EGY FONTOS JELENTÉS
Mikor a Kontinentális Összekötő Irodánál dolgoztam, betévedtem az irodámmal szemközti szobába, ami zsúfolásig volt iratrendező szekrényekkel. Ezek tömve voltak a Nyugat-USA orgjaiból felküldött jelentésekkel. Kíváncsiságból keresgélni kezdtem a St. Louis-ból érkezett jelentések között, és a kezembe akadt egy, ami arról a Ronról szólt, aki engem is beszervezett.
A jelentésben az állt, hogy Ron annyira elmaradt a lakbérrel, hogy kénytelen volt egy számítástechnikai boltban munkát vállalni. Mary, az előző főnököm, lényegében a személyzeti tiszt utánament, és visszaparancsolta az orghoz, teljes munkaidőre. Aztán tető alá hozott egy megállapodást a főbérlővel, hogy háztáji munkákkal, pl. csatornatisztítással dolgozza le a lakbérét.
A történet iróniája mélyen megindított. Ron volt az, aki megmutatta nekem a szcientológiát, ő győzött meg arról, hogy a szcientológia maga a csoda. Most pedig itt van ugyanaz az ember, az, akiről azt hittem, a szcientológia által dagad az erőtől, és ez az ember, akit őszintén csodáltam, képtelen fizetni a lakbérét, és csatornát kell pucolnia annak fejében.
Tisztában voltam vele, hogy az egyház munkatársai nehezen fizetik ki a számláikat, de Ron esetét nem tudtam kiverni a fejemből. Ismertem őt, hisz ő toborzott annak idején. Hittem benne, lenyűgözött engem.
AMIKOR ELHATÁROZTAM, HOGY LELÉPEK
Nem tudom pontosan, mikor határoztam el, hogy elhagyom a Sea Orgot. Szeretnék visszaemlékezni arra a bizonyos pillanatra, de nem. Arra emlékszem, lélekben még mindig szcientológus voltam. Hittem abban, hogy a szcientológia működik és abban is, hogy ez az emberiség egyetlen reménye. De ennek ellenére ott akartam hagyni azt a csoportot, amelyik a szcientológia terjesztésén dolgozik. Részben az is motivált, hogy egyszerűen teljesen kimerített az, hogy ennyit kellett dolgoznom – soha nem volt egyetlen szabadnapom sem, soha nem maradt semmi időm a nap végére. Másrészt viszont gyávaság is éreztem azt, hogy meglépek egy ilyen nemes célokért küzdő csapatból. Viszont ott volt benne az a rossz érzés is, hogy senkin nem segítettem az áldozatvállalásommal. Az egész fabatkát sem ért.
Emlékszem arra, hogy így gondolkodtam: – A Sea Org nem csinál semmit, senkin sem segítenek. A Sea Org már az 1950-es évek óta létezik, de a legtöbb ember még csak nem is hallott a szcientológiáról. Miféle előrehaladás ez? A szervezeten belül is kaotikus állapotok uralkodnak. Valami nagyon probléma lehet is. NAGY PROBLÉMA. Nem tudtam, hogy mi lehet az, nem voltam elég okos még ahhoz, hogy rájöjjek. De a tény tény maradt – a Sea Org mélyen az elvárásaim alatt teljesített, egyáltalán nem nyűgözött le. El akartam menni; el kellett mennem, hogy legyen elég időm ezt végiggondolni. Elmegyek valahova dolgozni, majd kifizetem a Sea Orgnak az itt elvégzett tanfolyamok árát, utána pedig sima publik szcientológusként tudok előre haladni a szcientológiában. Azután egy nap talán újra csatlakozok majd a Sea Orghoz, amikor már nagyobb lesz a tárgyi tudásom és jobban kézben tudom tartani a dolgokat – amikor már képes leszek helyrepofozni a Sea Orgot és megmenteni a világot.
Egyből a mélyvízbe dobtak. Lövésem se volt, hogy vigyem véghez a mások által elém tűzött célokat. Vezető pozícióba kerültem, de fogalmam sem volt, hogy mi a dolgom. Lázas vágy élt bennem, hogy tanulhassak, de nem tanítottak. Nem tudtam, mit csináljak, és megviselt a gondolat, hogy a kezem alatt dolgozók teljesítménye alapján leszek megjutalmazva vagy megbüntetve. Ez így is van rendjén, irányítanom kell az embereimet. De az emberek, akiket alám osztottak be, sok év tapasztalatával rendelkeztek, míg én nem rendelkeztem semmilyen tapasztalattal. Értem ezalatt azt, hogy írom nekik ezeket a telexeket, ők meg nem értik, hogy mi a fenét akarok. Igazság szerint többször is kínos helyzetbe hoztam magam ezekkel. L. Ron Hubbard írásainak arra kellene felkészíteniük, hogy bármilyen szituációt kezelni tudjak – de ezek az írások inkább általánosságban vonatkoznak a szituációkra, és ritkán mennek bele a részletekbe, konkrétumokba, pedig nekem erre lett volna szükségem. A menedzsmentemnek okosabbnak kellett volna lennie nálam, de mennyire lehetnek egyáltalán okosak, ha kineveznek engem egy olyan vezetői posztra, amihez nincs meg a megfelelő tapasztalatom, és fogalmam sincs róla, hogyan irányítsam az embereimet? Tulajdonképpen inkompetensnek vélem őket, amiért kineveztek, mert én legalább tudtam magamról, hogy nem értek hozzá, és ha valamennyire is értették volna a dolgukat, ezt nekik is be kellett volna látniuk.
Tudtam, hogy erőt kell vagyok magamon ahhoz, hogy felálljak az asztaltól, lesétáljak a hallba, hogy megkeressem a megfelelő munkatársam és közöljem vele, hogy el akarok menni. Gyávának éreztem magam amiatt, hogy el akarok menni, de ott munkált bennem az is, hogy az eltávozáshoz is bátorság kell. Az egyház irányelvei, szervezeti kultúrája és szabályai enyhén szólva is elég megterhelővé tették ezt a folyamatot. Tudtam, hogy a szcientológus kollégáim nem fogják hagyni, hogy csendben elhagyjam a terepet. Nem tudtam, próbálni fognak-e majd fizikálisan visszatartani, de azt tudtam, így vagy úgy, de konfliktusba fogok keveredni velük. Még akkor is, ha ez csak azt jelentené, hogy kellemetlen módon csoportosan az utamat állják, vagy éppen csak megállítanak, hogy ugyan beszéljük már meg. Különben is, ha valaki csak úgy kisétál az egyházból, anélkül, hogy végigjárná a szabályokban lefektetett utat, elnyomó cselekedetet követ el a HCO-iránylevél (a szcientológia adminisztratív módszereit taglaló kiadványtípus), ELNYOMÓ CSELEKDETEK, A SZCIENTOLÓGIA ÉS A SZCIENTOLÓGUSOK ELNYOMÁSA szerint.
Ha valakit elnyomó cselekedet vádjában találnak bűnösnek, megszakítanak vele
Hajlandó voltam a megfelelő eljárásmód követésére, de azt már nem tudtam, hogy az hogy is néz ki. Annyit tudtam, hogy így vagy úgy, de hamarosan el fogok menni.
FELMONDÁS
Az első lépésem az lesz, hogy megmondom Claire-nek: elmegyek. Claire volt az az idős hölgy, akivel múltkor üvöltözött és akit megalázott az a 12 éves lány. Gyengének és alázatosnak gondoltam őt, ha ennyire tiszteletlenül bánhatnak vele, ezért nem is igényelt különösebb elszántságot részemről megmondani neki, hogy el akarok menni a Sea Orgból. Az ellenben kifejezetten aggasztott, hogy mi lesz akkor, amikor majd elmondja a feletteseinek.
A postázó szobában találtam rá. Tökéletes volt helyszínnek, mert annyira félreeső helyen volt.
– Beszélnünk kell – mondtam neki.
– Oké – válaszolta mosolyogva.
Mondani kezdtem neki a mondandóm, hogy a Sea Org-beli életem nem egészen úgy sikerült, ahogy szerettem volna, ezért szeretnék kiszállni. – Nem ismerem az ilyenkor szokásos eljárásmódot, de akármit is legyen az, kérlek indítsd el – mondtam.
Meglepő módon egész idő alatt mosolygott és a kedvesen, megértően bólogatott. Meg se próbált lebeszélni róla, egyszerűen tudomásul vette a kérésemet. Miután elköszöntem tőle, visszamentem az asztalomhoz. Csak arra tudok gondolni, hogy azért fogadta ilyen könnyen a döntésemet, mert talán neki is elege volt már – hiszen öregen nincsenek jó kilátásai –, csak ő nem volt abban a helyzetben, hogy távozhasson.
A Sea Org-tagok nem rendelkeznek banki megtakarításokkal vagy megtakarítási kötvényekkel, nincsen sem ingó, sem ingatlan vagyonuk, amit készpénzzé tehetnének. Nem mennek, nem mehetnek nyugdíjba. Nem kapnak heti 20 dollárnál több jövedelmet és az Egyház nem fizet utánuk sem egészségügyi hozzájárulást, sem pedig nyugdíjjárulékot. Vagyis a 65. életévüket betöltött tagok nem kapnak csak olyan egyszerűen nyugdíjat az első naptól kezdve, mint mások. A Sea Org tagjai gazdasági szempontból teljesen függő helyzetben vannak az egyháztól, és minél régebb óta tagok, annál erősebben függnek.
Nem ismertem az idős hölgy pénzügyi helyzetét, lehet, hogy nem volt pénze vagy nem volt jogosult nyugdíjra vagy nem volt családja az Egyházon kívül. Kevés kilátása lehetett, nyilván választhatott, hogy az egyháznak dolgozik vagy Los Angeles utcáin alszik.
Azért meglepő volt számomra, hogy a személyzeti tiszt ennyire ne akarjon valakit visszatartani, hiszen magam is tapasztaltam és hallottam másoktól is, hogy a távozni szándékozó tagokat megpróbálják visszatartani. Kollégáimmal egyetemben hittem – mint ahogy ez a hit része volt a Szcientológia hitrendszerének –, hogy aki elmegy vagy csak szeretne elmenni, annak a jele, hogy valami nem etikus dolgot tett és így – szcientológiai fogalommal élve – etikátlanná vált. Még én magam is azt hittem, hogy valami etikátlan dolgot tettem. Akkortájt azt gondoltam, az, hogy a személyzeti tiszt ennyire könnyen átsiklott etikám hiánya fölött, az apátia jele volt nála.
Miuán tájékoztattam a személyzeti tisztet a távozási szándékomról, visszasétáltam az irodámba, leültem az asztalomhoz, és vártam, hogy mi lesz. Tudtam, hogy nem azonnal fognak reagálni, de legalább megkönnyebbültem. Megtettem az első lépést.
A SEA ORG REAKCIÓJA
Néhány napba telt, míg reagáltak felsőbb szintről a kérésemre. Olyan érzésem volt, hogy egyszerűen nem foglalkoznak vele abban a reményben, hogy közben meggondolom magam. A Sea Org azzal dicsekszik, hogy gyors és pontos szervezet: hatékonyabb, mint bármelyik csoport vagy cég a bolygón. Rendkívül sokra becsülték a képességeiket. A csatlakozásom óta viszont egyre rosszabb lett a Sea Orgról a véleményem és az, hogy az orgom Sea Org tagjainak ilyen sok időbe telt válaszolni a kérésemre, még tovább rontott ezen.
Néhány nap múltán egy Cory nevű kollegám a részlegből behívott egy üres irodába, és azt mondta, egyszer ő is ki akart lépni. Ez volt az első jele annak, hogy Claire elindította az üzenetem a szervezet vezetése felé. Felelevenítette, hogy belefáradt a nehéz munkakörülményekbe, de maradt és a dolgok jobbra fordultak. Most nagyszerű házasságban él (az enyémnek épp vége lett) és vezető beosztásban van (ahogy egyébként én is). A legfontosabb, hogy segítette a szcientológia előrejutását – azt az ügyet, amit még mindig fontosnak tartottam akkor. Igazából soha nem kedveltem Coryt, beképzeltnek és egy kicsit szadistának tűnt nekem, de ez a rövid beszéde arra ösztönzött, hogy maradjak a Sea Org-ban. Tényleg! Kész voltam lemondani a tervemről, kivéve, hogy nem kérte, maradjak. Arra kért, gondolkodjak el azon, amit mondott. Azt válaszoltam, rendben van, és kisétált a helyiségből. Egyedül a szobában ráébredtem, hogy azzal, hogy nem mondtam semmit, az álláspontom sem változtattam meg és még mindig elmehetek, ha akarok. Némi gondolkodás után arra jutottam, hogy továbbra is el akarok menni. Semmi sem változott.
A következő napon azt mondták, hogy mivel kifelé tartok, MEST munkát kell végeznem, ami egy szcientológus szó a kétkezi munkára. A MEST egy mozaikszó a matter (anyag), energy (energia), space (tér) és time (idő) kezdőbetűiből. Hubbard azt írta, a MEST munka a jó azoknak, akik a zűrzavar állapotában vannak, minthogy egyszerű, és könnyű megérteni. Technikailag tehát az, hogy MEST munkára osztottak, nem büntetés volt, sokkal inkább kezelés a zűrzavar állapotára. Természetesen az csak egy feltételezés volt, hogy ha el akarom hagyni a Sea Orgot, biztos a zűrzavar állapotában kell lennem. Azt tettem, amit mondtak, amíg ki nem léphettem.
Az új CLO Nyugat-USA építkezésére küldtek. Az utca túloldalán volt, még buszoznom sem kellett. Az épületet épp csak elkezdték építeni, az alapot sem rakták még le. Amíg ott dolgoztam, próbáltam hasznossá tenni magam, de nem emlékszem, hogy túl sok mindent csináltam volna. Arra igen, hogy beszélgettem egy kőművessel, aki épp elkezdett egy falat. Nem volt szcientológus, csak az építkezésre vették fel. Feltett néhány kérdést a szcientológiáról és én elmeséltem neki, hogy miről szól. Minthogy továbbra is hívő szcientológus voltam, csak a jó dolgokat mondtam el, mintha ez volna a kötelességem. Sok szcientológus dolgozott az építőmunkások mellett, így megkérdeztem, mi a véleménye a szcientológusokról. Hosszasan ecsetelte a véleményét; nem igazán nyűgözte le, hogy a szcientológusok nem dolgoznak valami jól együtt másokkal. Szerinte az a probléma „itteni emberekkel”, hogy mindenki főnök szeretne lenni.
A bírálata nem hangzott igaznak, de nyomott hagyott bennem, hogy „kritikus” volt. Kritizálta a Sea Org-ot, és tette anélkül, hogy kétszer is meggondolta volna. Nekem is voltak kritikus gondolataim a Sea Org-ról, de sosem mondtam ki azokat hangosan. Továbbá bebizonyosodott az a már nem is annyira bizonytalan sejtésem, hogy a Sea Org tagjai nem igazán nyűgözik le a nem szcientológusokat.
Talán furának tűnhet, de elkezdtem csodálni a kőművest. Ráébredtem, hogy bár nincs valami nagyszerű munkája, de legalább megfizetik érte. Megengedhet magának egy lakás és egy autót. Nekem ezek nem voltak meg. Csupán 20 dollárt kaptam egy hónapban. Sosem volt egy hely, amit magaménak tudhatok, de volt egy autóm, amit eladtam, hogy legyen pénzem repülőjegyre és eljussak a Sea Org-ba. Viszont majdnem minden kőművesnek volt szabadideje. Autó nélkül tudok élni, még saját lakás nélkül is, de szabadidőre szükségem van. Érdekelt az írás és szerettem volna időt szentelni ennek. Ám nagyon kevés idő állt rendelkezésre. Egész nap dolgoztam vagy tanfolyamon voltak. A nap végére egy óra se maradt, mielőtt aludni kellett mennem. Ugyan fent maradhattam sokáig, de reggel időben be kellett érnem – ez volt a bökkenő.
Miután MEST munkára osztottak, egy idő után feltűnt, hogy senki nem jön ellenőrizni, ott vagyok-e a helyszínen. Valójában, amikor odamentem, nekem kellett a építésvezetőket hajkurásznom, hogy adjanak már valami munkát. Néhány nap múltán nem jelentem meg ott dolgozni. Ha valaki észrevette volna egyáltalán – ami nem történt meg –, azt hihette volna, hogy a helyzetemet kezelő Sea Org taggal vagyok valahol. Ugyanakkor a Sea Org tag, akinek az ügyemmel kellett volna foglalkoznia, azt feltételezhette, hogy dolgozni vagyok.
Nem tiszteltem már a Sea Org-ot. A munka alóli kibúvás nyilvánvalóan a tekintélyük semmibe vétele volt. De nem érdekelt; azzal sem foglalkoztam, hogy ingyen kapok szállást és ételt, miközben kerülöm a munkát. A sok befektetett idő után jogosnak éreztem. Egyáltalán nem volt lelkiismeretfurdalásom. Azonkívül mi volt a legrosszabb, amit tehettek velem? Hogy kitesznek? Így hát volt néhány szabadnapom. A Sea Org ugyan később rájött, de ez időbe telt. Csodálatos volt.
A Sea Org biztonsági őrökkel kapcsolatos tapasztalataim kapóra jöttek; tudtam, hogy melyik irányba kell elsétálnom a bázisról. Amin kikerültem a kamerák látóteréből, letértem az útról, kereket oldottam és nézelődtem. Emlékszem, egy busszal elmentem a közeli bevásárlóközpontig és körbesétáltam. Most már nem hangzik valami nagy eseménynek, de akkor olyan volt, mintha börtönből szabadultam volna. Csupán az utcai sétától elárasztott a szabadság és az izgatottság mély érzése. Csak attól, hogy volt némi időm gondolkodni, és hagyni magam elmélkedni bármiről, amiről csak akartam. Elkezdtem tervezgetni, mit fogok csinálni, ha hazamegyek.
HIBA CSÚSZOTT A SZÁMÍTÁSAIMBA
Mielőtt közöltem Claire-rel, hogy ki szeretnék lépni, felhívtam a nénikémet St. Louis-ban, és elmondtam neki. Nagyon higgadt volt végig, de biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén ujjongott – soha nem értette a szcientológiához való vonzódásomat. A szcientológiával töltött idő alatt végig jó kapcsolatot ápoltam az egész családommal, így könnyű volt felhívni őket és segítséget kérni. Megkérdeztem nagynénémet, nem tudna-e busz- vagy repülőjegyet venni nekem, bármit. Felhívta apámat, és eldöntötték, apám lejön értem LA-be autóval. Erre nem számítottam, de nekem rendben volt. Megmondtam nekik, hogy mielőtt elmegyek, illően szeretném rendezni a helyzetemet. Ha úgy tűnik számomra, hogy a Sea Org szándékos késleltetésekkel és bürokratikus húzásokkal halogatja a távozásomat, felhívtam apámat és megmondtam neki, hogy készen állok az indulásra.
Mivel tudtam, hogy néhány napon belül el fogok menni, így csak elütöttem valamivel az időt. Nem mentem dolgozni, és tanulni sem. Amikor a szobatársaim nem voltak ott, a bőröndömbe pakoltam a ruháimat és a könyveimet. Csak a saját cuccaimat pakoltam bele.
A mostohaanyámon keresztül beszéltem apámmal telefonon. Úton volt már LA-be. Már nem volt visszaút. Jobb dolgom nem lévén, visszamentem a szobámba. Átfuttattam az agyamon a távozásom részleteit – kidolgoztam egy tervet, hogy ne lásson senki elmenni. Ha senki sem lát, senki sem próbál meg feltartani. Amíg gondolkoztam, kopogtak. Kinyitottam az ajtót. Azon svájci misszionáriusok (küldetést, missziót teljesítő Sea Org tag) egyike volt az, aki annak idején az EPF lezárása után a CLO-ban helyezett posztra. A Nemzetközi Vezetésnek dolgozott, ami közvetlenül a CLO felett áll rangban. Fogalmam sem volt, mit keresett a szobámban egyenruhában, hiszen nem volt se közvetve, se közvetlenül a felettesem.
Belépett, levette a Sea Org sapkáját és végigsimította fekete haját. – Nem tudtuk, hogy merre lehetsz. – mondta nyugtalanul. – Azt feltételeztük, hogy az építkezésen vagy és MEST munkát végzel, és amikor felvettük velük a kapcsolatot, hogy elérjünk, elmondták, azt hitték, velünk vagy. Így hát elkezdtünk aggódni, hogy mi történhetett veled.
Nem kellett magyarázkodnom – amikor meglátott egyedül a szállásomon civilben, tudta, hogy mi történik. Viszont azt nem tudta, hogy aznap éjjel tervezem a távozásomat.
Leült a bőröndömre, az arcomra pedig kiülhetett a pánik. Arra gondoltam, hogy ha bőröndömön ül, valahogy rájöhet, hogy tele van, tehát menni készülök. Buta gondolat – hogyan találná ki, hogy épp most pakoltam be csak abból, hogy ráül a bőröndömre? Azt nem, de látta az arcom. – Nem baj, ha ideülök? – kérdezte mentegetőzve.
– Persze – válaszoltam megkönnyebbülve. Rájöttem, ez már kissé paranoid volt. Semmit sem tehetnek, ami megállítana, és az apám sem indul vissza nélkülem, ám én a lehető legkevesebb ellenállással szemben szerettem volna távozni. Semmi konfrontáció, semmi időhúzásra szolgáló beszélgetés, semmi nyomásgyakorlási taktika, és nem akartam, hogy bárki bármilyen bajba kerüljön miattam. Ha valamelyik Sea Org tag megtudta volna, hogy menni akarok, kötelessége lett volna erről jelentést tenni, és ha nem teszi meg, akkor bajba kerülhet.
Bár a misszionárius tudta, hogy mire készülök, de fogalma sem volt, hogy aznap éjjel. – Tudom, hogy kifelé tartasz, és sejtem az okokat – mondta megértően. – Nem volt túl sok sikerélményed, míg itt voltál, ráadásul a második dinamikád is romokban hever – tette hozzá. Svájciként ismerte a feleségem, aki szintén svájci volt. Megértőnek tűnt a kommunikáció során, ami ritkaság volt a szcientológus közösségben. Meglepő és egyben megható volt ezt hallani. Ennyire sokat jelent néhány megértő szó a PAC bázison. Nem ez volt az utolsó megértő fül, amellyel aznap éjjel találkoztam.
Azon merengtem, mit gondolhat a Sea Org-ról, ha ő is ennyire kiábrándult. Eszébe jutott, hogy csak az idejét vesztegeti? Sejtette-e, hogy a Sea Org sosem fogja clear-ré tenni a bolygót, vagy akár csak minimális változást is hozni? De nem kérdezhettem meg, mert az a saját gondolataim elárulása lett volna. A gondolataimé, amelyek elárulták a szcientológiát és a Sea Org-ot. Még mindig szcientológusként gondolkoztam azok New Age jellegű „tudomás” hitével, és úgy gondoltam, valahol mélyen tudomása van az aznap éjjeli terveimről. Úgy éreztem, ki kell űznöm azokat a gondolatokat a fejemből, hogy ne férhessen hozzájuk. De nekem is tudomásom volt arról, hogy belefáradt a Sea Org-ba. 
A közönségkapcsolatfelvételi titkár beszélni akar veled. Beszélned kell vele, mielőtt elmehetnél, szóval menj a HGB (Hollywood Guaranty Building, az egyik szcientológia épület, adminisztratív irodák vannak ott) este 7-re.
Egyetértettem, és a misszionárius elment.
A HGB régen és ma
A VÉGLEGES TERV
A nap már lement, de a levegő még mindig meleg és hívogató volt, amikor kiléptem a Sunset Boulevardra, és elindultam a HGB felé. Jó hangulatban voltam és nem aggódtam, mert a terveim szerint csendben akartam távozni. Persze azért valamennyire még mindig nyomasztott a dolog. Félúton a HGB felé megálltam egy telefonfülkénél, bedobtam egy érmét, hogy felhívjam R-beszélgetéssel a mostohaanyámat. Azt mondta, apám Hollywoodban van, méghozzá nem messze a szcientológia komplexumtól és hogy egy motelben szállt meg. Megkérdeztem tőle, tudja-e a címet, azt mondta, felhívja az apámat és megkérdezi tőle. Utána visszahívott a telefonfülke számán, és megmondta a címet. Apám szállása pont átellenben volt a Sunset Boulevardon.
Keresztülgyalogoltam a Sunseten, és a szobája felé vettem az irányt. Apám rögtön indulni akart, de elmagyaráztam neki, hogy a bőröndöm még mindig a szállásomon van, és nem tudnék anélkül érte menni, hogy gyanúba ne keverednék. Tehát jobb, ha tartjuk magunkat a korábban kiterveltekhez. Vagyis hogy az éjszaka közepén kilopózom onnan. Az akartam, hogy egyeztessük az óráinkat, de erre azt mondta, hogy ez már a hülyeség tetőfoka. Nem félt a szcientológusoktól, tulajdonképpen én sem, csak - velem ellentétben - ő nem érzékelte a helyzet komolyságát. Később azt kívántam, bár egyeztettük volna az óráinkat, habár a végén mégis szerencsésnek bizonyult, hogy ezt mégsem tettük meg.
LEBUKTAM!
Apámmal abban egyeztünk meg, hogy pontban éjfélkor találkozunk a PAC bázisnál lévő patkó alakú mellékútnál. Szombat este volt, a szobatársaim nem tartózkodtak a szálláson, családtagjaikkal vagy barátaikkal lehettek. Egy-egy arra tévedt lelket leszámítva szinte végig egyedül lehettem a szálláson. Ideges voltam és nem volt jobb ötletem, mint hogy megvárjam az éjfélt. Bizonyára gyanús volt, hogy ott ülök és nem csinálok semmit.
Egyszer csak besétált az egyik szobatársam, Donnie. Nem tudom, mit keresett ott, de bejött, és azonnal megkérdezte, miért ülök ott egyedül a sötétben.
– Csak úgy – válaszoltam. Láttam rajta, hogy a válasz nem győzte meg.
– Csak úgy egyedül üldögélsz a sötétben? – kérdezte.
– Igen. Csak üldögélek. – Ezzel nem hazudtam. Tényleg csak üldögéltem ott. Csupán elhallgattam a teljes igazságot.
Gyanúsan méregetett. Odasétált és mélyen a szemembe nézett.
– Megmondhatod – nyugtatott Donnie. – Engem nem izgat.
Nem tudtam elhinni, mekkora szerencsém van. Pár órára voltam attól, hogy észrevétlenül, problémamentesem távozzam a Sea Orgból. Most lebuktam és Donnie is pontosan tudta, hogy nem tehet mást, mint hogy riasztja a többi Sea Org tagot.
– Elmondhatod. Én is le akarok lépni – kezdett bíztatni Ronnie. Próbált a bizalmamba férkőzni és amikor azt mondta, hogy ő is el akar menni, elkezdtem bízni benne. Elvégre én semmit se mondtam, ő viszont elárulta, hogy le akar lépni. Donnie folytatta:
– Csak azért léptem be a Sea Orgba, hogy elvégezzem a Kulcs az Élethez tanfolyamot. Ha azzal megvagyok, már lépek is ki. – A történet hihetően hangzott. A Kulcs az Élethez népszerű tanfolyam volt és 1990-ben 5 ezer dollárba került. – Ha elmész, segítek. Én is el akarok menni, csak előbb befejezem a tanfolyamot.
Kockáztattam. Úgy éreztem, egy sötét mélységbe vetem le magam. – Jól van, na, elmegyek.
– Gondoltam – mondta Donnie. Megkönnyebbülten láttam, hogy nem rohan az etikatiszthez. Nem hittem el, hogy mekkora szerencsém van. Nem csak hogy nem jelentette, hogy le akarok lépni és nem csak hogy nem akart lebeszélni, de még segíteni is akart. Tényleg segíteni akart. Szinte ragaszkodott hozzá, hogy segíthessen.
Mivel apámmal nem egyeztettük az óráinkat, Donnie-nak is akadt egy feladat. Ő lett az őrszem, aki a negyedik emeleti szobából figyel. Nekem a lépcső alján kellett várakozni, ahol nem láthattak a biztonsági kamerák. Azt terveztük, hogy ha beér a kisteherautó, ő kiszalad a szobából, átfut a hallon, kidugja a fejét a lépcső korlátja fölött és lekiált nekem, mire én kiszaladok és elhajtok apámmal.
A feljáró, ahová apámnak fel kellett hajtania és az előtér, amin át kellett mennem a csomagjaimmal, mind a biztonsági kamerák látószögében volt, ezért ezeken a helyeken nagyon gyorsan kellett mozogni. Ráadásul a biztonságiak irodája az előtér mellett volt. Bármikor kiléphetett egy őr, hogy megpróbáljon megállítani. Az előző alkalommal is megpróbáltak megállítani, pedig akkor még nem is menekültem. Most viszont tényleg menekültem.
Amikor Donnie felajánlotta a segítségét, eleinte nem akartam elfogadni, mert nem akartam őt is bajba sodorni. Ha segít, akkor cinkostárs lesz egy elnyomó cselekedetben. Erről ugyan nincs irányelv, de biztos voltam benne, hogy elég nagy ügy lenne ahhoz, hogy őt is elnyomó személlyé nyilvánítsák. Biztosra vettem, hogy egyszer majd előjön neki ez egy E-méteres biztonsági ellenőrzésen és akkor kiderül, hogy ő is részt vett a dologban. De hát ragaszkodott hozzá, ezért hagytam, hogy segítsen.
Donnie és én egész más úton kerültünk be a szcientológiába. Én elolvastam a Dianetika könyvet és beléptem munkatársnak, ő meg azért volt benne, mert beleszületett. A szülei szcientológusok voltak, ezért szcientológus közösségben nőtt fel.
Megfigyeltem, hogy a szcientológiában felcseperedett gyerekek sokkal lazábban veszik a szabályokat. Persze a gyerekek között is voltak különbségek. Némelyik sikereket ért el, mint például a CMO-sok (Commodore Messengers Organization - többnyire kiskorúakból álló, a Sea Orgon belül is egy magasabb rangú szervezet. Régen Hubbard futárai voltak, innen a név), de volt, amelyik épphogy bent maradt. Donnie valahol a két véglet között lehetett. Mindig is furcsálltam őt, mert nyilvánvalóan nagyra értékelte a szcientológiát, például el akarta végezni a Kulcs az Élethez tanfolyamot, ugyanakkor el tudta vetni azokat a részeket, amikkel nem értett egyet. Én nem ilyen voltam. Én elfogadtam a szcientológia egészét és minden más megoldást kizártam. Nem értettem Donnie-t, de most ő volt az én őrszemem.
A TERV MEGVALÓSÍTÁSA
Pár perccel éjfél előtt Donnie-t az őrhelyére rendeltem és lecipeltem a bőröndömet a lépcsőn. A lépcső aljánál, a biztonsági kamerák látóterén kívül megálltam. Nem volt más választásom, mint hogy ott álljak és várjak a vészkijárat ajtajával szemben. Közeledett a nagy pillanat. Aztán Donnie lekiáltott: „Megérkezett!” Felkaptam a bőröndöm, elviharzottam a vészkijárat mellett és odaértem az üvegajtókhoz. Láttam, hogy apám kocsija ott áll kint. Elhaladtam a biztonsági iroda ajtaja mellett és az üvegajtókon át kiértem a meleg éjszakai levegőre. Éreztem, hogy a kamerák figyelnek. Apám segített feltenni a bőröndöt a platóra, aztán beültünk és elhajtottunk. Visszanéztem, hogy követnek-e. Senki sem követett.
Apámmal elmentünk a szállodába és reggelig aludtunk. Az ébredés után kinéztem az ablakon, nincs-e az utcán pár Sea Org tag, aki valahogy megtudta, hogy hol szálltunk meg. Tiszta volt a levegő. Apámmal és Donnie-val tehát megcsináltuk. Sikerült eltűnnöm. Nem sokra rá már a kaliforniai sivatagban autóztunk. Nevadában megálltunk és egy kaszinóban szerencsét próbáltunk néhány játékgépen, aztán átmentünk a hegyeken és beértünk Denverbe, ami azóta is az otthonom.
KÖZÉPISKOLÁS SZCIENTOLÓGUS
Miután visszatértem a normál világba, elsődleges feladatom az volt, hogy befejezzem a középiskolát. Az iskola vezetője azt mondta, hogy csak 5 tárgyat kell befejeznem és abból kettő tornával kapcsolatos, úgyhogy laza év volt. De még mindig szcientológus voltam. Bár a Sea Orgot már nem tudtam tisztelni, még mindig hittem LRH-ban és abban, hogy a szcientológia működik. Egyszer még el is mentem a denveri orgba és megvettem a Bevezetés a Szcientológia etikába című könyvet. Ráadásul szívesen terjesztettem a szcientológiát, bár láttam, hogy a barátaim és az ismerőseim furcsán néznek rám emiatt.
A középiskolában írtam egy cikket az iskolai újságba arról, hogy a szcientológia mindenre megoldást tud nyújtani. A újságírást oktató tanárom nem engedte megjelenni, mondván, hogy az állításaimat nem támasztottam alá bizonyítékokkal. Jártam egy lánnyal, akivel elolvastattam az „Éltél már ezen életed előtt?” című könyvet. Izgatottan kérdeztem, hogy tetszett-e neki. Azt mondta, némelyik történet egész jó, de a többi kitalációnak tűnik. Ez kedvemet szegte, és többet nem beszéltem neki a dologról. Egy másik lány több hónapos szenvedés után kifakadt rám, hogy ne beszéljek már a szcientológiáról: – Mindig csak erről tudsz beszélni – mondta. Egy másik barátom csendben maradt és furcsán nézett rám, amikor elkezdtem neki magyarázni, hogyan érzékeli az E-méter egy thetán töltését. Amikor egy másik barátomnak adtam egy példányt az „Élet egy új nézőpontból” c. könyvből, azt mondta csak átlagos, józan ész diktálta dolgok vannak benne, semmi különleges.
A legtöbb barátom tőlem hallott először a szcientológiáról. Ez a ’90-es évek elején volt, még a South Park és Tom Cruise előtt (akkortájt Kirsty Alley volt a nagy szcientológus híresség). A barátaim véleményét nem befolyásolta se a média, se a szcientológia rossz híre. Hiába magyaráztam nekik el a dolgokat és hiába olvastak szcientológia könyveket, nem érdekelte őket a téma. Valami miatt csakis én láttam meg a szcientológia fontosságát. Ez idegesített és lassan megtanultam magamban tartani a véleményemet a szcientológiáról.
MÉDIAMEGJELENÉSEK
Épp cigit vettem egy boltban, amikor a magazinok között megláttam a Time magazin címlapját. Az állt rajta, hogy „Szcientológia, a hatalom és a kapzsiság virágzó szektája”. Felötlött bennem, hogy majd biztos meg kell védenem a szcientológiát a cikkben található rágalmak ellen, ezért el kellene olvasnom, mikkel vádolják a vallásomat. Ellenszegültem LRH figyelmeztetésének, miszerint nem szabad szcientológia-ellenes dolgokat olvasni, de azt gondoltam, én úgyis volt Sea Org tag vagyok, tehát észre fogom venni, ha hazugságokat olvasok. Megvettem a magazint és a Denny’s-ben egy adag mozzarellás rudacska mellett elkezdtem olvasni.
Még a magazin kinyitása előtt kialakítottam magamban egy véleményt, miszerint a cikket elnyomó személyek alkották meg azért, hogy ártsanak a szcientológiának és ellene fordítsák a közvéleményt. A szcientológia világnézetemnek megfelelően úgy gondoltam, az elnyomó személyek magas pozícióban vannak a kormányban és az üzleti szférában, tehát könnyen el tudnak intézni egy hazug lejárató cikket a Time magazinban.
A cikkben nem találtam egyértelmű hazugságokat. Egyes dolgok még igaznak is tűntek: a szcientológia tanfolyamok és auditálások méregdrágák, a szcientológia fenyegeti és zaklatja az ellenzőit, perekkel próbálja ellehetetleníteni őket, még az adóhatósággal folytatott háborúról is szó esett. Azzal persze nem értettem egyet, hogy LRH szélhámos volt. A cikkben több történetet is leírtak, amikben az embereket becsapta a szcientológia. Ezekről nem tudtam eldönteni, hogy igazak-e és azt sem tudtam, hogy igazat írnak-e az OT szintekről vagy sem. Azt végképp nem értettem, hogy ki az a Xenu. Akkor hallottam róla először.
Folytatás: A szcientológia ígéretei és a mögöttük lévő kiábrándító valóság V.
