(További információ, a többi rész: Hamis álmok összefoglaló oldal)

Willemstadt, Curacao, 1975. Háttérben az Apollo.

Terjesztési Iroda, mindenki azonnal jelentkezzen a Kutatószobánál, megbeszélés a Commodore-ral! – dördült Jim Vannier hangja. Ő volt a Terjesztési segédtiszt, az új felettesem. Föltápászkodtam aprócska íróasztalomtól, ami neki volt tolva az egyik válaszfalnak. Megbeszélés a Commodore-ral. Hát ilyen lesz az élet az Apollón? Rendszeres találkozók személyesen az Öreggel?

Csatlakoztam a Terjesztési Iroda többi munkatársához (kb. tízen voltunk), és végigsiettünk a fedélközön a lépcső irányába. Jim leküldött valakit, hogy szóljon a raktérben kialakított kis nyomdában dolgozóknak. Felcsörtettünk az A-fedélzetre, és összegyűltünk a Commodore magánbirodalmába vezető lépcső alján.

- Mindenki itt van? – kiáltott le odaföntről a Commodore egyik Hírvivője. Mint a többi társa, ő is egy szőke tinédzser volt, a szokásos provokatív öltözetben: fehér magas sarkú cipő, fehér sort és fehér, elöl megkötött ing, ami nem sokat takart deréktájon. Amerre csak mentek, magukhoz vonzották a férfiszemeket, ám szigorúan érinthetetlenek voltak.

- Már csak a nyomdászokat várjuk – szólt vissza Jim. Ebben a pillanatban kivágódott az A fedélzet ajtaja, és benyomakodtak rajta a csapat hiányzó tagjai. Egyikük Steve Boyd barátom volt, akivel együtt dolgoztam a Pubs-nál, a másik pedig egy fiatal srác, akiből erős, orrfacsaró testszag áradt. A hajó Curacaónál, éppen az egyenlítő vonalában horgonyzott, és légkondicionálás nem lévén az alsó raktérben olyan forróság volt, mint egy kemencében. Rémülten pillantottunk egymásra – nem jöhet be a Kutatószobába ilyen szaggal! De már késő volt. A Hírvivő türelmetlenül integetett, hogy jöjjünk fel a lépcsőn.

Beléptünk. A Commodore az íróasztala mögött ült, jobbra a bejárattól. Az ajtó és az asztal között sebtében felállítottak egy tucat széket. A kabin berendezései jólétről árulkodtak: mindenütt gondosan polírozott réz és lakkozott fa csillogott. Balra egy fából faragott kandalló állt, fölötte egy tükörrel, a párkányán a Cutty Sark részletesen kidolgozott makettje díszelgett.

Hubbard híresen kifinomult szaglásához híven azonnal észlelte a „légköri változásokat”, ahogy bemasíroztunk.

- Hagyd nyitva az ajtót – utasította a Hírvivőt.

Mindnyájan leültünk, és én először nézhettem meg jól magamnak L. Ron Hubbardot, a szcientológia alapítóját és a Sea Org Commodore-ját. Úgy tűnt, 1971-es találkozásunk óta felszedett magára pár kilót. Vörös haja már őszesbe fordult, és a feje búbján ritkulni is kezdett. Magára vonta a figyelmemet a feje tetején egy nagy, zsíros daganat, amit a ráfésült vékonyodó haj csak részben tudott eltakarni. Az meg micsoda? Abszurd módon azon kezdtem el töprengeni, hogy a tumor nem-e az „OT képességeinek” megnyilvánulása. Nemrég jelent meg az Advance (Haladás) magazin (a Haladó Orgok lapja) legújabb száma, amiben szó volt LRH új könyvéről, az Ázsia Himnuszáról, amiben Hubbard azt állította, hogy ő Metteya, a Gautamai Buddha reinkarnációja. Ezek a cikkek óriási érdeklődést váltottak ki Dániában. A rikító színű borítón LRH-t Buddhaként ábrázolták, indiai ruhában, vörös haja varkocsba fonva a feje tetején. Buddhát is ugyanilyen varkoccsal ábrázolták a cikkben. Vajon ez a fura duzzanat is ezzel a Metteya-dologgal lehet kapcsolatban?

Hubbard szórakozottan rendezgette az asztalát borító iratokat. Fehér, nyitott nyakú inget és világoskék ascoti stílusú nyakkendőt viselt. Amikor mindenki elhelyezkedett, föltekintett a papírjaiból, és végignézett szedett-vedett társaságunkon.

- Nem akartam, hogy azt higgyétek, hogy mérges vagyok rátok – kezdett bele a beszédbe, ránk villantva a védjegyének számító nagy, széles mosolyát. – Tudom, hogy mostanában egy kicsit rosszul mentek a dolgok, ezért úgy gondoltam, ideje egy kis eligazítást tartani, hogy tudjátok, milyen irányba haladunk.

Tájékoztatott minket, hogy nem éppen járatlan a nyomdászat és a rajzművészet terén. Elmesélt egy hosszú, szórakoztató történetet abból az időből, amikor még a George Washington Egyetemre járt; ő hozta össze a diákújságot, és ez bizony még az olvadt betűfémes, kefelevonatos, betűnyomdás korszak volt. Azt el kell ismerni, hogy nagyon értett a meséléshez; tudta, hogyan fogja meg a közönségét. Lelkesen sorolta a nyomda világában tett utazásának állomásait: könyveket nyomott a Manneys-nál, aztán nyomdász lett Kansasban, megismerkedett a fotolitográfiával, és így tovább. Feszült figyelemmel kísértük minden rezdülését, és már a beszédje felénél meg voltunk róla győződve, hogy ez az ember ismeri a reklámszakma és a nyomdaipar minden csínját-bínját.

Eddigre jópár, a művészetekkel kapcsolatos írását is olvashattuk már. A ’30-’40-es években volt ponyvaíró, amatőr fotográfus, időnként költő, máskor filozófus; ezek után kompetensnek érezte magát arra, hogy a művészet igazi természetéről értekezzen. 1960-ban kihirdette az ő meghatározását a művészet fogalmára: „a kommunikáció minősége”. Ezt egy sor tanulmány követte arról, hogy mitől lesz egy műalkotás jó vagy rossz. Emellett kiadott egy rakás irányelvet, amelyek lépésről lépésre meghatározták, hogyan kell eljuttatni egy reklámötletet egészen a végső megvalósulás fázisáig. Ezt „a promóció összeállítási vonalának” hívta. Nekünk is ezeket az irányelveket kellett követnünk, méghozzá szóról szóra.

Volt egy másik projektje is. Megalapította a Fényképészeti Orgot, ami alatt egy csapat munkatársat kellett érteni, akik segédkeztek neki a szcientológiát népszerűsítő fotósorozatok elkészítésében. Amikor kikötöttünk valamelyik szigeten, találniuk kellett egy megfelelő helyszínt, és gyorsan föl kellett állítaniuk azokat a díszleteket, amiket Hubbard előírt a különböző „fényképészeti forgatókönyvekben”. Hubbard minden nap megjelent khaki színű szafari öltözékében – imádta a kosztümöket –, és elkattintgatott pár sorozatot. Elmagyarázta, hogy ezeket még át kell alakítani fotó brosúrákká, amik a képek és a rövid aláírások együttes erejével képesek közvetíteni a szcientológia üzenetét.

- Ez a világ egyre inkább írástudatlanná válik ebben a TV-korszakban – mondta. A drogok és a modern oktatási rendszer – mindkettő része a „pszichók” nagy tervének, hogy elpusztítsák a világot – elérték, hogy az emberek képtelenek legyenek az olvasásra. Ezt a szakadékot hivatottak áthidalni a brosúráink, képek segítségével. Ezeket a brosúrákat kell majd nekünk megtervezni

- A célom tehát az – összegezte végül –, hogy kizárólag a kommunikáció minőségének segítségével tíz-, húsz-, harmincszorosára növeljem a szcientológiát. Ezért vagytok ti itt.

Ezt felfoghattuk menetparancsnak is.

Hat héttel ezelőtt, júniusban érkeztem meg Curacaóba. Ahogy a dokkról fölnéztem a fedélzetre, tátva maradt a szám, hogy mennyire megváltozott az Apollo 1971 óta. Akkoriban katonás fegyelem és keménység uralkodott az egyenruhás legénység között, most a hajó úgy festett, mint egy bohém kolónia. Az első dokkfedélzet tömve volt színházi díszlettel és kellékekkel, a hátsó dokkfedélzeten színes maskarába öltözött táncosok gyakoroltak egy koreográfiát, amihez egy dübörgő rockbanda adta a zenei aláfestést. A legénység csupa hosszú hajú, utcai ruhát viselő fiatalból állt – a fiúk nagy része bermudát és pólót, a lányok bikini felsőt és sortot hordtak. Hirtelen túlöltözöttnek és túl komolynak éreztem magam.

A hátulsó férfi dormitóriumban helyeztek el, ami zsúfolásig volt rakva priccsekkel, és elviselhetetlen hőség uralkodott benne. Nemsokára kiderült, hogy a legénység nagy része a fedélzeten aludt, ahol legalább járt egy kicsit a levegő. Végül hozzászoktam a körülményekhez – még ahhoz is, hogy lefekvés előtt rutinszerűen lehúzzam a takarót, és lesöpörjem a csótányokat az ágyamról. Az étkezések a találóan „Kutyakajáldának” hívott hátsó étkezőben történtek.

Megérkezésemkor az újonnan létrehozott „Tájékozató anyag egységhez” osztottak be, ami Ken Delderfield-ből és belőlem állt. A feladatunk az volt, hogy tájékoztató anyagokat gyártsunk a szcientológiáról, például brosúrákat és szórólapokat. Ez a megbízatás kb. egy hétig tartott, utána mindkettőnket átvezényeltek a szintén újdonsült Terjesztési Irodához, Jim Vannier terjesztési szárnysegéd parancsnoksága alá.

David Ziff már tagja volt az egységnek, ő volt az Advance Magazin szerkesztője – ebben az „OT” magazinban „az emberiség spirituális történelméről” szóló cikkek mellett helyet kaptak a különféle „OT-jelenségek” sikerbeszámolói is, amelyekben OT-k beszéltek az általuk megélt „távérzékelésekről” és más „OT-képességekről”. David új felesége, egy Mary nevű szívós, mokány ausztrál nő volt a betűszedő. Carol Titus csinálta a „nyers oldaltervet”, azaz ő rendezte el nagyjából a tartalmat az oldalakon. A végleges tördelést Annie McGinley végezte, Deld volt a nyomdai összekötő. Ezen kívül két „LRH-grafikus” is volt, akik az illusztrációkat készítették: az egyik egy André Clavel nevű francia srác, a másik pedig Arthur Hubbard, LRH fia. A Pubs-ból már jól ismert Steve Boyd végezte a belső nyomdai munkákat.

Soha többé nem volt személyes megbeszélésünk Hubbarddal, de a Commodore Hírvivői rendszeresen látogattak minket. Vagy szóban adták át az utasításokat, vagy nagy, színes lapokat hoztak, rajtuk az Öreg összetéveszthetetlen kézírásával írt parancsaival vagy megjegyzéseivel. Mikor valamilyen anyagról próbanyomást csináltunk, gyakran előfordult, hogy napi öt-hat üzenet is érkezett hozzám. Ez akár éjszaka is megtörténhetett. Ilyenkor a Hírvivőnek úgy kellett felébreszteni az illetőt, hogy finoman a mellkasára teszi a kezét; ezzel megakadályozza, hogy az hirtelen felüljön, és beverje a fejét a felette levő priccsbe. Ki tudja, hányszor éreztem azt a kezet a mellkasomon, aztán hallottam egy pillanattal később:

„A Commodore azt akarja tudni…”

Ilyenkor csak másodperceim voltak arra, hogy akár a legmélyebb alvásból is a teljes éberségbe eljussak.

Amikor Jamaikán voltunk, egyszer nekem is el kellett mennem egy fotózásra. A csapat kikarózott egy területet, és elnagyolt díszletek, rögtönzött bútorok és kellékek segítségével felállított 10-12 „helyszínt”. Az egyik például egy orvosi rendelőt jelképezett, a mellette levő pedig már valakinek a lakását. Persze egyik sem nézett ki valami jól – mindössze néhány óránk volt a tíz helyszín összerakására, úgyhogy össze kellett csapnunk az egészet.

A jelmezek ugyanilyen színvonalat képviseltek. Volt több ládányi régi ruha, amiből gyorsan elő kellett kotorni egyet, ami megfelelt a kívánt karakternek, és többé-kevésbé a méret is passzolt. Én egy rádióbemondót alakítottam, úgyhogy rám aggattak egy kissé túlméretes öltönyt. Elviselhetetlenül meleg volt, hamarosan dőlt rólam a víz. Amikor mindenki elhelyezkedett a díszletek előtt, Hírvivői gyűrűjében megérkezett a Commodore. A Hírvivők beállították neki a fényképezőgépet az első fotóhoz, ő pedig belenézett a keresőbe, babrált egy kicsit a blendével és a fókusszal, aztán elkezdett parancsokat osztogatni, hogy ki hova álljon és mit csináljon. Sebesen vonultak egyik helyszínről a másikra, egy-két óra múlva be is fejezték az egész fotózást. Ezután visszatértek a hajóra.

Természetesen az eredmény borzalmasra sikeredett. A hevenyészett díszletekből, fura jelmezekből és az erőltetett pózokból igazán kínos fotók születtek. Ezzel mindenki tisztában volt, mégsem mondta ki senki. Akármit csinált a Commodore, az kivétel nélkül mind briliáns, kreatív és tökéletes volt – ha valakinek esetleg más volt a véleménye, az jobban tette, ha megtartja magának. Mint a császár új ruhája: senki sem akarta elsőként beismerni, hogy nem látja a képeken a Commodore-ban rejlő géniuszt.

A fotókat persze úgy kezelték, mint a drágaköveket. A negatívokhoz csakis pamutkesztyűbe bújtatott kézzel lehetett hozzányúlni. Légmentesen záródó zacskókban tárolták őket, kemény műanyag lapok között. A munkám miatt gyakran kellett használnom a fotókat, ilyenkor mindig remegett a kezem; egyik alkalommal olyannyira, hogy leejtettem az egyik negatívot a padlóra. Gyorsan lehajoltam, fölkaptam, majd ijedten körülpillantottam, hogy nem látott-e meg valaki.

A nekem küldött üzenetek általában konstruktívak és bátorítóak voltak, és a Hírvivők is kifogástalanul udvariasak voltak velem. Ha néha elrontottam valamit, megdorgáltak, vagy elküldtek „crammingre” – ez egy gyorstalpaló tanfolyam arra, amiben hibáztam. Egyik nap a Hírvivő hozott egy cédulát, amelyen ez állt: „Cramming a komm formulára”. A kommunikációs formula Hubbard alapvető kommunikációs szabályait tartalmazza, olyasvalami, amit az első szcientológus tanfolyamon megtanulsz. Ez nagyon rosszul esett. Miért akarja, hogy újra tanuljak egy ilyen alapvető dolgot? Erre a Hírvivő rábökött egy részre a szóróanyag hátulján – lefelejtettem a kapcsolattartó személy címét.

Egyik brosúrát terveztem a másik után, Hubbard pedig tüzetesen átnézte mindet. Az egyik anyag témája a curacaói zsinagóga volt (ami mellesleg a nyugati félteke legöregebb ilyen építménye), amiről LRH csinált egy fotósorozatot, a „kikötői PR-unk javítása” érdekében.

 
The Synagogue Guidebook - LRH fotóival

Egy másik projekt, amibe engem is bevontak, az „ipari brosúra” elkészítése a curacaói kikötő részére. Hubbard fotóiból a hajó korábban már legyártott egy „turista brosúrát” a városnak, hogy fellendítsék a sziget turistaforgalmát. Az más kérdés, hogy ugyanezen képeknek a nagyját felhasználtuk a szcientológusoknak szóló „Gyere a Flag-re” brosúrához is. Utánaolvastam a kikötőnek – ami a legnagyobb mélyvízi kikötő a nyugati féltekén –, megírtam a reklámanyag szövegét, és lebeszéltem pár találkozót a Curacaói Kereskedelmi Kamarával. Öltönyöm nem volt, úgyhogy kölcsönkértem egyet a fölöttem levő priccsen alvó, Mike Rinder nevű ausztrál sráctól.

Mike a Flag Iroda parancsnokának, Kerry Gleesonnak a kommunikátora volt. Kerry egyike volt azoknak a „statokért bármit” típusú vezetőknek, akik a munkatársakkal való ordibálást és káromkodást tekintették az elsődleges kommunikációs formának. A magam részéről megpróbáltam a vele való találkozások számát a lehető legalacsonyabb szinten tartani. A felesége, Jill volt a Személyzeti Kapitány, ő volt a Commodore Gárdájának a rangidős tisztje. Hét gárdatag volt, mindegyik a Sea Org egy-egy divíziójának a feje. A CS2, a Terjesztési osztály vezetője Robin Roos volt, aki a Pubsnál volt a főnököm. A CS6, aki a Publik osztály felelt (ami az új szcientológusok toborzását végezte), Hubbard lánya, Diana volt.

Noha az Öreget sosem hallottam ordibálni – legalábbis amikor hallótávolságon belül voltam – a hajón örökösen egyfajta pánikközeli hangulat uralkodott. A vezető beosztásúak folyamatosan zaklatták a beosztottjaikat, hogy végezzék el a kitűzött feladatokat és nyomják föl a statjaikat, ettől gyakran pattanásig feszültek a dolgozók idegei. Még a Terjesztés viszonylag laza hangulatú világában sem tűrték el a csúszást vagy egy elbénázott munkát. És míg a Commodore kifogásai szelíd hangvételűek voltak, a feljebbvalóink jóval drasztikusabb stílusban adták elő a problémáikat egy anyaggal kapcsolatban. Egyszer egész éjjel crammingeltem a színkört, hogy másnap újra beadhassam a munkát.

Vacsoraszünetben néha kisétáltam a kikötőbe, és csendben néztem a hajót. Nagyon megnyugtató volt csak ülni egymagamban, távol az őrülettől.

Aztán egyik nap megváltozott valami. Láttam, hogy a vezetők ide-oda rohangálnak mindenféle megbeszélésekre, de senki sem beszélt arról, hogy mi a helyzet. Ha kérdezősködtünk, mindenre csak a „bizalmas információ” kezdetű egyenválaszt adták. De valami készült.

Felkészítették az Apollót a kihajózásra. Bejelentették, hogy Brazíliába megyünk, végig Dél-Amerika partjai mentén. De valami nem stimmelt. „Tengerjárási készültség” lépett életbe, minden berendezést le kellett rögzítenünk, és hamarosan útra is keltünk.

Csak akkor árulták el a valódi úticélunkat, amikor már elhagytuk a kikötőt. A Bahamákra megyünk. Ott majd egy nagyszabású akció fog indulni, hogy az egész hajót egy szárazföldi bázisra telepítsük ki. A pontos helyszín titkos volt, csak annyit lehetett tudni, hogy valahol az Egyesült Államokban van.

Hét év után végre hazatérek.

Hálás köszönet Wiggin-nek a fordításért.