A PÉNZÜGYI IRODA ÉS A TELJESÍTÉSEK HIÁNYA

A legtöbb ordítozás a CLO-nál kétségkívül a Pénzügyi Irodából szűrődött ki. A neve alapján azt gondolhatnánk, hogy ennek feladata az anyagi források elosztása a Nyugat-USA-beli orgok között, de ez nem így van. A Pénzügyi Iroda egyetlen funkciója az, hogy az orgok által termelt bevétel egy bizonyos hányadát beszedje. Az ügyintézés többnyire rideg, goromba hangnemben folyt.

Valahogy sajnáltam a vonal másik végén levő szcientológus munkatársakat. A St. Louis-i org-ban szerzett tapasztalataim alapján jól tudtam, hogy alig kapnak fizetést, mégis minden héten el kellett küldeniük a Pénzügyi Irodának a bevétel neki járó részét.

Nem gondoltam volna, hogy a Sea Org ilyen kapzsi, ha pénzről van szó. Bár azt sem gondoltam volna, hogy egy CLO valaha is pénzzavarba kerülhet, mint ahogy az a Dél-Amerikai CLO-val is megesett. Azt hittem, a Sea Org önerejéből is olyan sikeres, hogy időnként megtámogatja az anyagilag megszorult szervezeteket; ehelyett ordítva követelte a jussát olyanoktól, akik nem tudták fizetni a lakbért, és mogyoróvajon meg kekszen éltek.

A CLO-nak elvileg hasznos szolgáltatásokat kellene nyújtania az alsóbb szintű orgok részére, de nekem még afelől is kétségeim támadtak, hogy nyújt-e egyáltalán valamilyen szolgáltatást. Emlékszem, mikor St. Louis-ban a recepción dolgoztam, a Sea Org egyfolytában telefonálgatott nekünk, dolgozni sem lehetett tőlük. Időnként, mikor sejtettük, hogy a Sea Org-ból keresnek, inkább fel sem vettük a telefont, mert nem akartunk beszélni velük. Ilyenkor percekig csörgött a készülék.

A Sea Org-ból nézve ezek a kommunikációs „nehézségek” roppant frusztrálók voltak. Egyszer az egyik munkatársamnak, Cory-nak beszélnie kellett egy bizonyos orggal. Azt mondta: – Ez az a fajta hívás, amit mindenképpen meg kell ejteni, úgyhogy kihangosítom a telefont, így meghalljuk, ha valaki felveszi.

Tehát még a CLO-nál is tudták, hogy az orgok nem nagyon akarnak tárgyalni velük. A telefon legalább öt percig csöngött, mire felvették.

A telexekkel is ez volt a helyzet. Ha kiküldtem húszat, arra általában két választelexet kaptam, mintha a küldeményeimet rögtön a kukába vágták volna. Nem mintha a telexeim nem oda valók lettek volna. Még egy éve sem ismertem a szcientológiát, és olyan embereknek adtam instrukciókat, akiknek sok-sok év tapasztalata volt a hátuk mögött, és inkább nekem kellett volna tőlük tanulni.

Tisztában voltam vele, hogy nem értek ahhoz, amit csinálok, és nagyon örültem volna bármilyen útmutatásnak, hogy ezen változtassak. Tíz ember erejével csináltam volna meg mindent, amit mondanak nekem, de az egyedüli képzést csak a korábbi tanfolyamok jelentették, de azoknak sem vettem hasznát. Tele voltak olyan közhelyekkel, hogy a munkában legyek ésszerű, kemény és hozzáértő – de ettől még nem értettem jobban semmihez. Azt hittem, olyan kiképzést kapok, amivel felkészítenek minden eshetőségre; igaz, hogy még jópár tanfolyam hátra volt, de igazából nem hittem benne, hogy ezek orvosolni fogják a problémáimat. Észrevettem, hogy a legtöbb kollégám hallás után játszik, menet közben találják ki a dolgokat, aztán magukban remélik a legjobbakat. Éreztem, hogy senki sem hisz benne igazán, hogy a tech működik. Kiválogatták belőle a hasznosnak tűnő dolgokat, a vitatott részeket figyelmen kívül hagyták, és behelyettesítették őket olyan saját hipotézisekkel, amiről azt gondolták, hogy akár működhet is. Ironikus, hogy amúgy a mi legfőbb küldetésünk a hubbardi tanok terjesztése volt.

Azt is furcsállottam, hogy annyi probléma, annyi baj volt, mégsem beszélt róluk senki. Persze ez egy alaptézise a szcientológia etikának: ne panaszkodj, avagy „zsörtölődj”, ahogy a szcientológusok mondják. Hubbard erről azt írta, hogy az emberek csak arról zsörtőlődnek, amit tudat alatt el akarnak pusztítani. Persze nem akartam, hogy más megtudja, hogy tudat alatt el akarom pusztítani a szcientológiát, úgyhogy megtartottam a problémáimat magamnak. Soha senki nem panaszkodott, bármilyen rosszul is álltak a dolgok; a jó hírekkel bezzeg nem fukarkodott senki. Emiatt elképzelhetetlen volt, hogy bemenjek egy értekezletre, és kipakoljak, hogy szerintem mi a baj a szcientológiával és a Sea Org-gal; ezzel az erővel akár elnyomóvá is nyilváníthattam volna saját magamat. A zsörtőlődés csak az RPF-re juttatott volna, amihez képest egy átlagos Sea Org-tag napirendje valóságos vakációnak tűnik.

AZ OT A LIFTBEN

Egyik este, mikor végeztem az aznapi teendőkkel, elmentem a szállásomra és átöltöztem. Nem szerettem az egyenruhámat – egyfelől mivel csak egy volt belőle, nagyon nehéz volt tisztán tartani, meg amúgy is azt tartottam az uniformisokról, hogy elnyomják a közösség tagjainak az egyéniségét. Manapság is egyenruhában dolgozom, és amint tehetem, le is vetem.

Miután átvedlettem „civilbe”, lesétáltam a kantinba, hogy vegyek magamnak valamit. Mikor visszafelé menet beszálltam a liftbe, egy jólöltözött alak toppant elém. Az első dolog, amit észrevettem rajta a rikítóan tarka nyakkendője volt, ami szinte világított sötét öltönyén. Elszakítottam róla a tekintetemet, és felnéztem az arcára: 50-es éveiben járó férfi volt, királyian magabiztos tartással tornyosult fölém; szeme áthatóan tapadt rám.

– Hol van az egyenruhád? – kérdezte.

– Nem vagyok szolgálatban, úgyhogy levettem – válaszoltam. Nem féltem tőle, de nagyon kíváncsi voltam, ki lehet ez az ember.

– Rossz kifogás, az irányelv szerint (mondta is, hogy melyik irányelv, de már elfelejtettem) a Sea Org munkatársainak mindig viselni kell az egyenruhájukat.

– Ó, ezt nem is tudtam – válaszoltam. – Valószínűleg még nem kaptam meg az ezzel kapcsolatos képzést. De majd utánanézek ennek az irányelvnek.

Ekkor a lift elérte a negyediket, az ajtó kinyílt, és én kiszálltam. Szemmel láthatóan neki nem ezen az emeleten volt dolga.

Mielőtt az ajtó összezárult volna, visszafordultam felé, és megkérdeztem:

– Amúgy kit tisztelhetek Önben?

– Nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte meglepetten. – Majd megtudod… majd megtudod. – ígérte vésztjóslóan a záródó liftajtók mögül. Viselkedése és hanghordozása azt sugallta, hogy valami nagyon fontos személy lehet, de azt biztosra vettem, hogy OT. Úgyhogy ha egyszer azt mondta, majd megtudom, ki is ő, akkor az úgy is lesz.

Megemlítettem a feleségemnek ezt a találkozást. Furcsának tartotta, de a személyleírásom alapján nem tudta beazonosítani a fickót. Nem nagyon feszegettem a dolgot; úgy véltem, hamarosan úgyis kiderül, ki ez a rejtélyes idegen.

Így is történt. Egyik este beléptem a PAC előcsarnokába, és ott volt ő a kíséretével; az épület előtt egy fekete limuzin várta. Odasomfordáltam a csoporthoz, hogy jobban lássak, de már távozóban volt. Miután kiadott pár utasítást az embereinek, rám mutatott, és azt kérdezte:

– Te ott. Megtudtad már, hogy ki vagyok én?

– Nem. – válaszoltam. Elismerően vettem tudomásul, hogy emlékszik rám; a liftes eset már vagy egy hónapja történt. Ugyanakkor az általa állítólag birtokolt OT képességek nem nagyon nyűgöztek le, hiszen már egy hónap eltelt, és én még mindig ugyanannyit tudtam róla, mint amikor először találkoztunk.

Rábökött az egyik beosztottjára:

– Te. Mondd meg neki (itt megint rám mutatott), ki vagyok én. – És ezzel kilejtett a forgóajtón, beült a limuzinba és elhajtott az éjszakába.

– Szóval ki volt ez? – fordultam oda a fiatal sráchoz. Ő rám se nézett. Tekintetével követte a jólöltözött férfit, amíg az be nem szállt a kocsiba.

– Ő Norm Starkey, LRH hagyatékának vagyonkezelője.

Tehát így mutatkozik be egy OT. Másra mutogat, parancsolgat. Nekem úgy tűnt, az egyetlen különleges képessége az, hogy a szorongás és a hatalomtudat auráját vonja maga köré.

Mondjuk az „LRH hagyatékának vagyonkezelője” cím elég jól hangzott, valószínűleg Hubbard bizalmát is élvezte. Valamivel később tartott egy gyűlést a Sea Org-tagoknak, amiről aztán kiderült, hogy valójában egy LRH-féle sci-fi könyvvásár. Úgy adta elő, hogy ezek az új kiadások most nagyon kedvezményes áron vásárolhatók meg, de látszott, hogy csak könyveladási jutalékra hajt. Elképzeltem, milyen nehéz dolga lehet: olyan embereknek adni el könyveket, akiknek se pénzük, se olvasásra fordítható idejük nincs.

A KÉTSÉG ÁLLAPOTA

A Sea Org-beli rövid pályafutásom alatt egyedül Debbie-nek beszéltem a szcientológia felőli kétségeimről. Egyik éjjel nyíltan kétségbe vontam előtte, hogy a Szcientológia Egyház bármilyen jót is tesz a világgal.

– Mi csak egy rakás ember vagyunk egy nagy kék épületben Hollywood közepén, nem segítünk mi senkinek! Nem mentjük meg a bolygót, azt sem tudják, hogy egyáltalán létezünk!

Komolyan gondoltam, amit mondtam. Az egyházzal szemben megfogalmazott bárminemű kritikát elnyomó cselekedetnek kell felfogni, ami az emberiség ellen elkövetett ártó tettek legsúlyosabbika. Debbie szeme elkerekedett.

– Te a Kétség állapotában vagy – mondta nekem. – Meg kell csinálnod a Kétség képletét.

Kétségben lenni nem túl jó dolog a szcientológiában. Azt jelenti, hogy az illető alacsony szinten van az etikában, de Hubbard eljárásainak segítségével vissza lehet jutni a magasabb etikai szintre. Ahhoz, hogy valaki kikerüljön a Kétségből, meg kell csinálnia a Kétség képletét. Ez annyit jelent, hogy meg kell nézni mindkét oldalt, és eldönteni, melyik oldalon is áll.

– Mindenki ismeri a szcientológiát, még ha nem is tudják, mi az. Legbelül érzik, hogy létezünk, és hogy helyesen cselekszünk. Ezt még a csövesek is érzik – próbált Debbie jobb belátásra téríteni.

– Oké – törődtem bele, de valójában nem értettem, miért hiszi azt, hogy mindenki tud a szcientológiáról. Mivel éreztem, hogy ingoványos talajra léptem, nem mondtam neki, hogy egy évvel ezelőtt én magam sem tudtam a szcientológia létezéséről sem. Mindazonáltal az érvelése eszembe juttatta azt a Sea Orgost, aki szerint minden taxisofőr tudja, hol van a Szcientológia Egyház. Akkor egykettőre megtudtam, hogy ez korántsincs így, és most abban is biztos voltam, hogy Debbie-nek sincs igaza. Úgy éreztem, néhány szcientológus már olyan régóta van az egyházban, annyira elszigetelődtek a külvilágtól, hogy végül abba a tévhitbe estek, hogy mindenki ismeri a szcientológiát.

Egy ideig a kétségeim alábbhagytak, és minden ment tovább a régi kerékvágásban, de tudat alatt ezek a kételyek tovább dolgoztak bennem.

A ROSE BOWL

Néha a Sea Org tagok misszióra (küldetésre) mennek, ez az üzleti út szinonimája a Sea Orgos nyelvben. Az egyetlen küldetésem nekem a pasadenai orgba szólt, a Rose Bowl felvonulás ideje alatt. A küldetés legfőbb célja az volt, hogy jobban megismerjem azt, amit felügyelek.

A pasadenai org a Rose Bowl felvonulás útvonalán volt, és ez jelentős gyalogosforgalmat eredményezett az épület előtt. Az org és a CLO egyetértett abban, hogy egy ilyen horderejű eseményre egyesítenünk kéne erőinket. Amíg ott voltam, nem felügyelőként, hanem egyszerű munkatársként dolgoztam kint az utcán a helyi szcientológusok oldalán. Ingyenjegyeket osztogattunk az egyház bemutatkozó mozifilmjeire, ingyenes személyiségteszte invitáltuk a járókelőket, és válaszoltunk az érdeklődők egyszerűbb kérdéseire.

Jól esett kicsit kimozdulni a Sea Org komplexumból, és nem-szcientológus emberekkel beszélgetni, viszont kaptam néhány, ha nem is ellenséges, de furcsa megjegyzést olyanoktól, akik egy kicsit bolondnak tartottak. Adtam például néhány egyetemistának mozijegyet, aminek láthatóan nagyon örültek. A vetítés után észrevettük egymást a tömegben. Úgy tűnt, az első találkozásuk a szcientológiával nem sikerült valami fényesen, mert most gyanakodva méregettek, minha valami bajom lenne.

Egy másik férfi megkérdezte, hogy láttam-e a „60 perc” szcientológiáról szóló adását.

– Mostanában adták? – kérdeztem. Bólintott.

– És, mit mondtak róla?

– Hát nem sok jót.

A társalgás ezzel el is halt. Egyáltalán nem érdekelte a szcientológia, még csak beszélni sem akart róla.

Felkavart a tudat, hogy a „60 perc” a szcientológiáról készített műsort. A Sea Org-ban sosem néztünk televíziót, és a kritikus hangvételű cikkekről, riportokról sem tájékoztattak minket. Nem tartottam helyesnek, hogy szándékosan eltussolják előttünk a szcientológiával kapcsolatos vitákat, elvégre ha valakinek, hát a Sea Org-osoknak tudniuk kellett, hogy működik-e a tech vagy nem.

Visszafelé menet az org-ba a publik ügyvezető titkár (a szcientológia szervezetekben az új emberek behozásáért felelős legfőbb vezető) saját túljátszott vigyorára mutogatva emlékeztetett rá, hogy mosolyogjak. A sok kudarctól fáradt és levert voltam; a gesztusára kihúztam magam és mosolyogni kezdtem. Rájöttem, milyen nehéz lehet a szcientológia utcai terjesztését napi szinten végezni.

Éjszakára felajánlottak egy kanapét, ahova lefekhetek, de inkább egy íróasztalt választottam fekhelyemnek. Leültem, az asztalra hajtottam a fejem, és már aludtam is. Másnap reggel megnéztem párat az előző este általam ajánlgatott bemutatkozó filmekből. Maga L. Ron Hubbard rendezte őket, úgyhogy fergeteges élményre számítottam, de az igazság az, hogy nem voltak annyira jók. Nem rosszak, mondtam magamban, de egy kicsit kínosan éreztem magamat miattuk. Nagyon akartam, hogy lenyűgözzenek, de nem sikerült. A szcientológia miatt érzett feszengés lassan egyre ismerősebbé vált.

TANFOLYAMOK KIFIZETÉSE HITELKÁRTYÁVAL

Miután a pasadenai orgban tett látogatásom véget ért, úgy szervezték, hogy egy publik vigyen vissza a PAC-bázisra. Ő Pasadenában élt, tanfolyamra vagy auditálásra ment a PAC-bázisra, úgyhogy nem volt gondja azzal, hogy elvigyen.

Útközben beszélgettünk egy kicsit; elmesélt egy esetet, amikor nem adott pénzt egy hajléktalannak. Elkezdte gúnyosan utánozni őt: „Hajléktalan vagyok, maga nem törődik a hajléktalanokkal?” Jól megnyomta és elnyújtotta a „hajléktalan” szót. Aztán arról kezdett mesélni, hogyan szerzett pénzt a Kulcs az Élethez tanfolyamhoz.

Ez egy nagyon új tanfolyam volt, az írásos és verbális kommunikációs készség volt fejleszthető vele. Az ára nagyon húzós volt, kerek 5000 dollár. Útitársam megvallotta, hogy eleinte fogalma sem volt, honnan szerzi meg a tanfolyamra a pénzt.

– Egyszer észrevettem, mennyi hitelkártya-igénylő lap jön a postával. Megvártam, amíg összejön belőlük öt, aztán kitöltöttem és beküldtem őket, és képzeld, mindegyiket jóváhagyták. Úgyhogy szépen bementem az orgba, elővettem a hitelkártyáimat, és kifizettem a tanfolyamot.

Az előadásmódjából jól látszott, mekkora lángésznek tartja magát, hogy ilyen könnyen megoldotta ezt a problémát. Adtam alá a lovat, viszont magamban szörnyű ötletnek tartottam az egészet. Nem sokat tudtam a hitelkártyákról, de abban biztos voltam, hogy a kölcsönt egyszer kamatostul vissza kell fizetnie.

Nem egy olyan esetről tudtam, amikor szcientológusok adósságba verték magukat, hogy kifizethessenek egy tanfolyamot vagy szolgáltatást. Debbie anyja is egy csomó adósságot halmozott fel Svájcban és eléggé küszködött emiatt. Debbie még arra is gondolt, hogy hazamegy, és dolgozik egy keveset, hogy segítsen anyjának kifizetni a felvett kölcsönöket.

Még a hermetikusan elzárt szcientológus közösségben is köztudott volt, hogy sokan azért kritizálják az egyházat, mert annak számos tagja óriási pénzeket kért kölcsön, és komoly nehézséget okozott azt visszafizetni. Ám ezt elbagatellizálták azzal, hogy a kapott szolgáltatások segítségével az ember keresőképessége is megnő.

Egyszer hallottam két Sea Org-tagot arról beszélgetni, hogy egy ember sokezer dollárt kért kölcsön, hogy szcientológus tanfolyamokat végezhessen. A tanfolyamok végére aztán annyival jobb lett az átlagembereknél, hogy egykettőre visszafizette a tartozását. Talán ez a fickó is ilyesmire számított. Mikor a PAC-hez értünk, elváltak útjaink, és soha többé nem találkoztunk. Nem tudom, kifizetődtek-e neki a tanfolyamai, vagy az egésznek az adósság lett a nettó eredménye.

Én úgy gondoltam, ha a szcientológiai képzések által többet lehetne keresni, akkor a Nyugat-USA orgjai és a CLO dúskálna a pénzben; ám ez messze nem így volt. Ráadásul az egyház munkatársai és a Sea Org-tagok ingyen kapták a képzéseket, ennek ellenére a St. Louis-i kollégáim épphogy csak meg tudtak élni a fizetésükből, nekem a Sea Org-ban pedig mindössze egy egyenruhám meg egy hitvány kis szobám volt, és gyakran csak rizses babot kaptunk enni, mert a CLO-nak gondjai voltak az alapvető kiadásokkal is.

BIZTONSÁGI ELLENŐRZÉS A KÖNYVÖSSZEÁLLÍTÓ EGYSÉGHEZ

Az egyik általános gyűlésen bejelentették, hogy felvételt hirdetnek a Könyvösszeállító egységbe. Tárt karokkal várnak mindenkit, aki valamilyen szintű írói vénával rendelkezik.

A Könyvösszeállító egység egy nagyon rangos csapat volt; feladata az, hogy az LRH által írt jegyzeteket összegyűjtse, rendszerezze és egységes formába hozza. Elmagyarázták, hogy LRH hihetetlen mennyiségű jegyzetet hagyott hátra, amit még nyomtatott formába kell szedni. Ezek a jegyzetek eleddig ismeretlen témakörökben íródtak, és ezért feltérképezetlen területet jelentettek LRH-n kívül mindenkinek.

Kitöltöttem a jelentkezési lapot, kitértem arra is, hogy a középiskolában az iskolai újság főszerkesztője voltam.

Egy kis idő múlva felkerestek, mint lehetséges jelöltet. Mielőtt a felvételi folyamat folytatódhatott volna, a standard eljárásmód részeként kapnom kellett egy biztonsági ellenőrzést. Ezen olyan indiszkrét kérdéseket tettek fel, mint hogy fogyasztottam-e már drogot, részt vettem-e szexuális perverziókban, vagy hogy mik a valódi céljaim a Sea Org-on belül.

Kénytelen voltam bevallani egy szexuális perverziót, ami még 10 éves koromban esett meg velem. Nagyon kellemetlen volt felidézni a történteket; eléggé megnyíltam. Az auditor látszólag nem undorodott és nem ítélkezett, csak lejegyezte az incidenst egy papírra. A mai napig nem beszéltem erről senki másnak, csak annak az auditornak.

Mikor a drogokra terelődött a szó, eszembe villant egy kép, amit az e-méter kijelzett. Ezen a képen egy férfit láttam, aki egy űrállomás orvosi rendelőjében ült, egy szál köntösben. Ráébredtem, hogy az a férfi én vagyok, csak egy másik testben. Néhány nagyon nagy pirulát tartottam a kezemben; ráeszméltem, hogy sugárfertőzés elleni szer. Az is megvilágosodott előttem, hogy ez az eset 35000 évvel ezelőtt történt.

Az auditor tudomásul vette és igazolta az esetet.

Az első előző életből való emlékem – gondoltam magamban. Ha mind a 76 trillió évre vissza fogok emlékezni, igencsak hosszú lesz ez az ellenőrzés.

– Ebben az életben maradjak? – kérdeztem az auditort.

– Ha van rá mód – felelte.

Úgyhogy ezután erre az életemre koncentráltam, és így nem jött több korábbi emlék.

Végül úgy alakult, hogy még mielőtt kiderült volna, hogy megkapom-e az állást vagy sem, bejelentettem, hogy elhagyom a Sea Org-ot, így soha nem kerültem be a Könyvösszeállító egységbe.

A SZAKÍTÁS

A kapcsolatom Debbie-vel három hónap alatt megromlott. Okolhattam volna a Sea Org-ot ezért, mondván, nem tudtunk elég időt együtt tölteni (ami igaz is volt), de az igazság az, hogy egyszerűen eleve nem is ismertük elég jól egymást. Noha jogi szempontból házasok voltunk, a kapcsolatunkat nézve sosem voltunk többek egymásnak barátnál és barátnőnél.

Hubbard szerint a jó házasság titka a KOMMUNIKÁCIÓ. Megpróbáltuk, de elég ronda dolgokat KOMMUNIKÁLTUNK egymás fejéhez. Hubbard gyakorlati és konkrét házassági tanácsainak többsége remekül működött, amíg jól kijöttünk egymással: a kapcsolatunk kezdetén fantasztikusan tudtunk KOMMUNIKÁLNI egymással. Ám a vége felé ez a tanács túlságosan nyilvánvalónak és túlzottan leegyszerűsítettnek bizonyult.

Megpróbálkoztunk a szcientológus házassági tanácsadással, de a dolog látványos csődöt mondott, miután egy fikarcnyival sem tudott közelebb hozni bennünket. Végül teljesen elhidegültünk egymástól, és a válás gondolata egyre gyakrabban felmerült, de én mindig csodát vártam a szcientológiától. Azt vártam, hogy tisztázzuk egymás között a dolgokat, és így majd jutunk valahová. Ám a szcientológus házassági tanácsadás semmit sem segített – azt nem tudom, súlyosbította-e a helyzetet, de csak arra volt jó, hogy nyilvánvalóvá tette, vége van.

Debbie elköltözött, és én is visszamentem a férfiszállásra. Még egy tanácsadásra elmentünk, és én tényleg menteni akartam a menthetőt, de már reménytelen volt.

„AZ E-MÉTER MÁR VÖRÖSBEN IS KAPHATÓ!”

Volt a Shine Auditorium-ban egy különleges szcientológus rendezvény, ennek alkalmából az összes Sea Org-tag civil ruhát öltött, és buszokkal elutazott a rendezvény helyszínére. A buli az expo közpotban zajlott. Rengeteg ember volt ott, szép volt a hely, és egy zenekar vidám, pörgős nótákat játszott. Páran táncoltak, de a legtöbben csak ácsorogtak és beszélgettek.

Az est egyik pontján David Miscavige lépett a színpadra. Ő volt a szcientológiában a nagyfőnök, a Religious Technology Center vezető- testületének elnöke. Egy, a sötétkék tengerészkapitányi egyenruhához hasonló díszegyenruhában pompázott. A beszéde kissé gépies és lélektelen volt. Láttam őt azóta, sokat fejlődött a szónoklás terén, de akkor még úgy beszélt, mint egy robot. Tisztán ejtette a szavakat, de mindenféle lelkesedés nélkül, és szeme egyenesen előre meredt. Modorosságai furcsává, nehézkessé és esetlenné tették őt.

Még furcsább volt az, amiről beszélt. Egy alkalommal említést tett egy fiatal fiúról, aki mind a Kulcs az Élethez tanfolyamot, mind az Életorientációs tanfolyamot órákon belül elvégezte. Mindenki tapsolt. Ezek a tanfolyamok általában fél évnél is tovább tartottak. Irreálisnak tűnt, hogy valaki ilyen gyorsan végigszáguldjon egy ilyen tanfolyamon. Miscavige akkor példaképként állította nekünk ezt a fiút, viszont ez után a beszéd után többé nem hallottunk róla.

Egy hatalmas képernyőn oszlopdiagramokat is mutattak nekünk a szcientológiai mozgalom alakulásáról a világ minden részéről. Ezek mind azt bizonyították, hogy a szcientológia terjeszkedik. Néhány statisztika a mi régiónkról szólt. Tudtam, hogy nem kevés szempont volt, ahol nemhogy nem erősödtünk, hanem gyengültünk. Ami azt illeti, a CLO-t jónéhányszor rizsesbabos diétára tették a rossz teljesítmény miatt, itt meg azt kürtölték szét, milyen sikeresek is vagyunk. Miscavige a legjobb statisztikákat mutatta meg, a problémákról nagyvonalúan hallgatott.

Az est csúcspontját az jelentette, mikor fanfár harsant, Miscavige fellépett a pódiumra, és így szólt:

– Örömmel tudatom, hogy az E-méter már HCOB-vörös színben is kapható!

A „HCOB-vörös” arra a tintára utalt, amivel Hubbard technikai irányelveit, a HCOB-kat (Hubbard Communications Office Bulletins, a Hubbard kommunikációs iroda hírlevelei) nyomtatták.

Óriási tapsvihar tört ki, még én is ujjongtam, de valójában fölháborított az egész. A szcientológia a Földet és az emberiséget hivatott megmenteni, erre mi a legfontosabb hír? Hogy már lehet piros e-métereket kapni! Ki a francot érdekel? Biztos belekerült valamennyibe, de ezt minek kellett ilyen nagy csinnadrattával bejelenteni? Semmi gond, ha csak mellékesen megemlíti, és nem egy kerekít belőle egy világraszóló hírt. Nagyon csalódott voltam.

Dave, a közvetlen főnököm felvilágosított minket, hogy dolgozni megyünk erre az estélyre. Már nem emlékszem, pontosan mit is kellett volna eladnunk – valami üzleti adminisztrációval kapcsolatos szcientológia anyagot. Dave gyorsan felállított egy asztalt, kipakolta a könyveket, és a kezembe nyomott egy adag brossúrát.

– Ezeket oszd ki – parancsolta. Dave remek srác volt, lendületes, energikus. Noha voltak kétségeim a saját eladói képességeimet illetően, lelkesedése átragadt rám is; befurakodtam a tömegbe, és elkezdtem jobbra-balra osztogatni a cédulákat. Pár perc múlva egy lánynak nyújtottam az egyiket, mire ő felcsattant:

– De hát én Sea Org-os vagyok!

Kb. egykorú volt velem. Jobban megnézve már felismertem, csak megzavart, hogy nem egyenruhában látom. Azt hiszem, kicsit hajtott rám régebben, úgyhogy most valószínűleg megsértődött, hogy nem ismertem meg. Miután Sea Org-os volt, ott kapta a képzést, és így nem kellett megvennie semmit.

Ezek után mielőtt odaadtam volna egy cédulát, mindig megkérdeztem az illetőt, hogy Sea Org tag-e. Mindenki igennel válaszolt, így onnantól kezdve egyetlen brossúrát sem adtam oda. Visszavittem a megmaradt paksamétát Dave-nek.

– Itt mindenki Sea Org-os – jelentettem. Elvette tőlem a röplapokat, és visszarakta az asztalra. Végül egy árva könyvet sem adtunk el aznap este.

Eltűnődtem, hány publik szcientológus lehet LA-ben. Vajon csak azért kellett civilbe öltöznünk, hogy úgy tűnjön, rengeteg külsős támogatja a szcientológiát?

Nem engedhettem meg magamnak ilyen negatív, avagy „enthéta” gondolatokat a szcientológiával kapcsolatban, úgyhogy az esti események emlékeit elmém hátsó fertályába száműztem, nem rágódtam rajtuk tovább. Azon sem gondolkoztam, milyen zsúfolt lett ott hátul az a hely.

KÖVETTEK A SEA ORGOS BIZTONSÁGIAK

Egyszer egy olyan dolog történt meg velem, ami megerősített abbéli szándékomban, hogy elhagyjam a szcientológia egyházat. Egyik nap kisétáltam a bázisról, hogy beváltsak egy csekket, amit a nagynéném küldött nekem a hétvégén. Mivel bankszámlám nem volt, el kellett vele mennem egy csekkbeváltó helyre, hogy beválthassam. Tudtam is egy ilyet a Hollywood és a Sunset Boulevard sarkán, kb. 6 háztömbnyire. Beléptem, aláírtam a csekket, előszedtem a személyimet, és beálltam az egyik sorba.

1-2 percnyi várakozás után egy ismerős arcot pillantottam meg a szomszédos sorban. Ő is rám nézett, a tekintete aggodalmat tükrözött. Valóban ismertem a fickót.

– Helló – integettem oda neki, barátságosan mosolyogva. Viszonozta az üdvözlésem, szcientológushoz nem illő szelídséggel, pedig tényleg szcientológus volt.

Biztonsági őrként dolgozott az egyháznál, és ahogy jobban megnéztem, észrevettem, hogy most is az egyenruhájához tartozó khaki nadrágot és fényes fekete cipőt viseli. Uniformisának felső része, melyen az azonosító jelvényei voltak, hiányzott. Helyette egy sima fehér póló volt rajta, amit betűrt a nadrágba; ez eléggé elütött alsó ruházatától. Rájöttem, hogy valószínűleg levette az ingét, és úgy állt be a mellettem levő sorba, hogy így titokban megfigyelhessen. A külvilág amúgy is szektaként kezelte az egyházat, gondolom, nem akarták ezt súlyosbítani azzal, hogy nyilvánosan kémkednek a saját tagjaik után.

Elég kínos helyzet volt. Szcientológus voltam, és eszem ágában sem volt elmenni. Tényleg csak egy csekket akartam beváltani. Azzal sem akartam rontani a szcientológia amúgy is rossz megítélését, hogy ennyi ember előtt szembesítem az őrt, hogy kémkedett utánam. Meg akartam védeni a szcientológiát. Úgy éreztem, hogy az őr csak segíteni akar.

A fickóra kiült a bűntudat, mikor odaléptem hozzá. Halkan odasúgtam neki: – Nem akarok lelépni, csak egy csekket váltok be. Bólintott, zavartan megfordult, és a lehető leg kevésbé feltűnő módon elhagyta a pénzváltót. Ezzel minden kétséget kizáróan igazolta, hogy tényleg kémkedett utánam, és nem csekket akart beváltani.

Mikor visszaértem az egyházhoz, egy másik biztonsági őr jött oda hozzám, és elmondta, hogy ő küldte utánam a pénzváltóba a beosztottját. Mindezt nyájasan, a mentegetőzés legkisebb jele nélkül közölte velem, mintha csak egy érdekes sztorit osztana meg velem. Nézegette a biztonsági kamerák képét, és meglátott engem, ahogy kisétálok az épületből, és jobbra fordulok a Sunset Boulevard felé.

Azt mondtam magamnak: „várjunk csak, minek megy arrafelé? Vannak szcientológus létesítmények a nyugati irányban, de kelet felé egy sem.” Emiatt elkezdett gyanakodni rám. Semmit sem titkolt el az incidensről, úgy kezelte, mintha semmi szokatlan nem történt volna. Meglátta, hogy elhagyom az épületet, azt gondolta, hogy végleg el akarok menni, ezért a nyomomba küldött egy embert.

Lehet, hogy meg is köszöntem neki az aggodalmát – már nem emlékszem rá. De az szöget ütött a fejembe, hogy a biztonságiak vajon miért tartják szemmel az egyház munkatársait, miért tartanak attól, hogy valaki titokban elszökik. Én úgy tudtam, az őrök az illetéktelen behatolók, tolvajok és effélék ellen vannak. Elkezdtem azon morfondírozni, hogy vajon ez az őr magánakciója volt, vagy az ilyen jellegű megfigyelés ténylegesen beletartozik a munkakörébe.

Ez az eset később nagy szolgálatot tett a szökésem kitervelésénél. Már tudtam, hogy nem pakolhatok össze és masírozhatok ki csak úgy a főkapun, hogy fölüljek egy buszra. A szcientológusok előtt is el kell majd titkoljam, mire készülök, és a biztonságiakat is ki kell játszanom.

(folytatása következik)