünk. Len és én elutaztunk Európába a Párizsi Könyvkiállításra, és útba ejtettük a régi orgomat, a koppenhágai Szcientológia Publikációs Orgot is, ami immár a New Era Publications International (NEPI) nevet viselte. Itt megalapítottam az „Európai Stratégiai Könyvterjesztési Egységet”, ennek élére pedig Andy Kunzlit állítottam, aki a Haladó Org promóciós igazgatója volt, és már régóta vágyott egy nagy kampányban való részvételre. Itt ismerkedtem meg Michael Moatty-val, aki a NEPI könyvkereskedelmi részlegét vezette; jó barátok lettünk és azok is maradtunk sok-sok éven át.

Elutaztunk Dél-Franciaországba is, hogy meglátogassuk Len egyik régi terjesztési kapcsolatát, Oswald Boxert. Mint mondta, ő volt az, aki a háború után behozta Európába a puhafedelű könyvet. Ezt a fickót akartuk felfogadni európai terjesztési konzultánsnak. Történetesen épp Nizzában vakációzott, úgyhogy Lennek és nekem három napig állnunk kellett a francia Riviéra megpróbáltatásait. Oswald egy fantasztikus bácsika volt, és elvállalta a felkérésünket. A koppenhágai szervünk hamarosan elindították a saját kampányukat, ami az amerikai mintán alapult.

1986-ban megismerkedtem egy újabb szcientológus filmrendezővel, Mitch Briskerrel. Mitch már csinált néhány TV-reklámot, és alig várta, hogy az egyháznak dolgozhasson. Mókás és eszes fickó volt, egykettőre megtaláltuk a közös hangot. Orosz zsidó családból származott, úgyhogy megmutogatta a belváros legjobb orosz éttermeit. Volt egy közös szenvedélyünk is: az új Apple Macintosh számítógépek. Akkoriban ezek még csigalassúak voltak és apró kijelzőjük volt, mégis marha jól el lehetett velük szórakozni. Volt Mitch-nek egy mondása: „Miért foglalkozna egy teljes órát valamivel, ha ugyanazt három óra alatt megcsinálhatja egy Mac-en?”

Úgy határoztunk Mitch-csel, hogy megcsináljuk az 1982-es eredeti légikaszkadőrös reklámot, amit Hubbard visszadobott és újraírt. Megállapodtunk egy pilótával, akinek volt egy öreg duplafedeles gépe, meg béreltünk egy helikoptert. Az utolsó jelenetnél, amikor a pilóta repülés közben fogja a könyvet, a kamerát az egyik szárnyhoz rögzítettük, és érdekes módon amikor visszanéztük az anyagot, hamisítványnak tűnt: olyan volt, mintha a földön forgattuk volna le az egészet. A dolog vége az lett, hogy tényleg a földön vettük fel a jelenetet: a pilóta jobbra-balra dobálta magát, a propeller szele lobogtatta a könyv lapjait – máris valósághű volt minden.

A felvétel közben egyszercsak összeestem. Elrohantak velem az orvoshoz – pontosabban Gene Denk magánklinikájára, ahol szcientológus orvosok dolgoznak – és a vizsgálatok kimutatták, hogy összeomlott a tüdőm. Néhány hétig ágyban kellett maradnom, úgyhogy az akkori nemzetközi marketingvezető, Caroline Mustard lejött LA-be, hogy befejezze a forgatást, valamint az egység vezetésében is besegített, amíg lábadoztam. Nemsokára szépen rendbe jöttem, és visszavettem a kormánykereket.

1986 elején megrázó híreket kaptunk. Mindnyájunkat berendeltek a Hollywood Paladiumba egy „speciális eligazításra”. A megjelenés kötelező volt, még a publikoknak is részt kellett venniük az eseményen. Akármi állt is a háttérben, fontos lehetett – és komoly dolog. Arra gondoltam, talán egy újabb FBI-rajtaütésről lehet szó.

Kísérteties csendben sorjáztunk be a Palladiumba, és elfoglaltuk a helyünket. A színpadon gyorsan felállítottak egy agyoncsicsázott képet, ami egy arany hidat és egy nagy OT szimbólumot ábrázolt. A fények elhalványultak, és egy apró alak lépdelt a színpadon álló mikrofon elé.

- Üdvözlöm önöket, a nevem David Miscavige – mondta.

Miscavige kinevezte magát ceremóniamesternek, és ezt a feladatot aztán lelkiismeretesen el is látta az elkövetkezendő években. Azt hiszem, ráébredt, mekkora hatalom is rejtőzik ebben a titulusban – végtére is a ceremóniamester az, aki fölenged a színpadra, és ő is parancsol le onnan.

Beszélni kezdett Hubbard OT-kutatásairól, az OT-szintek föltérképezéséről, majd így folytatta:

- Két héttel ezelőtt LRH befejezte a feladatát. Ő most egy olyan szintre lépett az OT-kutatásban, amit el sem tudunk képzelni. Ezen a szinten az emberi test már nem más, mint csak egy akadály. Éppen ezért január 24-én, pénteken, DU után 36-ban L. Ron Hubbard elhagyta a testét (DU, azaz „Dianetika Után”, amit 1950-ben adtak ki).

Miscavige óva intett minket, hogy szomorkodjunk az eset kapcsán, ennek ellenére úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Mint a legtöbb szcientológus, én is úgy tekintettem Hubbardra, mint a barátomra és mentoromra. Még semmit sem tudtam Hubbard utolsó éveiről, az elmebajba és testi betegségekbe való lassú hanyatlásáról. Akkor úgy hittem, hogy az utolsó pillanatig élénk és határozott volt, és Miscavige elmondása szerint „önszántából” lépett a következő szintre, hogy folytathassa az „OT szintek kutatását” – amit egyfajta öngyilkosságnak is felfoghatunk.

Az esemény további részében furcsa kábulat telepedett rám. A szcientológia jogi képviselője, Earle Cooley a legapróbb részletekbe menően taglalta, mi lett LRH testének további sorsa, és többször elismételte, hogy Hubbard mindvégig tudatánál volt. Azt is mondta, hogy Hubbard teljesen bizonyos volt benne, hogy „az Egyház jó kezekben van.” Aztán Pat Broeker lépett a mikrofonhoz, ő volt Hubbard mellett az utolsó éveiben. Broeker is elszajkózta, hogy Hubbard „egyéni döntése volt”, hogy elhagyja a testét. Furcsa egy este volt, a tapsok és az üdvrivalgás nagyon zavart. Évek múltán tudtam meg, miért is tűnt furcsának az egész: azért, mert az utolsó szóig hazugság volt. Hubbard őrültként, fájdalmak közepette halt meg, ép elméjének maradékát tönkretették a drogok, miközben Broeker és Miscavige a vallása koncain marakodott. Ám akkor még semmit nem tudtam ebből, csak annyit, hogy az Öreg halott, és innentől rajtunk áll vagy bukik minden.

Megkettőztem az erőfeszítéseimet. 1986-ban elhatároztam, hogy újraindítom a Dianetika kampányt. A könyvpiac kezdett telítődni, az eladások stagnálni kezdtek. Valami újat akartam, egészen új megközelítésben. Akkoriban ismerkedtem meg egy Rick Rogers nevű szcientológussal, aki régebben a reklámszakmában tevékenykedett a Chiat Day-nél. Fölfogadtam magam mellé, és nekiláttunk egy új kampány összeállításának.

Azt szerettem volna elérni, hogy az emberek a könyv tartalma iránt kezdjenek el érdeklődni; hogy ne csak szlogenekkel és képekkel bombázzuk őket, hanem keltsük fel a kíváncsiságukat. Leskicceltem egy újsághirdetést, amin a könyv volt látható, körülötte pedig egy csomó kérdés, olyanok mint: „Miért veszti el az önbecsülését?”, „Mitől lesznek boldogtalanok az emberek?”, és így tovább. Mindegyik kérdés mellett ott volt egy oldalszám, ami azt sugallta, hogy a válasz ott van a könyv adott oldalán.

Ricknek tetszett az ötlet. – Miért nem próbáljuk meg TV-reklámként? – vetette fel. Meg is írtuk a forgatókönyvet. Már-már bárgyún egyszerű volt. Három kérdés jelent, fekete alapon fehér betűkkel. Mindegyik mellett egy oldalszám, de az nem, hogy melyik könyvből. Végül a narrátor megkérdezi: „A könyv? Dianetika, L. Ron Hubbardtól.” Ennél a pontnál megjelenik az animált vulkánkitörés, ami átalakul a Dianetika könyvvé. Olyan idiotikusan egyszerű volt, hogy azok, akiknek megmutattuk, nem értették meg. „Ez nem is TV-reklám” – mondta mindenki.

Persze azóta mindenki elsütötte már ezt a fekete alapon fehér betűt, úgyhogy manapság már elég elcsépelt, de amennyire tudom, senki más nem csinálta előttünk, mi voltunk az elsők. És az emberek akkor még egyszerűen nem értették.

- Csináljuk meg – mondtam végül Ricknek. – Nem kerül semmibe, és akkor legalább meglátjuk, mit szólnak hozzá az emberek.

Megbíztam két szcientológus zenészt, Geoff Levint és Chris Many-t, hogy csinálják meg a háttérzenét. Akkortájt hallgattam egy Tangerine Dream nevű elektronikus zenei formációt, és megmutattam Geoffnak és Chrisnek, hogy valami hasonlót szeretnék – legyen pattogós és izgalmas. Az eredmény tökéletes lett – a hallgatóban rögtön az a kérdés merült fel, hogy „ez meg mi?”

Narrátornak egy Gerg Burson nevű nagyon tehetséges hangszínészt választottam. Mikor megkérdezte, milyen hangot szeretnék, azt mondtam: „olyan legyen, mint Isten hangja”. Erre olyan James Earl Jones-féle basszust dörgött a mikrofonba, ami csak úgy dagadozott az erőtől.

A kész klip pont olyan lett, amilyent akartam: sötét, izgalmas, rejtélyes. Szinte világított a ’80-as évek közepén futó színes-szagos cukormázas reklámok között. Minimalista és lebilincselő volt, és amikor megmutattam a vezetőségnek, végre megértették a dolgot: ez biztosan felkelti az emberek figyelmét.

1986-ban még egy kapcsolatot kiépítettem, mégpedig egy Jan Gildersleeve nevű szcientológussal, aki egy professzionális médiavásárló volt. Rengeteget dolgozott Ron Popiel-nek, a „Ronco” teleshop-mágusának, és hatalmas tudással rendelkezett a közvetlen fogyasztói reakción alapuló reklámozás területén. Elmondtam neki a médiacégünkkel kapcsolatos problémámat: ők csak gépiesen a GRP-re mennek, míg én inkább szűk célcsoportokat szeretnék elérni egy specifikus programozással. Rögtön értette a helyzetet. A Libovékkal való néhány tárgyalás után azt javasolta, hogy médiacéget kéne váltanunk, amit meg is tettünk: szerződést kötöttünk az International Communications Group-pal, azaz az ICG-vel. Jan nekilátott összeállítani azt a médiacsomagot, amire mindig vágytam.

A kampány 1982-es kezdete óta csak úgynevezett „spot-buy”-t csináltunk, azaz mindig csak egy kisebb földrajzi területre koncentráltunk, és egyszerre 10-20 városban reklámoztunk, vagyis igazi országos kampánnyal még sosem próbálkoztunk. Egyik nap Jan információkkal szolgált egy újfajta televízióról, ami érdekes lehet számunkra: a kábeltévéről. Persze a kábel  bizonyos fokig egyidős a televíziózással, de az 1984-es szabályozáscsökkentés lehetővé tette a kiterjedt hírközlési kábelhálózatok létrejöttét, és jónéhány nagy médiavállalat beleugrott az üzletbe.

- Egyelőre nagyon olcsó – magyarázta Jan –, mert a Nielsen még nem elemezte ki, és senki sem tudja, milyen számokat fog hozni, de a kábel TV-t nézők demográfiája pont egybevág a mi céldemográfiánkkal: fiatal, iskolázott, többségében férfi. És ez ráadásul országos.

Megnéztem a programozást és a demográfiát, és tényleg hajszálpontosan olyan volt, ami nekünk kellett.

- Vágjunk bele – mondtam.

- Csináljak egy pilot-ot? – kérdezte.

- Nem, élesben megyünk. Költs el mindent, amink csak van.

Hazárdjáték volt, de nem volt túl nagy a kockázat. Az elemzés szerint tökéletes volt, és tudtam, hogy ilyen lehetőség egyszer adatik az életben. Fél, de legfeljebb egy éven belül a kábel elérhetetlenül drága lesz, de ha most cselekszünk, olcsón megúszhatjuk. Összeszedtem az összes reklámunkat, beleértve az új „kérdezőst” is. Mindent beleadunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az Amerikai Könyvterjesztők Szövetségének (ABA) vásárán: Jan Gildersleeve, Caroline Mustard, Michel Moatty, Foster Tompkins - elöl Jeff.

És bejött. A júniusi kezdés utáni perctől kezdve az eladásaink megsokszorozódtak. Egyszerűen nem hittem a számoknak, és azok csak kúsztak fölfelé. Négy év tapasztalata, négyévnyi próbálkozás és kudarc most busásan megtérült. A Dianetika egyszercsak megjelent minden nagyobb bestseller-listán, és 1986. augusztusában fölkerült a New York Times Bestseller Listájára, minden listák ősatyjára; és több mint egy évig rajta is maradt.

Látván a Dianetika sikereit, a nemzetközi vezetőség ugyanezt szerette volna a szcientológiával kapcsolatban. Egy olyan nagyszabású kampányt akartak, ami kezeli a szcientológiával kapcsolatos „Fekete PR-t” (negatív sajtót), és egyben jó benyomást tesz az emberekre is. Az a döntés született, hogy egy Jack Trout nevű New York-i reklámossal csináltatják meg a kampányt. Azért őrá esett a választás, mert Hubbard elismerően beszélt róla és partneréről, Al Ries-ről, amikor a ’70-es évek végén kiadtak egy füzetet a „pozicionálással” kapcsolatban. Hubbardnak nagyon tetszett az ötlet – egyszerű volt és manipulatív. Hamarosan egy belső irányelvben utasította az összes munkatársat a füzet elolvasására, valamint hozzátette a saját gondolatait is. Hubbard szerint mindössze annyit kell tenni, hogy magadat valami jó mellé (mint például egy angyal) kell „pozicionálni”, az ellenségedet pedig valami rossz mellé, mint egy ördög (vagy terrorista), és az emberek téged szeretni fognak, az ellenfeledet pedig utálni. Más szóval nem a tények fontosak, hanem az imázs és a manipuláció. Trout és Ries kibővítették a füzetüket, és 1981-ben könyvként kiadták „Pozícionálás: A Harc az Elmédért” címmel.

Egyszóval nem volt meglepő, hogy amikor egy külsős konzultánst kellett keresni, a vezetőségnek rögtön Jack Trout neve ugrott be.

Mivel én számítottam az Egyház lefőbb marketingesének, Caroline Mustard mellett engem is felkértek, hogy segítsek az üzlet nyélbe ütésében. Caroline és én elrepültünk tehát New Yorkba Greg Wilhere társaságában, aki az RTC főfelügyelője volt. Évek óta ismertem Greget, és nagyon tiszteltem laza, barátságos modoráért és szakértelméért. Bejelentkeztünk egy órára az egyik reptéri hotelbe, hogy lezuhanyozzunk és felfrissüljünk, aztán helikopterrel elmentünk Manhattan-be. Az Egyház ezúttal kinyitotta a pénztárcáját. Trouttal az irodájában találkoztunk, és pár óra alatt bemutattuk neki a szcientológiát, és hogy mit szeretnénk elérni. Irdatlan mennyiségű olvasnivalót vittünk neki a témáról.

Trout elvállalta a munkát, de volt néhány kikötése. Az egyik az volt, hogy senki sem láthatja a félkész előterjesztését; nem akarta, hogy bárki is ellenőrizze vagy megkérdőjelezze a munkáját. Mint mondta, három hónap felkészülési időre lesz szüksége, csak ezután fogja átadni az anyagot, méghozzá a teljes egyházi hierarchiának; semmi előzetes belenézés. Elfogadtuk a feltételeit.

A három hónap lassan letelt, mindenki egyre izgatottabban várta a fejleményeket. Elvégre nem más dolgozik a kampányon, mint a nagy Jack Trout, aki még Hubbard jóváhagyását is megszerezte!

Mikor eljött a várva-várt nap, egy óriási marketing konferenciát rendeztek az egyik vermonti hotelben, nem messze a komplexumtól. Az összes szcientológiai felsővezető buszra szállt, és elutazott a nagy eseményre. A terem zsúfolásig volt mindenféle fejessel és marketingesekkel. Trout díszvendégként volt jelen, és egy rövid bevezető után belekezdett a mondókájába.

- Brutálisan őszinték voltunk – nyilatkozta később Trout a Time Magazinnak.

Azt javasolta, hogy az általa kidolgozott kampány szerint az Egyház határolódjon el a vitáktól, és inkább fókuszáljon az eredményekre. Bemutatott néhány reklámszlogent, amikben kidomborította azokat a jótékony hatásokat, amikben az emberek a szcientológia által részesülnek. A legnagyobb felhördülés akkor jött, mikor azt javasolta, hogy fel kellene hagyni a szcientológia egyházként való reklámozásával, és ehelyett úgy kéne bemutatni, mint egy önsegítő módszert.

A beszédje végén megkapta a neki járó udvariassági tapsot, majd úgy eldobták, mint egy forró engramot. Így ért véget Jack Trout szcientológia kampánya – soha többé nem került szóba.

A Dianetika mindeközben tovább folytatta a diadalmenetét. Úgy robogtunk be a karácsonyi vásárlási időszakba, mint egy tehervonat, minden egyes héten több mint 30000 példány kelt el. Valóságos csoda volt. Az orgok nyüzsögtek az új tagoktól és érdeklődőktől. Úgy tűnt, a győzelem küszöbén állunk: a szcientológia kezdett mainstream irányzattá válni.

Ahogy visszatekintettem az elmúlt négy évre, eszembe jutott a kampány indításakor érzett félelmem, amikor felfedeztem, hogy minden egyes kampányfőnök szomorú véget ért: nemszeméllyé nyilvánították, leváltották vagy feketelistára tették őket. Úgy tűnt, nemcsak megtörtem ezt az átkot, hanem elértem mindazokat a sikereket is, amiért ők is dolgoztak. Bizakodva tekintettem a jövőre.

Fogalmam sem volt róla, hogy egy golyó már útban van a fejem felé.

És ezúttal esélyem sincs rá, hogy kikerüljem.

A bejegyzés trackback címe:

https://objektivszcn.blog.hu/api/trackback/id/tr36854826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dr. Kix 2009.01.03. 12:14:21

A fejezet címe: "Végre sínen vagyunk"

és az utolsó 2 mondat: "Fogalmam sem volt róla, hogy egy golyó már útban van a fejem felé.És ezúttal esélyem sincs rá, hogy kikerüljem."

Valahogy József Attilát juttatta eszembe: Sínen vagyunk, mint József Attila...

Várjuk a folytatást! :)

Valerijov 2009.01.03. 12:33:32

ez a "dianetika után" időszámítás félelmetes. a keresztény időszámítást analogizálni egy fostalicska könyvre. nem is tudom, ez ijesztőbb-e vagy hogy hubi halálát önszántából elkövetett esetnek állítják be.

Guten Morgen! 2009.01.03. 21:12:38

Hubi önszántából dobta el a testét egy elefánt kinyírására is elegendő Vistaril segítségével!

Guten Morgen! 2009.01.04. 08:53:35

A csörcs megoldotta Travi egy OT problémáját!

Wiggin 2009.01.04. 10:17:16

Mindenesetre elegánsabb megoldás, mint a keresztre feszítés :)

sertésmájkrém 2009.01.04. 10:58:30

Szuper kis sikertörténet, de egy kicsit olyan mintha egy tömeggyilkos áradozna arról, milyen sikeresen gyűjtötte be az embereket a koncentrációs táborba.

Az egész eredményével nem törődik, nemtom eszébe se jut, hogy ő futtatta fel ezt a szennyházat?

sertésmájkrém 2009.01.04. 18:05:23

Na ennek sem fognak örülni ezek a rohadt köcsögök:

velvet.hu/celeb/jett090104/

Guten Morgen! 2009.01.05. 13:24:41

De hát együtt örülhetsz vele, amikor elmondja, hogy sikerült hamisítás nélkül megtöbbszörözni a dianetika eladásokat, hát nem lehet nem együtt örülni vele, önkéntelenül is tapsra áll az ember keze tőle!

ThufirHawat 2009.01.05. 13:29:06

Ügyes ez a faszi, az kétségtelen. Kár, hogy nem valami normálisabb célért küzdött ennyit.

De ezek a fejek a fotókon! LOL! Mintha a szüleim tinifotóit nézném... :))

Gatto Negro (törölt) 2009.01.10. 22:03:55

Ez a Trout nevű fazon talán megmenthette volna őket, de annyira el voltak telve maguktól, hogy elutasították az egyetlen lehetőséget ami a szekták közül kiemelhette volna őket. Sose fogjuk megtudni, milyen lett volna a szcientológia, ha elfogadják és megvalósítják Trout javaslatait.